A Szent Fűzfa

8-10 éves lehettem, amikor horgászni mentünk a Tiszára a bátyámmal és a barátaival. Mindenkinél legalább 6 évvel voltam fiatalabb, így csak kolonc voltam a nyakukon. A folyónak azon a partszakaszán, ahová tartottunk széles erdősáv húzódott. Mikor megérkeztünk a bátyámék leugráltak a biciklijükről, és ahogyan előzőleg megbeszélték gyors futásnak eredtek a keskeny ösvényen, ami a parthoz vezetett. A tervük az volt, hogy engem lekoptatnak, de én megpróbáltam utolérni őket. A sűrű bokrok és az aljnövényzet miatt viszont nem láttam, merre mennek. Egy idő múlva már csak a hangjuk után követtem őket. Már nagyon közel voltam, amikor megmozdult alattam a talaj és egy pillanat alatt térdig süllyedtem a mocsárban, majd szép lassan egyre lejjebb... Körös-körül sűrű volt az aljnövényzet, mintha egy őserdőben lettem volna. A gallyakba és ágakba kapaszkodtam, hogy fenntartsam magam. Segítségért kezdtem kiabálni. Hallottam, hogy a bátyám nevetve azt mondja, hogy hagyjanak ott, hátha felfal majd egy anakonda. Amikor két fiú odaért, hogy kihúzzon, már derékig süllyedtem a posványba. Így nem mehettem haza, ezért a nagyszüleinkhez vittek, akik sokkal engedékenyebbek voltak, mint a szüleink és otthagytak.

Fürdés közben nagyapám kioktatott, hogy az ösvényről nem lehet lelépni, különben tragédia történik. Aki pedig nem ismeri az utat, az ne menjen arra a szakaszra!

***

Eltelt néhány év, amikor nagyapámmal a töltés körüli kaszálókat mentünk megnézni. Amikor meglátott egy fát beszélni kezdett.

- Látod ott a fűzfát? Az első világháború végén is állt itt egy. Az alatt pihentünk meg kaszálás közben. Mondtam is a többieknek, hogy annak a fának mindig ott kell majd állnia, mert jó hűsölni alatta. Aztán ősszel a románok elérték a falut. Mi a láposba mentünk az ösvényen. Ott biztonságban voltunk. Utólag kiderült, hogy nem lettünk volna veszélyben, mert a katonák a falu előtt megállították az ellenséget. A nyavalyások két szekér hullát vittek el innen, aztán már nem volt kedvük visszajönni. Mi is hazatértünk az otthonunkba. Egyszer, ahogy megyek az úton, látom, hogy egy kivágott fűzfa van a Szenczi Pista udvarán. Ismerős volt a fa és ki is derült, hogy ez az a fa, ami a töltés mellett állt. Kiss Ferinek gyereke született nem sokkal azután, és Pista mondta neki, hogy csinál ajándékba fűzfából bölcsőt az újszülöttnek. Ez meg odavitte neki az egész fát, pedig csak vessző kellett volna. Elmentem a Ferihez és kérdeztem, hogy minek vágta ki pont azt a fát, mikor a parton is van rengeteg. Azt mondta, hogy ez közelebb volt, meg hogy menjek vele. Kijöttünk a töltésre és a fa helyén ott volt egy bot leszúrva. Azt mondta, hogy ez ugyanaz a fa. Nagyon mérges voltam, tiszta idegbeteg lettem! Össze kellett volna törnöm a csontját, hogy tanuljon belőle, de nem tettem! Úgy voltam vele, legyen az újszülöttnek bölcső! Pár év múlva már szép lombja is volt az új fának. Az alatt pihentünk sok évig. Eltelt negyedszázad és jött a második világháború. A muszkák miatt megint a láposba mentünk bujkálni a Hótisza felől az ösvényen. Vittük az állatokat, a takarmányt és élelmet is. Azt mondta a jegyző, hogy az ékszereket hagyjuk az asztalokon, hátha nem visznek el mást, és nem rombolják le a házainkat. Senki nem gondolta, hogy ilyen szörnyű lesz! Nagy harcok voltak itt! Az oroszokat viszont nem lehetett megállítani. Majdnem három hónapig bujkáltunk. Csak mi ismertük az ösvényeket, ezért biztonságban voltunk. A folyó meg nem fagyott be és a mocsarak is halálos állapotukban maradtak. Az emberek is jól megvoltak egymással. Olyanok voltunk, mint egy család. Egy idő után mégis rákényszerültünk, hogy kijöjjünk. Az élelemmel nem volt gond, mert hal volt elég a Tiszában. A sertések is összeturkáltak annyi eleséget, amennyi nekik kellett, de a marháknak elfogyott a szálastakarmányuk. Szükségünk volt legalább valami száraz fűre, vagy sásra, amit megetethetünk. Hárman mentünk ki egy tehénszekéren. Jóska bácsi és Robi bácsi vállalta még, hogy jön. Megbeszéltük, hogy ők ketten a falu felé merészkednek és kikémlelik nem tudnánk-e esetleg szénát hozni a faluból. Én a Hótisza felőli töltésre mentem a nádas felé. Ott kaszálhattam valami száraz növényt az állatoknak. Amikor odaértem a sáshoz elkezdtem a kaszálást. Ahogy a fűzfa felé közeledtem észrevettem, hogy egy emberalak van ott! Egyből hasra vágtam magam. Néztem és észrevettem, hogy nem mozdul. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy a lába nem éri a földet. Fel volt akasztva. Óvatosan közelebb mentem. A sötétben csak pár méterről ismertem meg… A Kiss Jani volt az… A bölcsős… A Kiss Feri fia. Teljesen meztelenül akasztották fel. Fehérnemű sem volt rajta. Levágtam a fáról. A szekeret megraktam sással és ráfektettem a testét. Aztán a testét is befedtem a levágott növénnyel. Ekkor értek oda a többiek. Az oroszok még a faluban voltak. Sok szénaboglya elégett. Józsi bácsi ezt garázdaságnak tartotta, de háború volt. Megraktuk a szekeret és szerencsésen visszatértünk. A szekérút alatt azon gondolkodtam, hogy mi történhetett Kiss Janival? Nem is tudtuk, hogy kimerészkedett. Gyorsan enni adtunk a marháknak és bementem a kunyhónkba. Nagyanyád ott imádkozott és sírt. Aztán szó nélkül bevittem a hullát is. Nagyanyád nagyon zavarta, hogy egy reformátusnak segítünk, de nem hagyott magamra. Az orvostudományban nem vagyok annyira jártas, de azt gondolom, hogy a fiú nem az akasztásba halt bele. Több puskagolyótól származó sebe is volt. Mégis felakasztották. Nem mentem át az anyjához csak reggel. Egy hárpia volt és még fellármázta volna a tábort a jajveszékelésével. Reggelig nálunk volt a tetem. Ahogy világosabb lett észrevettük, hogy egy arany karikagyűrű van a szájában. Ez azt jelentette, hogy járt a faluban. A katonák viszont észrevehették. A gyűrűt eldobtam a mocsár felé. A táborban nem volt semmi értéke és egy ember halálát okozta. Nagyon megviselt az eset. Az anyja érezhette a bajt és csak annyit mondott, hogy ő mondta neki, hogy ez lesz... Azt mondtuk, hogy a fiú a táborban halt meg. Fűzfakoporsóban temettük el a fiút. Ennek a fának az ágaiból készítettük. Akkortájt robbantották fel a hidat és bombázták le a templomtornyot is. A híd és a templomtorony sem épült fel újra… Amióta az erőmű megépült az ösvények is megszűntek. Most már nem lenne menedék, de ez már egy másik világ. Egy biztonságosabb, ezért talán nincs is rá szükség. Soha nem beszéltünk erről senkinek nagyanyáddal. Te vagy az első.

A könnyeivel küszködött, mire befejezte a történetet. Hazáig már nem beszéltünk.

***

Tizenöt éve halt meg nagyapa. A halálos ágyán csak annyit suttogott felém, hogy ne vágjátok ki a fűzfát! Nem sokkal később az állam kisajátította a területet. A folyómedret kiszélesítették. Új gátat építettek. Az új gáthoz egy dombról termelték ki a földet, ahol éles második világháborús bombákat találtak. Az építkezés pár napig állt. A mocsaras részen a folyómeder kiszélesítése közben az egyik munkás talált egy arany karikagyűrűt, amit az államnak kellett beszolgáltatnia. A beruházás a nem várt áldatlan körülmények miatt a sokszorosába került. A régi gát megszűnt. A nagyapám fűzfáját kivágták. Azóta egyre nagyobb árvizek vannak, de hidunk és templomtornyunk azóta sincs.

***

Ma lementem és leszúrtam egy botot a régi fűzfa helyére.