A sánta nyúl az oka

   Ahogy megérkezett a két koma a borospincéhez, rögtön megeresztettek egy kétliteres kancsóval a hordóból. A gazda kirakott az asztalra két darab jó vastag üvegből készült kocsispoharat, megtöltötte őket, aztán egy huzatra benyelték. Csak ezután rakták le a hátizsákjaikat, amikben a megtöltésre váró boros ballonok voltak némi kenyér, hagyma és szalonna társaságában. Nem csoda, hogy kifáradtak és alaposan megszomjaztak, hiszen a bokáig érő hó betyárosan megnehezítette a másfél kilométernyi gyaloglást. Ahogy megitták a második pohárral is, vágtak egy ölre való fát, begyújtottak a sparheltbe, majd kipakolták a kaját az asztalra. Beszélgettek, ittak, szalonnáztak, de főleg ittak. A gazda teljesen átlagos, szürke férfi volt. Az a fajta, akit még a rokonai sem szúrnák ki a tömegből. A komájáról - aki vendégként volt jelen a pincében – már nem mondható el ugyanez; iszonyúan ronda teremtés volt. Alacsony és borzasztóan kövér. Ráadásul az aránytalanul kicsi fejére akkora füleket ragasztott a Teremtő, hogy szinte leugrottak a helyükről. Még inkább feltűnővé tette ezeket a füleket, hogy úgy nézett ki a kicsi fej a rövid tömzsi nyakon, mint a régimódi hasas kulacsokon a szopóka. Az orrának az alakja, mint a bicskákon lévő konzervnyitó. Ha ránézett az ember, egyből azt gondolta, hogy gond nélkül kinyitna vele egy ruszki babkonzervet még akkor is, ha az hatos acélból készült.

   - Te, komám! – szólalt meg a félspicces gazda, miután egy gyufaszállal kilökdöste a hézagos fogsorban rekedt szalonnamaradékokat. – Tudod, mi jutott eszembe?

   - Nem én – válaszolta az ugyancsak illuminált konzervnyitóorrú -, de biztosan mindjárt megmondod.

   - Látod ott, azt a kampót a mestergerendán?

   - Ja. Mi van vele?

   - Én már olyan sokat gondolkodtam azon, hogy milyen érzés lehet akasztott embernek lenni.

   - Ja. És mi van a kampóval?

   - Oda fölakaszthatnál engem… De nem akarok megdögleni, csak az érzés érdekel. Milyen, amikor szorít a kötél!

   - Aszondod, hogy mos’ akasszunk oda föl téged? – csodálkozott a konzervnyitóorrú.

   - Azt há’! De nehogy othaggyá’ baszd meg, azonnal vágjá’ le, ha látod, hogy megy ki belőlem a szusz!

   - Jó’ van drága egyetlen komám, ha azt akarod, legyen! – csapott az asztalra a nagy fülű rondaság. – Megígérem, hogy ÉN vigyázni fogok, és nem engedem, hogy megmurdelj!... De előbb még igyuk meg legalább ezzel a kancsóval, az a biztos!

   Mire kiürült a kétliteres, már rendesen be voltak rúgva. Kerestek egy darab kötelet és kialakították rajta a kis lasszóformát. Odarakták az egyik stokit a gerenda alá, rögzítették a kötelet a kampón, majd beledugta fejét a gazda a hóhérhurokba.

   - No, komám! Most aztán nyitva legyen a szemed, a szentségit neki! Ha látod, hogy már nagyon rúg-kapálok, mingyá’ rakjad vissza alám a stokit!

   - Ne törődj sehá, drága komám! – biztosította segítőkészségéről a rondaság. – Te csak nyugodtan rúgd ki magad alól a sámlit, én maj’ figyelek!

   Aztán a gazda kirúgta maga alól.

   Abban a pillanatban, ahogy elkezdett hatalmaskodni fölötte a gravitáció, pánikba esett. Mindkét kezével a nyakán lévő kötelet próbálta volna lazítani, de hasztalan. Megszólalni képtelen volt, csak lilult, guvadtak a szemei, mint két dió, a levegő meg hol befelé sípolt egy pillanatnyit, hol pedig kifelé. Közben eszeveszett módon kalimpált a lábaival, keresve a felborított alkalmatosságot. Persze nem találta. A részeg rondaság látva, hogy bőven van még élet a komájában, nem kapkodott a megmentésével. Úgy volt vele, hogy még akár egy percig is bírja a tesztalany a strapát. Épp elég meggyőző volt számára, hogy nemcsak egyszerűen rugdalózik az akasztott gazda, de egyre gyorsabban és egyre vadabbul teszi. Ezek szerint még nagyon sok szusz van benne.

   Ahogy így elmélkedett magában a komája túlélési esélyeit latolgatva, észrevette a résnyire nyitott ajtón keresztül, hogy egy sántikáló nyúl ugrándozik el a pince előtt.

   „Egy sánta nyúl! – gondolta. – Gyorsan elkapom, jó lesz ebédre. Annyit még kibír a koma. Egy pillanat alatt meglesz a kis bicebóca.”

   A következő másodpercben már a nyúl után kapkodott a hóban a részeg rondaság. Hiába volt sánta az ebédnekvaló, csak elugrott minden alkalommal a konzervnyitóorrú kezei alól. Felváltva szökdeltek egyre távolabb. Már a huszadik pincénél jártak, mikor feladta a részeg koma. Le volt izzadva, mint az állat. Felegyenesedett az utolsó szökkenésből, letörölte homlokáról a verejtéket miközben bámult az elslisszolt kaja után. Aztán bevillant neki az akasztott koma képe.

   - Hogy az a kénköves Istennyila pörküjje meg! – kiáltotta, majd két esést elszenvedve visszafutott menteni.

   Hiába. Komája addigra teljesen elernyedve lógott, a fulladásos halál minden tünetével. Nyelve félig kilógva, taknya-nyála keveredve a mellkasán. Behugyozva, beszarva. A halál előtti utolsó pillanatban még egy elélvezést is produkált a szerencsétlen.

*

   A töredelmes beismerő vallomásnak és a megbánás maximális mértékű tanúsításának köszönhetően megúszta az egészet egy felfüggesztett börtönbüntetéssel a siránkozó konzervnyitóorrú. Na meg az ügyvéd védőbeszéde is – ami belekerült egy középkategóriás személyi kölcsönbe - sokat nyomott a latba. A konzervnyitóorrú is kitett magáért a tárgyaláson. Egyfolytában csak azt hajtogatta: - Higgye el drága bíróúr, én nem tehetek róla! A sánta nyúl az oka.

   Pár óra múlva otthon volt. Elővette a boros ballont és még aznap délután felöntött a garatra, hogy minél jobban működjön a felejtés. Este a kocsmába már részegen érkezett. Legalább tíz formátumban elmesélte a cimboráknak a történteket, közben pedig egyfolytában piáltak. Egyébként cipész volt a mestersége. Ennek kapcsán eszébe jutott az egyik cimborának egy jópofának tűnő fogadás.

   - Nem félsz, hogy vissza fog járni a komád szelleme, amiért nem mentetted meg?

   - Már hogy félnék?! Nem hiszek én az ilyen hülyeségekben.

   - Akkó bizonyítsad be! – mondta a cimbora.

   - Jól van, de hogyan?

   - Nézd! – emelte meg a lábát. – Levált a csizmám talpa. Ha még ma éjjel megjavítod nekem ezt a lábbelit a ravatalozóban, akkó elhiszem.

   - A temetőben? – kérdezte a konzervnyitóorrú.

   - Persze, hogy ott. Nincs másutt ravatal… És én fogadok veled, hogy nem mered megcsinálni.

   - Dehogynem! Cseréljünk csizmát! Aztán a többiek meg elkísérhetnek, hogy lássák, tényleg bemegyek és letelepszek a siralomházba.

   Ezután fogadtak tíz liter borban. A konzervnyitóorrú hazament a szerszámokért, kisszékért és gyertyáért. Amíg vele voltak a hitelesítő többiek, addig a cimbora, akivel fogadott, beosont a ravatalhoz és felrakott rá egy koporsót. Belefeküdt, majd gondosan eligazított magán egy fehér halotti leplet.

   Közben a biztonság kedvéért, hogy még véletlenül se legyen félelemérzete, a bátor cipész begurított az amúgy is erősen ittas szervezetbe legalább három deci házi pálinkát. Tette mindezt suttyomban, mialatt szedegette össze műhelyében a felszerelést. Mire benyitott a siralomházba, a koporsóban kuksoló cimbora már majdnem aludt. A részegség okozta csetlés-botlásra tért magához.

   „Na, most rád hozom a frászt, megállj csak te vén lókötő – kuncogott a lepel alatt. – úgy fogsz futni innen kifelé, hogy még azt a nagy tufukli orrodat is elhagyod.”

   Ezalatt a bátor cipész, a tufukliorrú szépen maga köré rakosgatta a cuccait, meggyújtotta a gyertyát, leült a kisszékre, levette a csizmát és szemlélgetni kezdte. Ügyet sem vetett rá, hogy púposodik a nyitott koporsón a halotti lepel, pedig egyből észrevette, mikor belépett, hogy van valaki alatta. De hát az alkohol hatása alól ő sem lehet kivétel, így nála is megtörtént az átmeneti lélekcsere, minek köszönhetően teljes közönnyel látott neki a munkának. Épphogy elkezdte kalapálgatni a talpba az apró szegeket, mikor arra lett figyelmes, hogy a lepedő igencsak mozog. Felváltva hullámzik vagy emelkedik.

   - No-no! Te csak maradj a helyeden! Má’ meghóttá! Ne mocorogjá nekem, ha jót akarsz! – mondta neki félvállról, munka közben a tudatmódosult cipész.

   „A kurva anyját ennek a zsiványnak! – morgott magában a cimbora. – Ez így nem fog hideglelést kapni. Még a végén én adhatok majd neki tíz liter bort.”

   Aztán, hogy fokozza a hatást, szép lassan, ahogy azt a vámpírfilmekben látta, kezdett felülni a lepellel letakart cimbora. A konzervnyitóorrú, erre már tényleg elveszítette a türelmét.

   - Nem meg mondtam neked, hogy maradj a halottak közt! Hányszor köll, hogy elpofázza az ember, a rosseb azt az értetlen pofádat! – szólt oda idegesen, majd, hogy nyomatékot adjon szavainak, felállt a kisszékről és a kalapáccsal jó erősen homlokon vágta.

   Egy tompa reccsenés kíséretében tolta bele az agyvelőbe a kalapács az éles csontdarabokat, mire a cimbora azonnal visszafeküdt, a cipész pedig nyugodtan befejezhette a munkát. Miután végzett, felvette a csizmát, összerámolta a felszerelést és hazavánszorgott. Nem volt könnyű gyalogút, ha számításba vesszük, hogy útközben két alkalommal is hangos öklendezések mellett kikéretőzött belőle az este folyamán elfogyasztott pia, egy-egy fa tövében.

   Ahogy reggel ruhástul és csizmástul magához tért az ágyában, majd miután még egyszer jól kihányta magát, azonnal indult a cimborához, hogy behajtsa a fogadás tétjét. A feleség nyitott ajtót.

   - Jó reggelt, asszony! Beszédem van az uraddal – kezdte fennhéjázva.

   - Hát akkor keresd meg, mert még nem jött haza az a részeg disznó! – válaszolta ingerülten.

   - Hol lehet?

   - A rosseb tudja, hol kóborol. Vagy inkább neked kéne tudnod. Tegnap megint valami hülyeségen törte a fejét. Aszonta mielőtt elment a kocsmába, hogy kitalált valamit, amivel meg akar tréfálni téged, ha találkoztok.

   - Ezt mondta? – vakargatta borostáját a konzervnyitóorrú, miközben a zavaros emlékek közt kutakodott.

   - Ezt.

   Néhány pillanatig még bámult vizenyős szemeivel az asszonyra, aztán se puszi se pá, futni kezdett a ravatalozóhoz. Mire odaért, háromszor is eltaknyolt a hóban. Lerántotta a véres leplet a testről, majd abban a másodpercben seggre ült.

*

   - Ez esetben ugye, nem a sánta nyúl volt az oka? – mondta a bíró az ítélethirdetést követően, majd a fegyőrök rátették a pórázt a konzervnyitóorrú bilincsére és kivezették a tárgyalóteremből.