A szívbeteg Pál

   - Szerinted mi a frankó? Tényleg van valami a szívével, vagy csak beképzeli magának?

   - Én már komolyan nem tudom, hogy mit higgyek. Eleinte kiröhögtem, de már vagy három hónapja ugyanaz a nóta: álmában nyomást érez a mellkasán és majdnem megfullad. Amivel viszont senki nem tud mit kezdeni, az az, hogy csak a szőlőhegyen jelentkeznek nála ezek a tünetek. Totál tanácstalanok a dokik, mert az EKG sem mutat soha semmit – válaszolta Gábor két rúgás között, melyekkel a Trabant befagyott ajtaját próbálta engedelmességre bírni.

   - Nem nyílik ez a szar? Várj, ne rúgd szét! Hozok forró vizet – mondta Zoli, majd két perc múlva ott állt egy gőzölgő fazékkal a kezében.

   Gábor elégedetlenségének hangot adva átvette a fazekat, tartalmát pedig igazságosan elosztva mindkét ajtó résein végigcsorgatta.

   - A kurva anyját ezeknek a szaroknak! Honecker utolsó bosszúja! Ez a kibaszott pozdorja megszívja magát, utána meg szétfagy. Hú, de utálom! Legszívesebben felgyújtanám.

   Közben az ajtók hangos ropogással kinyíltak.

   - Ne szidd szegény járgányt, ez visz minket a Pál pincéjéhez!... És remélhetőleg vissza is fog hozni – mondta Zoli. - Amúgy nem lennének ilyen problémák, ha végre csinálnál neki egy garázsforma valamit az udvarba. Kinn áll az utcán, nem csoda, ha így áll bosszút. Nem szereti a ridegtartást.

   - Ok, ne érzelgősködj, majd betakarom lópokróccal!… Igaz, aranybogaram! Tudod, hogy nem gondoltam komolyan az előbbit – mondta Gábor, miután átszellemült pillantás kíséretében egy fagytól ragadós csókot nyomott a motorháztetőre.

   - Azt a mindenit! Ez nem volt semmi. Szinte hallottam, ahogy serceg a pofád, amikor elszakítottad a kasznitól. De nagyon megható volt! Mindjárt könnybe lábad a szemem.

   - Ugye? Na, jól van, indulás! Tutti, hogy Pál már pucolja a hagymát a vargányás vaddisznóhoz.

   - Jól van, csapj a lovak közé! Majd a kocsmánál állj meg, beugrunk egy sörre! Meghívlak. Még cigit is veszek neked. Na, mit szólsz? – fűzögette krimólátogatásra az öccsét, Zoli.

   - Jól van bratyó, ha úgy érzed, hogy ettől jobban leszel… ám legyen! – egyezett bele Gábor.

   Két oldalról áthajolva a tető felett összecsapták tenyerüket, majd nagy nehezen beült a Trabantba a két tesó.

   Nem volt könnyű feladat. Mindketten száz kilót nyomtak alsóhangon, a vastag télikabát meg csak fokozta a terebélyességüket. Először Gábor ült be, becsapta az ajtót, féloldalt fordult, hogy beférjen a bátyja is. Miután bespájszerolta magát Zoli is, féloldalasan fészkelődött egy keveset az anyósülésen, hogy ő is be tudja vágni az ajtót. Ahogy Zoli mellett is kattant a zár racsnija, jöhetett a menetirányba fordulás. Épphogy elfértek. Ha csak egy centivel lett volna valamelyikük szélesebb, biztos, hogy kinyomják az egyik oldalsó szélvédőt.

   - Nyomasd a fűtést, öcskös, mert rögtön belém fagy az összes ambíció!

   - Nyugi, tesó! Néhány perc, és olyan meleg lesz itt, mintha bent lenne egy cserépkályha.

   Nem lett olyan meleg, sőt, semmilyen nem lett. A fűtés beadta a kulcsot. Mire odaértek a kocsmához a sörre és cigiért, valóságos jégvirágkertészet nyílt a szélvédőn.

   A sört megitták egy felessel kísérve - csak a hidegre való tekintettel -, a cigit megvették, aztán újra beszenvedték magukat a Trabiba. Gábor, ahogy véglegesítette helyzetét a kormánykerék mögött, rágyújtott egy cigire, és már indultak is.

   Mulatságos látványt nyújtott ez a két nagydarab fickó, ahogy mozgásképtelenül szoronganak a szappantartó méretű járgányban. Gábor, úgy ült a kocsiban, mint egy medve: szájában a cigivel, kezek a kormányon, nyak behúzva, fej előreszegezve, hogy kilásson a jégvirágok közt. Beszélgetés helyett, egész úton csak egy enervált zsörtölődésre futotta az energiájából a nagy szoroskodásban, amikor egy bőszoknyás öregasszony háza előtt száguldoztak el, aki éppen a járdát sózta a jegesedés ellen.

   - Eh… majka! Elszórja a sót… Mi lesz a sonkára?

   A nagyjából húsz perc Trabantozást túlélve sikeresen leparkoltak a présház előtt úgy, hogy a jármű teljes hosszának első fele eltűnt egy kupac hóban.

   - Hát ez hihetetlen! Direkt csinálod ezt minden alakalommal, amikor van benned pia, vagy tényleg nem látod, hogy mi van a kocsi előtt?

   - Nem értem, miért reklamálsz. Szerintem kurvajó buli így borogatni. Pont, mint az amerikai filmekben. Mindig, amikor megérkeznek valahova, felborítanak egy kukát, de minimum nekicsattannak valaminek – mondta Gábor miután kimásztak a Trabiból.

   - Ja… Múltkor te is faszán csináltad a kukás mutatványt a kocsma előtt. Berepült az ajtón, mint a szar. Még jó, hogy nem talált el senkit. Meg a Mátek Robi esete, aki részegen kivitt a bálból egy karosszéket, hogy az út közepén trónoljon. Őt is csak megpöccinteni akartad, mégis legalább négy métert röpült.

   Gábor felhúzott vállakkal széttárta karját.

   - Sérülés nem történt, így nincs jelentősége.

   Közben az érkezés és a beszélgetés zajára kilépett a pincéből – ezen a vidéken a présházakat csak pincének nevezik – Pál. A két tesóhoz meg odakerült valahonnan egy jól megtermett németjuhász kutya, hogy boldog csaholással csatlakozhasson hozzájuk.

   - Na, mi van, zsiványok? Végre megjöttetek! – üdvözölte őket Pál.

   - Szevasz, Palikám! – köszöntötték viszont a tesók totál egyszerre, majd Gábor kérdéssel folytatta: – Itt aludtál az éjjel? Tudod, csak a szíved miatt.

   - Á, lófaszt! Nem merek. Inni sem merek, mert hátha attól van a baj… bár, ami azt illeti, otthon nyugodtan piálhatok, sosincs ilyen problémám.

   - Akkor ez csak egy bizonyos helyekkel összefüggésbe hozandó pánikbetegség lehet. Valamiféle poszttraumatikus stressz diszorder szindróma. Vagyis: PTSD – állapította meg a diagnózist, a magát néha orvosprofesszornak képzelő Zoli. – Hogy érthetőbb legyek Palikám, győzd le a benned lakó démonokat, és basszál be, mint egy mocskos állat!

   - Lehet, hogy igazad van. A dokik szerint is csak beképzelek valamit, az váltja ki ezt a szart.

   - Jól van, elég legyen a kórképek elemzéséből! – csatlakozott be a társalgásba Gábor, miközben már félig-meddig birkózásba ment át a németjuhásszal való haverkodása. – A végén még én is megbetegszem miattatok. Pedig nem is vagyok hipochonder. Menjünk, azt igyunk valamit!

   - Így van, toljunk az agyba! – mondta egyetértően Pál. – Gábor, közben te melózni is fogsz, ugye tudod? Ha már úgyis szakács a szakmád… még nincs előkészítve a hús és a gomba. A főzés, fűszerezés az én dolgom lesz, saját specialitással fogok előállni… Hacsak nem fogok elgörbülni már a konyhaművészkedés alatt.

   - Jól van, Palkó bátyó! Essünk neki, mert már olyan éhes vagyok, hogy a szalámis szendvicset vaj nélkül is megenném!

   Azzal bementek a fűtött pincébe, hogy kezdetét vegye a főzős-ivós tivornya.

   Pár perccel később a kaparászásra, a kutya is be lett engedve.

   - Kié ez az eb? – kérdezte Gábor a nagydarab németjuhász dögönyözése közben. – A nyáron még nem volt neked ilyened.

   - Magától keveredett ide körülbelül három hónapja. Szerintem kirakta valami bunkó, hogy a sorsára hagyja. Amikor jövök, azonnal megtalál. Nagyon aranyos dög. Már teljesen ideszokott. Nem csoda, hiszen mindig kap kaját. Amikor itt alszok, akkor is itt van velem bent a pincében. Távol tartja a rossz szellemeket – vigyorgott Pál. – Elneveztem Egyorrúnak.

   - De hülye vagy, baszd meg! – röhögött Gábor. – „Egyorrú” de hülye vagy!

   - Miért, milyen nevet adtam volna neki? Egy orra van, nem? Vagy lenne inkább kétfülű? Az olyan hülyén hangzik. Egyorrú. Az jó. Nagyon szép név.

   - Ej, de imádom én ezeket a jó kis hegyi bulikat! – kezdte egyszer csak a bortól szófosásra gerjedt Zoli. – Megfizethetetlen ez a vidéki levegő… hamm… szinte harapni lehet. Pesten állítólag évente háromszázan patkolnak el csak a légszennyezettség miatt. El tudjátok képzelni? Kurva szar arány! Meg itt van ez a kaja. Az a fitneszes muki a TV-ből, ha megenne belőle egy kanállal, azonnal sokkot kapna a szervezete és úgy felborulna, mint egy büdösbogár. Sajnálom is emiatt néha a faszit. Olyan gyámoltalan. Semmi férfiasság, de még csak felnőttiesség sincs benne. Ha élne szegény öreganyám, még a végelgyengüléses napjaiban is simán falhoz vágná. És mindez mi miatt? A sok szar müzlis, meg mindenféle diétás faszság miatt. A felesége meg? Nem tudom, milyen enzim hiányozhat a szervezetéből a fitneszes étrendjüknek köszönhetően, de olyan beteg feje van azzal a kimeredt tekintetével, hogy csuda. Az agya meg egyszerűen képtelen működni. Még a beszédközpontja is rendellenesen funkcionál. Nem elég, hogy hülyeségeket mond, de még kimondani se tudja. Ijesztő még belegondolni is, hogy mi mindent vonnak ezek meg maguktól… Pincepörkölt! Ez rendbe tenné mindkettőt, az kurva élet!

   - Teljes mértékben igazad van – mondta Gábor, aztán a kezébe adott egy pohár Zala gyöngyét.

   - Én aszondom - folytatta Pál -, hogy amit a test megkíván, azt meg kell adni neki! Ha zsírszalonna kell neki, akkor azt, ha vadhús aszúval, akkor azt. Ha meg jól be akarok baszni a zsíros körömpörkölt után, akkor az legyen! Ez a természet és a természetesség lényege. Már pedig amit ez a fitneszes pár csinál, az nagyon nem természetes. Emiatt olyan természetellenes a Norbi csaja is. Mindent megvon magától, se kaja se pia, csak torna meg szilikon a csöcsökbe meg a vádliba. Nem azt mondom, hogy nem kefélném meg részegen, de még józanul is, ha ide állna elém és azt mondaná: „Hú de kívánom a szőrös, hájas testedet, te Pali! Gyere gyorsan és basszál jól meg, mert a Norbi csak maszatol, köhög, nyög, veri a víz és csak összetaknyoz, miután fél perc után elélvez.” Szóval egy ilyen felkérésre nem tudnék nemet mondani, sőt, talán még fizetnék is érte. De mindettől eltekintve, nekem nagyon nem jönnek be az ilyen nők. Attól félnék, hogy mellbe kúrás után azt kell látnom, hogy egész máshol van a szilikon. Volt mell, nincs mell!  

   - Ne elmélkedj ilyesmin, nehogy megint előjöjjön a szívbetegséged! – Mondta Gábor a hús darabolása közben, miután ledobott a padlóra egy jókora inas mócsingot Egyorrúnak.

   - Hagyjad, így is, úgyis előjön. Ha itt alszom, mindig fulladok. Úgy érzem, mintha egy zsák cement lenne a mellkasomra téve. Ha meg hason fekszem, akkor a hátamon érzem ugyanezt. Volt, hogy azt álmodtam, hogy egy úthenger járkál ide-oda rajtam. Már nem is érdekel. Leszarom. Ma is jól bebaszok, ezt megígérem! Különben is, a józanság beszűkít, az ittasság viszont kitágít. És itt nem a vérerekre gondolok, hanem az elmére. Úgyhogy ma nagyon ki fogom szélesíteni a tudatom. Kerülgethet a szívbaj. Ha eddig nem döglöttem meg, talán ma sem fogok.

   Pál betartotta ígéretét. Nem volt nagy megpróbáltatás számára, mivel minél többet ivott, annál kevésbé rettegett a szőlőhegyi éjszakától és az azzal járó szívbetegségtől.

   Egész nap ettek, ittak, röhögtek, nótáztak, mint az őrültek, kibeszélték egymás és más dolgait egyaránt. Szó esett a politikától elkezdve a hagymásbab elkészítésén keresztül az űrhajózásig mindenről, de persze a három fő beszédtéma, mint minden férfitársaságban: a pia, pina és a szarás volt. Szóval jól telt a szombat.

   Szép lassan rájuk esteledett. Elnyomta mindhármukat a rengeteg bor. Zoli és Gábor egy-egy fotelban ájult be, Pál pedig a pincében található egyetlen egyszemélyes rekamién. A kandalló jellegű kályha üvegbetétes ajtaján keresztül gyönyörűen bevilágította és hangulatossá varázsolta az izzó parázs fénye a kis pincét. Ők hárman pedig békésen hortyogtak. A látvány olyan képet gyújtott, hogy akár egy mesekönyvbe is beillet volna, mint képes illusztráció.

   Hajnaltájt Zoli arra ébredt, hogy másodpercek választják csak el a behugyozástól. Kivánszorgott a tökig érő hóba, hogy mielőbb otthagyhassa sárga névjegyét némi brunnyogós szellentéssel kísérve. Mert ugye egy jó hugyozás, fingás nélkül szart sem ér. Ahogy végzett, sietősen menekült vissza a csípős mínuszok elől, még mielőtt meglevesesedne az orra. A pincében azonnal a kályhához lépett, hogy életet leheljen a még izzó, de nagyon gyengén pislákoló parázsba. Megrakta vékonyabb fahasábokkal, huzatot adott rá, a tűz pedig egy perc múlva már – mintha hájjal kenegetnék, hálája jeléül -, ropogva, újra melegen világított a kicsinyke helyiségben.

   A néha magát orvosprofesszornak képzelő Zoli visszaült a fotelba, és a lángok adta világosságnak hála: egy pillanat alatt ő is megvilágosodott a Pál szívbetegségével kapcsolatban.

   Pál, édesdeden, hason fekve aludt. Jobb keze a feje alatt mintegy párnát helyettesítve, a bal pedig lelógott az ágy mellé - ha lett volna ott egy bili, tutti, hogy benne lettek volna az ujjai.

   Zoli csendben felébresztette öccsét, hogy jól kiröhöghessék magukat, mielőtt meggyógyítja vendéglátójukat. Mikor mindketten úgy érezték, hogy elég volt a csendes hahotából, és tovább már nem bírják visszatartani a visítást, Zoli odalépett, hogy megoldja a szívproblémákat, és lelökte Pál hátáról a hideg padlót nem kedvelő, alvó Egyorrút.