A TORKOS NAGYMAMA ÉS AZ EPERFA

 Nagymamám, mint fiatalasszony átesett a spanyolnáthán és szövődményeként a térd ízületei merevek maradtak. Tudott járni, csak a térdei nem hajlottak. Ő vigyázott ránk mivel a szüleink dolgoztak. Kertes házban laktunk, ahol tartottunk egy vagy két disznót. Történetünk idején szerencsére a disznóól üres volt.

 A disznóól mellet állt egy nagy eperfa, amelynek legtöbb ága az ól felett lógott. Mi gyerekek ha eprészni akartunk, semmi perc alatt felmásztunk a fára és tömtük a hasunkat a finom édes eperrel. Nagyi kicsit irigykedve nézett minket, mivel ő a földről nem érte el az ágakat. Ámde ő nem volt az a típus aki az első nehézség láttán megfutamodik. Mivel már 16 évesen megjárta Amerikát, gondolta addig nem nyugszik amíg valahogy hozzá nem fér az eprekhez. Kidolgozta hát a haditervet.

Odacipelt egy létrát a disznóólhoz, nekitámasztotta a falának, felmászott a létrán, majd átküzdötte magát az ól tetejére. A produkció sikerült! Immár két lábbal az ól tetején állt és már semmi sem választhatta el őt az eprektől. De alighogy elkezdett csemegézni, megtörtént a tragédia! Nagyi alatt beszakadt a disznóól teteje.

Ez azért következhetett be, mert Nagyi akkor már nem volt egy szilfid alkat, és az ól sem volt az a kifejezett betonbunker. Mi csak egy sikítást hallottunk és azt láttuk, hogy Nagyi félig eltűnik. A látvány olyan vicces volt, hogy mi nem bírtuk ki röhögés nélkül. De, hogy a dolog még érdekesebb legyen, szegény Nagyinak „csak” az egyik lába szakadt be, a másik lába derékszögben pihent az ól tetején. A dolog olyan napszakban történt, amikor felnőtt ember a közelben nem volt. Mi nem tudtunk segíteni, mert egyrészt még elég kicsik voltunk, másrészt meg félő volt, hogy ha Nagyi mentésére indulunk, mi is beszakadunk.

Így hát ott lógicsált a torkos nagymama egy lábbal az ólban, amíg a szüleink haza nem érkeztek. /Szerintem 5-6 óra biztos eltelt/. Apám, ahogy meglátta mi a helyzet, rögtön nekilátott „kioperálni” Nagyanyámat a disznóólból. Lehet, hogy le kellett bontani a tető egy részét, már nem emlékszem. Anyám meg közben szidta mint a bokrot, mondván:

- Egy öregasszonynak több esze is lehetne, minthogy ilyen marhaságokat csinál.

  Szegény Nagyi részben az ijedségtől, részben a fájdalomtól csak csendesen sírdogált, de nem tudott semmit felhozni mentségére. Én utólag visszagondolva nem tudom elítélni azért amit tett, inkább tisztelem érte. Hiszen hiába volt egy nyomorék öregasszony, ezt a „kalandot” sem hagyhatta ki!