- Sötét felhők gyűlnek, Nagyuram... - sóhajtotta a nő a párnákba alig hallhatón, amikor kedvese tenyere végigsimogatta hátát. Tekintete a nyitott ablakon át az eget fürkészte, baljós árnyak keringtek az éjszakában. A felhők feketének tűntek a sötétszürke égbolt előtt, és a hold ma nem könyörült a halandó lelkeknek, fényét vastag felhő dunyhákba rejtette, dölyfösen dacolva a néma várakozással, hogy világosságot csaljon a megtört szívekbe. Sheilen tudta, hogy merre kellene ragyognia a jeges fénynek, de hiába fürkészte az éjjelt odakint, a sötétség áthatolhatatlannak tűnt. Sóhajtva fordult az oldalára, az ablak előtt égő fáklyák fénye táncoló lángnyelvekként tükröződött szemében. Morgaan arcát figyelte. Tudta jól, hogy a férfi nem hiszi a varázslatokat, babonákat, és az árnyak lehelését, amik őt vezetik, így nem folytatta az iménti mondatot.

Tágra nyílt szemmel gyönyörködött a mellette fekvő férfi vonásaiban, mintha utoljára látná őt. Gondolatai közé féltés és fájdalom lopózott, balsejtelmére nem volt magyarázat, de mégis erősebben érezte, mint a gyönyör szárnyallását nemrég megélt szeretkezésükben. A férfi kezéért nyúlt, ujjait az erős férfiujjak közé fűzte. Egy pillanatra elidőzött a tekintete a finoman megmunkált, szikrázóan zöld smaragddal ékesített sárkánygyűrűn, mit a férfi húzott ujjára nem is oly régen, mikor hazatért hosszú küldetéséből.

A gyűrű egy feneketlen tó mélyéről került elő, legendák övezték születését, ijedt hangok suttogtak a mágiáról, ami megátkozta egykoron viselőjével együtt. Morgaan csak legyintett a szóbeszédre, és szíve felett őrizte, míg vissza nem ért kedveséhez a várba.

Lováról leszállva tekintete egyre csak a lányt kereste, és mikor meglátta földig érő, mélyzöld ruhájában a várfokán állni és a támfalra támaszkodni, belesajdult a szíve a látványba. Sheilen magas, karcsú alakját a lemenő nap sugarai öltöztették narancsos fénybe, vörös haján ezernyi szikra járt önfeledt táncot, a napsugarak játékosan bújtak meg hullámos fürtjei között. Morgaan még sohasem látta olyan gyönyörűnek asszonyát, mint akkor. A lány még nem látta őt, a férfi lopott pillanatok rejtekéből leste természetesen könnyed lépteit, álomszerűen szép arcát, amint lehunyt szemmel élvezte a nap utolsó sugarainak melegét.

Sheilen megérezhette, hogy nézi, mert felpillantott és tekintete kutatni kezdett utána. Először a fáradtan legelésző lovát vette észre, és Morgaan látta a szemében az örömet, majd egy pillanatra a félelmet is, ahogy kedvesét kutatta, de nem találta. A férfi nem váratta tovább, előlépett a várfal takarásából, és mosolyogva várta a lányt. Csókjának íze most is ott élt benne, talán a legédesebb volt mind közül, mit valaha váltottak.

Azon az éjjelen hosszú hónapok után testük sajgó vággyal egyesült újra, a szemérmes gyertyalángok nyögéseik ritmusára ringatóztak a vártoronyban. Szeretkezésük csendes behódolás volt a szerelmüknek, ki nem mondott vágyak és ígéretek beteljesült násza, sosem súgott vallomások születése. Végül a férfi mondta ki előbb, elmerülve a borostyán szín szemek ragyogásában, a sárkány gyűrűjét a lány ujjára húzva. Sheilen lenyűgözve nézte az ujjára simuló kincset, bőrét mintha a sárkány bőre fedte volna, hol a gyűrű érintette. A fém hűvösét felváltotta a melegség, majd forróság, s az ékszer élni kezdett kezén. Megbűvölten figyelte, ahogy a smaragd kő színe kivilágosodik, majd egy lobbanással elsötétül szíve dobbanásának ütemére. Hitetlenkedve bámulta a gyűrűt, megfeledkezve egy pillanatra az éjfekete szempárról, mi arcát fürkészte, s mi elől rejtve maradt a gyűrű és a lány titkos szeánsza.

Amikor Sheilen felpillantott, szeme színe megegyezett a smaragdéval, ezernyi borostyán szikra ragyogott benne, és Morgaan elragadtatottan nézte, majd húzta magához újra. Csókja előbb lágyan, majd lobogó szenvedéllyel vette birtokba a nő ajkait, mik a méznél édesebbnek tűntek. Sheilen hosszú, érzéki csókba rejtve súgta a férfi szájába kettejük titkát, mikor annak teste az övében lelt otthonra újra. Nászukat az éjszaka pecsételte meg, tanújuk a hold volt, esküjüket szavak nélkül tették meg. A sárkány gyűrűje vörösen izzott, mikor gyönyörük a magasba emelte ziháló lelküket és ezer darabra szaggatta a valóságot, ekként áldozva a csoda oltárán. Szívük egyszerre dobbant és a gyűrű fénye lassan hűlt ki újra, s vált hűvös-hideg zölddé...

- Merre jársz? - kérdezte a férfi bársonyosan mély hangján, miközben kezei egyetlen pillanatra sem hagyták abba a mellete pihenő nő kényeztetését. Vágya csillapíthatatlannak tűnt, képtelen volt betelni asszonya illatával, érintésével. Szenvedélyesen szerette a nőt, és szeretni vágyta újra ismét.

Sheilen rámosolygott, ajkai mint érett eper csábították a férfit, hangja halk muzsikaként simult az éj csendjéhez:

- Rád gondolok. - felelte, és elmerült az éjfekete szempárban, mi sötétebbnek tűnt most, mint a legsötétebb éjszaka. Ujjai a férfi mellkasára tévedtek, meg-megrezzenő izmok játékában gyönyörködtek, majd a lapos fém medált tartó bőrszíjra simultak. A nyakláncot ő adta a férfinak, szerelme zálogaként, s bár nem mondta el neki, hogy milyen bűbáj varázsában készült a nemes ékszer, ő tudta, hogy megvédelmezi a férfit, mikor távol van. A medál most melléhez ért, halkan felnevett a váratlan, hideg érintésre. Karjait Morgaan nyaka köré fonta, szája a férfiére simult. Teste megfeszült a vágytól, ahogy a férfi ajkai nyakára tévedtek, majd mellén érezte szája forróságát, nyelve simogatását, mielőtt combjait karcolta volna a finom borosta. Készséggel tárta szét lábait, ujjai kedvese hajába túrtak, ahogy teste újra felolvadt a férfi érintésétől. A kéj fehér fényt szikrázott a sötét éjszakába, és világosságot varázsolt Sheilen lehunyt szemei mögé. Szája néma nyögésre nyílt, amint Morgaan feszülő vágyát érezte öléhez simulni, majd utat törni testébe. A férfi óvatosan mozgott, vigyázva szerette a nőt, és küzdenie kellett önmagával, hogy ne lövellje magját azon nyomban a szorosan ölelő, forró női testbe. Látni akarta a lány tekintetét, gyönyörködni a mindig-más szempárban, mi hol kékes fénnyel ébresztette fel vadságát, hol lágy barna hullámként simogatta el a hevességet. Sheilen érezte, ahogy kedvese gyönyöre közelít, és felpillantott rá, szerette látni az imádott arcot, amint a gyönyör fest rá múló árnyakat, elillanó sebezhetőséget. Szeme a sárkány színében ragyogott, s Morgaan egy pillanatra megdermedt tőle, majd elragadta valami nem evilági kéj, beleremegett, ahogy a lány teste reszketve ajándékozta meg a gyönyörrel újra.

Percekig hallgatták egymás csituló szívdobbanását, majd a férfi mozdult elsőként, karjaiba vonva kedvesét. Hajába csókolt, mielőtt tekintetét kereste volna. A nő csillogó szemekkel pillantott rá, az iménti lobbanás nyomtalanul tűnt tova íriszéről az éj titkai közé. Teste készséggel simult a férfiéhoz, bőrük érzéki csillogással ragyogott, finoman borzongatta őket az ablakon át beáramló, mind hűvösebb levegő. A férfi vastag, finoman cserzett báránybőrt húzott magukra, kielégülten és megkönnyebbülten feküdt, maga mellett tudva a nőt, akit talán egész életében keresett eddig. A tudat, hogy végre megtalálta és számolatlanul töltheti vele a szerelmes éjeket és tovaszálló nappalokat, megnyugtatta mindig háborgó lelkét, és mind kevésbé vágyott a kard éles hangjára, ahogy megcsúszik az ellenfél páncélján. Már nem csábították véres csatamezők és távoli területek meghódítására sem szomjazott. Napról napra nehezebben lovagolt ki társaival, és egyre jobban húzta haza a szíve. Szeretett a lány közelében lenni, a hangját hallani, figyelni, ahogy beszél, nevet vagy éppen hosszú haját fésüli. Ujjai köré tekerte a színjátszó tincseket, illatuk virágos rétre emlékeztette.

- Morgaan - szólt a nő halkan, megszakítva álmodozását. Feje a férfi vállán, tenyere a mellkasán pihent. A férfi csendesen morrant, figyelmét megpróbálta megosztani a hasa felé tartó ujjak könnyed játéka és a lány mondanivalója között. - Ne menj el holnap, kérlek.

Egy pillanatra néma csend telepedett rájuk, majd a férfi megfogta a hasfalán kalandozó finom ujjakat és szájához érintette őket. Nyelvével véigsimította a szerelem illatú bőrt, majd puha csókokkal borította őket.

- Nincs miért aggódnod. Néhány nap és hazatérek, és utána egy darabig veled maradok a várban. Vagy inkább az ágyban... - mosolygott óvatosan rágcsálva a nő ujjait.

Sheilen a fáklyák lángját nézte csendben, a vöröses lángnyelvek menekülő lovak sörényeként lobogtak, az éjszaka bele-belekapott táncukba, gonoszul hűsítette melegüket a jeges, sötét szél. Nem tudta megmagyarázni a balsejtelmet, ami gyötörte. Könnyek futották el a szemét, de igyekezett visszatartani őket, nem akarta, hogy a férfi lássa gyengeségét. Próbálta távol tartani magától az éjszaka démonjait, ami elől Morgaan karjai között talált menedéket. A férfi újra elkápráztatta érzékeit, míg ujján sötét, fenyegető fénnyel lüktetett a gyűrűbe kényszerített sárkány.

Reggel a napsugár melege simogatta fel álmából, fázósan gömbölyödött össze, kinyújtott kézzel kereste a férfi testét, de üres hidegség fogadta csak. Ujjai a lepedőt markolták csalódottan, mikor rájött, hogy egyedül fekszik az ágyban. Felült, haját hátrasimította arcából, tincsei az előző éj szerelmétől kócosan omlottak meztelen vállára. Jeges rémület szorította össze szívét, ahogy látta, hogy a férfi összes ruhája eltűnt. Kapkodva öltözött fel, haját ujjaival fésülte csak át, mihamarabb le akart jutni a vár udvarára, megállítani a kedvest, bárhová is készül, ha kell, könyörögve itt tartani, mert egyetlen érzés pulzált csak egész testében: nem mehet el, nem engedheti el, nem szabad. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, érvei nem voltak, csak indokai, fájdalmasan eleven álomképek a jövőből, mik riadt vadként űzték a kanyargós lépcsőkön. A képek mind elevenebbnek tűntek, feledésbe borították a gyönyörédes éjjelt, és rémisztő vízióként kísértettek.

A lány falfehér volt, mire a vár udvarára ért. Jöttére a kovács felhagyott a patkók izzasztásával és aggódva figyelte ingatag lépteit, bizonytalan járását, rémülten ide-oda rebbenő, zavart tekintetét.

- Úrnőm, minden rendben? - kérdezte és már indult is felé, mert a nő arca ijesztően sápadt volt. Tenyerét a mellkasára szorította, görcsös fájdalom szorította abroncsként a szívét. Hangja remegett, mikor megszólalt:

- Hol van? Hol van a Nagyúr? - tekintetében rémült félelem és rettegés bujkált, de állta a kovács pillantását. Végül a hatalmas férfi nézett félre előbb és felelt a törékeny nőnek halkan:

- Kilovagolt, Úrnőm. Még hajnalban indultak portyázásra. Néhány nap és hazatérnek, úgy tudom. - nem értette a nő zaklatottságát, de a riadt kétségbeesést pontosan látta a szemében. - Tehetek érted valamit, Úrnőm?

Sheilen egy pillanatra nem volt benne biztos, hogy lábon tud maradni. Nem tudta, nem értette saját riadalmát, sem azt, hogy miféle veszedelem les Morgaan-re, de abban biztos volt, hogy veszélyben van.

- A lovamat! Hozd a lovam most rögtön! - kiáltotta ellentmondást nem tűrően és visszaszaladt a lépcsőn. Ruháját nem cserélte át, de derekára kapcsolta az ezüst karikákból kovácsolt övét és kardját. Pajzsára pillantott, mi a sarokban állva csillogott, de tudta, e veszélytől nem védi meg semmilyen páncél.

Sietve rohant vissza az udvarra, kezét közben hasára szorította, furcsa fájdalom nyilallt bele, de nem törődött vele.

A pompás szürke kanca izgatottan toporgott, felverte a homokot maga körül, fejét a magasba rántotta, valahányszor csak hallott valamit, de a kovács erősen tartotta a szárat. A lány felpattant a nyeregbe, felvette a kantárt és sarkát a ló oldalába vágta. A kanca felágaskodott, sörénye a lány arcába csapott, akinek könnyek homályosították a látását, de csak hajszolta a lovát, ki a várból, előre, maga sem tudta hová, csak hagyta, hogy vezesse valami nem evilági ösztön, mi kedvesével köti össze.

Talán egy, talán sok órával később, mikor lova botladozni kezdett a fáradtságtól, rövid pihenőt engedélyezett maguknak. Csak most gondolt bele, hogy mit is csinált, miféle őrült víziók és álmok űzték a kétségbeesésbe. Törökülésben ült a fűben, arcát a tenyerébe temette, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy Morgaan-nal minden rendben és mindaz a lidércsereg, mi őt idáig hajszolta, csupán képzelete játéka. Mégis, mikor idáig jutott és pillantása a gyűrűre tévedt, a sárkány az ujján őt nézte sárgán ragyogó szemekkel, bőre mintha csillogott-húzódott volna, ezüst lábai finoman mozdultak, alig észrevehetően ébredt sokszáz éves álmából.

Sheilen felfigyelt lova ideges nyihogására, és felkelt a földről. A lóhoz lépett, követte a tekintetét és egy kisebb lovascsapatot látott a dombok tetején vágtatni. Nem vették észre őt, vagy ha igen, nem törődtek a magányos lovassal. A nő megvárta, míg eltávolodnak, majd nyeregbe szállt újra, nem törődve tovább sem a saját, sem hátasa fáradtságával. Abba az irányba tartott, amerről a lovasok jöttek, egyre a horizontot és az eget fürkészte, ahol az előző éji sötét felhők gyülekeztek újra. Komor seregként sötétítették el a napot, és vonták szinte esti szürkületbe a völgyet. Sheilen nem foglalkozott sem a hideg széllel, ami meg-megtaszította testét a nyeregben, sem a hatalmas cseppekben hullani kezdő esővel, amitől percek alatt bőrig ázott. Villámok cikáztak fenyegetően körülötte, eltérítették volna az ösvényről, melyen egyre csak haladt, de a nő számára nem létezett olyan evilági erő, mi megállíthatta volna. Ujjába fájdalmasan mélyedtek a sárkány karmok, tekintetében zöldes lángok lobogtak, ahogy az utolsó, útjában álló erdőhöz ért.

A dermedt rémület csendes, mindent felemésztő szomorúsággá változott, még mielőtt belépett volna a fák közé. A fájdalom olyan erővel örvénylett testében, hogy lehorgasztotta fejét és halkan felnyögött. Könnyeit az eső rejtette el, hangját az ég zengése takarta. Előrehajolt a ló nyakára, végigsimított hátasa vizes, csöpögő sörényén. Érezte izmai remegését, azt is, hogy a vesztébe hajszolta a lovat, de legalább ilyen biztos volt abban is, hogy követi ő is majd.

Az eddigi őrült vágtát lassú lépés váltotta fel. Finoman érintette meg a ló oldalát sarkával, és bár a kanca riadozott a suttogó, sóhajtozó fák szegélyezte ösvényre lépni, végül mégis elindultak. Faágak tartottak levélernyőt fejük fölé, szárazon is selymes falevelek simították a lány arcát vigasztalóan. Letörölték könnyeit, enyhítették láztól égő teste forróságát. A fák halk sóhajai előcsalták a mindig kacér szelet, ami most meleg fuvallatként szárította leheletfinomsággal az elázott lovast és lovát. Az erdő marasztalta őket, késleltetni vágyta, hogy kiérjenek a tisztásra. Sheilen érezte az ölelő meleget, ami Morgaan testének közelségét juttatta eszébe, így a kényszer, hogy mielőbb meglelje és újra vele legyen, mindennél erősebbnek bizonyult.

Lova érezte meg előbb, hogy a tisztáson valami nem emberi kín várja őket. Lassította volna lépteit, le-lepróbált térni az ösvényről, minden porcikája az ellenkező irányba indult volna és a lány megunta a küzdelmet vele. Megállította és lecsúszott hátáról, egyetlen szót sem szólva hagyta, hogy lova magasra ágaskodva, éles hangon nyerítve rettegje a közelgő borzalmat. Sheilen nem sírt, szíve beleroppant a fájdalomba, régen tudta már, mi vár rá a tisztáson. Talán már reggel, ébredéskor tudta, amikor az imádott férfi nem feküdt mellette. Mostanra csendes, mély dermedtség vett erőt rajta, megfagyasztotta érzéseit és tudatát, mintha csak egy kristálytiszta jégfalon át látta volna magát, de nem volt ereje áthatolni ezen a falon. Talán nem is akart igazán, így a fájdalom elviselhető maradt.

Lassú léptekkel közeledett a tisztáshoz. Az utolsó kanyarban még egy bokor tüskés ága ruhájába akaszkodott, szelíden kérte, hogy ne menjen tovább, de a lány hajthatatlan volt. Látni akarta, látnia kellett, hogy elhiggye, mit már régen tudott.

A tisztásra érve nem nézett a halottak arcára. Nem figyelt a véráztatta fű hangjára, ahogy lába újra és újra belemerült. Nem pillantott a még hörgő lovak haláltusájára, sem a kegyetlen vérengzés emberi testeken hagyott nyomaira. Lehunyta a szemét, és engedte, hogy a sárkány vezesse. Léptei elkerülték a hűlő tetemeket, nem került útjába egyetlen földre hullott fegyver, egyetlen meghasadt pajzs sem. Mikor megállt, egy pillanatig még lehunyt szemmel várt. Szerette volna hinni, hogy nem kell meglátnia, nem kell szembenéznie ezzel.

Majd felnyitotta szemét és a szeretett, imádott arcot nézte. A férfi arca kisimult, 'akárcsak mikor alszik' - gondolta Sheilen és mellé feküdt a földre. Nem nézett az összeszabdalt mellkasra, sem a véres ruhákra. Finom érintéssel lazította a görcsöt a földet markoló ujjakból, összefonta ujjaikat, miként éjjel tette. Fejét a férfi vállára hajtotta, lehunyta szemét és gondolatban visszarepítette mindkettőjüket az együtt töltött éjszakába. Ezúttal azonban nem aludt el, hanem éberen vigyázta kedvese álmát, és maradásra bírta, mikor az reggel indult volna. Lázálmában újra ölelte a kedvest és a kéj borzongásának vélte teste görcsös hideglelését. Vágyait, álmait suttogta Morgaan fülébe, s várta, hogy ő mosolyogva évelődjön vele, miként azt tenni szokta. Könnyei fátylán át nem látta az esőt sem, a hideget, mi lábától indulva lassan hatalmába kerítette, forróságnak élte meg. S mikor tudata halk lobbanással kialudt, még érezni vélte, ahogy Morgaan szíve együtt dobban az övével. A sárkány tovább sírt helyette, égővörös könnycseppeket hullajtott a férfi sebeibe.

Sheilen napokkal később tért magához, álom nélkül töltött nappalok és éjjelek után talált rá a vízió, mi testét összerántotta, és lelkét újra megnyitotta a fájdalom előtt. Zaklatott lázálmában látta kedvesét harcolni, s látta sebesülni is. Megélte fájdalmát és sebeit ő is, és a szolgálók rémülten futottak be sikoltására. Védelmezőn fogták le kábult álomban vergődő testét, és megrettenve látták a kard ejtette sebeket rajta, mikből sötétvörös vér patakzott a hószín ágyneműre.

Rhodem, a varázsló fejcsóválva figyelte a szenvedő lányt, majd kezét a homlokára simította, halk igéket mormolt, melyek enyhítették ugyan a lány kínját, de a látomás folytatódott, újra és újra megölve őt is, és átéltetve vele Morgaan elvesztését újra.

Rhodem végül a gyűrűért nyúlt, lehúzta volna a lány ujjáról, de a sárkány villámló szemmel pillantott rá, torkából fenyegető morgás tört elő, bőre ezüstösen csillogott. A varázsló riadtan kapta el a kezét, a szolgálók döbbenten keresztet vetettek, egyedül Sheilen tűnt nyugodtabbnak. Kezét, melyen a gyűrű védelmezte, öntudatlanul, lassan melléig emelte, és véres ruhájára ejtette. A sárkány lába a lány vérébe ért, és a finoman megmunkált ezüst bíborvörösre változott, a vércseppek arany pettyeket rajzoltak a sárkány bőrére, míg ezernyi pikkelyét mind át nem színezte. A haragoszöld sárkány színarany csillogássá változott, és ahogy ő változott, a lány sebei begyógyultak, vonásai kisimultak, légzése megnyugodott.

A sárkány mind lassabban, mind nehezebben mozdult, arany dermedtség övezte, ahogy Sheilen tudata lassan visszatért. S mikor a sárkány kicsiny smaragd szíve mindörökre élettelen arannyá dermedt, a nő felnyitotta szemét, mely ezeréves sárkányzöld ragyogásban játszott, íriszét arany pettyek díszítették, mint megannyi emlék, egymással sosem találkozó világokból. Felnézett az ágya körül viaszfehér arccal álló asszonyokra és varázslóra, de nem kérdezett semmit tőlük. Sóhaját hallva a nap arany ragyogásba öltöztette a szobát.

Lassan felkelt, kissé bizonytalanul állt a lábán, de tétovázás nélkül az ablakhoz lépett, és a vár udvarát fürkészte. Ott állt órákkal később is, szótlanul, várva az éjszakát, majd hajnalban is, várva a napfelkeltét. Napokig tartó dermedtségét riadt félelemmel figyelték alattvalói. Sheilen nem szólt egy szót sem senkihez, mióta testét a keresésére induló lovasok visszahozták a várba. Hét éjszakával azután, hogy halott kedvese mellett álomba sírta az eső, lelkében felolvadni látszott a hideg jégfal.

Lassan, ólomnehéz léptekkel ment le a várudvarra, majd a vár mögötti kis tisztásra, ahol tizenegy friss kereszt állított emléket a veszteségnek. Sheilen tétovázás nélkül tudta, melyik nyughelyen alussza örök álmát kedvese. Leült a kereszt elé, és napokig nem mozdult el onnan, titkokat súgott az álmodó férfinak, titkokat, melyeket együtt álmodtak meg, és mik most valósággá váltak.

Mikor felállt, a gyűrűt lehúzta az ujjáról, és kis gödröt kapart neki a sír tövében. Belehelyezte a színarannyá lett sárkányt és földet húzott rá. Tenyere alatt melegedni kezdett a föld, és Sheilen mosolyogva simította kezét a hasára, hol kettejük legédesebb titka pihent a szíve alatt...