A nem tervezett utazás

   Pipec, a vasutas, élete legnagyobb részében nem iszik alkoholtartalmú italokat, pedig valójában alkoholista. Az alkoholizmusnak egy nagyon nem mindennapi formáját képviseli. Nála egy-egy berúgás időintervalluma öt-hat naptól akár öt-hat hétig is tarthat, ezt követően viszont hónapokig, sőt évekig is hagyja regenerálódni a szervezetét. Aztán amikor úgy érzi, hogy sikerült a sejtjeinek kellőképpen generálozniuk magukat, jöhet az újabb átszellemült időszak. A rekordja kilenc év volt, amit sikerült absztinenciával töltenie. A szesznek már az ízére sem emlékezett és olyan egészséges volt, mint egy tinédzser. Nem tudatosan állította fel ezt a gyönyörű rekordot, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Bármeddig tarthatott volna a kitisztult állapot, de egy alkalommal épp akkor baktatott késő este hazafalé a vasútról, amikor bál volt a kultúrházban. Több száz méterről hallotta már a fülbemászó dallamokat; az EDDA-tól játszották a „Kör”-t, és mire odaért, a Bikini-től következett a „Közeli helyeken”. Ennek már nem tudott ellenállni. Kifizette a belépőjegy árát és bement. Mivel baráti köre soha nem volt, így most sem kellett azon idegeskednie, hogy kivel piáljon. Odament a pulthoz, kért egy liter unikumot, egy féldecis poharat, és zenehallgatás mellett nagyjából húsz perc alatt megitta az egészet. Ez van, ha valaki szereti a zenét.

   „Eddig tartott a kilenc év – gondolta. – Tarthatott volna tíz évig is, de az már nem lenne kilenc.”

   Beljebb tolta a pulton a poharat és az üres üveget, kért egy sört, leöblítette vele a liter unikumot, majd hazatámolygott.

   Másnap reggel ugyanabban a vasutas egyenruhában ébredt, amiben előző este eljött a bálból. Még a cipője is a lábán volt. Kikecmergett az ágyból, ivott egy kávét, majd a WC-n ülve azon elmélkedett, hogy egy nap majd írni fog valamelyik egészségmagazinnak az alkoholizmus szervezetre gyakorolt pozitív hatásairól. Igaz, nem sok ilyen hatásról beszélhetünk, de egyről biztosan; ez az életforma nem engedi, hogy székrekedéstől szenvedjen az ember.

   Amint végzett Pipec a WC-n, biztos ami biztos alapon magához vette az egész havi fizetését, illetve azt a félhavit, ami még megvolt belőle, és kigyalogolt a vasútállomásra, hogy az első vonattal bemenjen Nagykanizsára az üzemorvoshoz. Ha már belekezdett, legalább egy hetet szándékozott végigpiálni, ahhoz meg legjobb, ha betegszabira megy az ember. Főleg, ha az éves szabadságából már semmi nem maradt.

   Pontosan ismerte a menetrend falut érintő részét, így teljes nyugalommal ült be a restibe egy kétórás sörözésre. Persze a sörök mellé csak lecsúszott néhány kommerszpálinka is, minek hatására megfeledkezett róla, hogy a Pécs-Nagykanizsa személyvonatnak van egy Nagykanizsa-Pécs inverz járata is, és a nemritkán félórás késéseknek köszönhetően előfordul, hogy épp egy időben találkozik a két szerelvény a murakeresztúri vasútállomáson.

   Már benn állt a vonat, mikor futva vágtatott ki Pipec a restiből. Felkapaszkodott rá, leült és elaludt.

   Pécsett ébredt fel. Kinézett az ablakon, káromkodva nyugtázta, hogy ellenkező irányba indult el, majd eldöntötte, ha már itt van, iszik valamit a közeli piac egyik kocsmájában, aztán majd a következő gyorssal hazamegy.

   Totál szürke átlagemberekkel volt tele a csehó. Kért egy sört és egy fokhagymás csipszet. Szinte azonnal magába tömte a kaját. A második sört itta, amikor bejött és lekönyökölt mellé a pultra egy megviselt arcú, inas testalkatú férfi kínai bóvli pólóban, vállán egy honvédségi szimatszatyorral. A bal alkarján egy „Jó szerencsét!” tetoválás díszelgett, a másikon meg egy „Bűn az élet”. De volt ott még: „Üss”, „Anyám 1963”, „Megölni megtudsz, de megtörni soha!”, „Love Ica” stb.

   - Iszol egy sört? – kérdezte tőle, Pipec.

   A megviselt arcú, inas izomzatú gyanakodva végigmérte, de megnyugodva látta, hogy nem éppen balhés alkat, és a tekintete sem kötekedő.

   - Ha már így megkérdezted, iszok.

   Pipec kért két korsó Pécsi Szalont.

   - Ismernem kéne téged valahonnan? Vagy minek köszönhetem a meghívást?

   - Nem – rázta meg Pipec a fejét. – Én sem láttalak még soha, de végtelenül tisztelem a bányászokat. Ezért kértem neked egy sört.

   - Honnan tudod, hogy bányász vagyok? – lepődött meg a bányász.

   - A szerencsét emlegető tetkódról – mutatott az újdonsült cimbora karjára Pipec.

   - Aha. Te meg, ahogy látom, vasutas vagy. És mit tisztelsz bennünk annyira?

   - Azt barátom, hogy le mertek menni oda a föld alá az ördög faszát húzogatni. Ha valami, ez tényleg tiszteletet érdemel – veregette hátba elismerően a bányászt. – Én legfeljebb akkor fogok oda lemenni, ha a bányának ablaka lesz. Előbb nem, az biztos!

   Nagyot kortyoltak a korsóból, és mindketten böffentettek egy brummogósat.

   - És a vasutas élet?

   - Mi van vele?

   - Az jó? Az sem egyszerű. Bármikor levághatja a vonat a lábadat. Vagy ha kalauz vagy, kihajíthatnak menet közben a fradisták. Minden munka szar. Már eleve az szar, hogy dolgozni kell a pénzért. Innentől kezdve csak annyi a különbség, hogy ritkább vagy sűrűbb szitán paszírozzuk azt a bizonyos szart.

   - Az hiszem, igazad van – bólogatott Pipec, aztán elővette zsebéből a szabadjegyet, és a nyakába akasztotta. – De azért egyvalamiért megéri vasutasnak lenni - mondta. - Itt van ez a korlátlan utazásra jogosító igazolvány. Kötöttem rá egy madzagot, hogy a nyakamba lógathassam, mint a hülyegyereknek szokták a szülei a lakáskulcsot vagy a pénztárcát, így akkor sincs gond az utazószemélyzettel, ha tökrészegen alszom a vonaton. Nem számít, hogy nem ismernek. Látják a nyakamban ezt a szart, és nem baszogatnak.

   Megitták a sört, és ezúttal a bányász kért még egy kört.

   - Tudod mit? – mondta a bányász, miután letörölte szájáról a habot. – Én azért csak maradok, és lapátolom a szenet. Majd utazgatok akkor, ha megdöglök, vagy elvisznek az ufók.

   - Hiszel az idegenekben?

   - Hiszek há’! Ekkora Univerzumban ne legyenek rajtunk kívül lények? Marhaság! – legyintett.

   - Na, akkor figyelj, bányász komám! – és lerakta Pipec a korsót a pultra. – Elmondom én neked, hogy mi a csízió. A világegyetemben természetesen hemzseg az élet. De baszhatjuk, ha olyan fejlettségi szinten van mindenfelé jelen, mint mondjuk a Föld állatvilágában. Ha meg vannak olyanok, márpedig vannak, akik ellátogatnak hozzánk, azok meg különös megfontolásból nem fogják felvenni velünk a kapcsolatot soha a büdös életben.

   - Mér’ ne vennék föl? Há’ értelmes lények vagyunk mink is! – emelte meg a hangját a bányász.

   - Igen, de ha képesek ellátogatni hozzánk, az azt jelenti, hogy sokkal, de sokkal fejlettebbek nálunk. Hogy értsd, annyival fejlettebbek, hogy ezáltal jelentéktelenek leszünk a számukra. Ha kapcsolatba akarnának lépni velünk, le kéne alacsonyodniuk hozzánk, ez pedig egyáltalán nem áll érdekükben. Nincs mit tanulniuk tőlünk, és ők sem tudnának mit tanítani nekünk. Pont olyan lenne az egész, mintha mi el szeretnénk sajátítani a csimpánzoktól a tetvészkedés technikáját, vagy éppen mi akarnánk beleverni a balfasz majomagyukba, hogyan készítsenek vírusirtó programot egy internetes cég számára. Semmi értelme nem lenne egyik lehetőségnek sem. Hidd el, ezek csak tanulmányoznak minket, mint valami csodabogarakat. Éppen úgy, ahogy mi tesszük az állatokkal… Belegondolni se merek, mi várna ránk, ha valamelyik banda azért jönne el egyszer, hogy birtokba vegye a Földet. Talán ha néhányan szerencsések leszünk, házikedvencként ugrálhatunk körülöttük, mint Csita Tarzan körül. – révedt Pipec tekintete a felső sor italai közé.

   A bányász csak nézett maga elé. Nem lehetett eldönteni, hogy a teóriát próbálja-e megemészteni, vagy csak azért bambul, mert fingja sincs róla, mit fűzhetne hozzá.

   - Na, mennem kell - nézett az órájára Pipec. – Indul a hajó.

   - Várj! Engedd meg… - húzott elő a szimatszatyorból egy literes üveget a bányász. – Olyan jól elbeszélgettünk. Iszol egy kis almapálinkát?

   - Há’ hogyne innék! Még szép! – vágta rá vidáman Pipec. – Annyi időm azért még van.

   Még tele volt a pálinkásüveg. Lecsavarta a kupakot, szájához emelte a literest… és annyira ízlett neki, hogy nem bírta levenni egészen addig, míg meg nem itta a háromnegyed részét.

   - Őőjjha! – simogatta a hasát Pipec. – Eez nagyon jó, minőségi áru.

   - Neked aztán van huzatod! – rakta el sajnálkozva a bányász az üveget.

   - Na de most már tényleg mennem kell - mondta Pipec.

   Gyorsan felhajtotta a maradék sört a lángoló torka és gyomra megnyugtatására, elköszönt a bányásztól és kiment a kocsmából. Egy pillanatra mintha elveszítette volna tájékozódó képességét, mégis sikerült magát gyorsan irányba állítani, és elindult a vasútállomás felé. Négyet lépett, egyet pislantott… és nem tudta, hogy hol van. Emberek közt álldogált. Szürrealisztikusnak tűnt az egész. Mintha a többiekkel együtt ő is csak egy tekebábú lenne. Nem értette, mi történt vele. Az órájára pillantva látta, hogy a pécsi kocsmázás óta eltelt egy nap.

   „Kicsináltak a köcsög ufók? – kérdezte magától gondolatban. – Az előbb még a kocsma előtt tájoltam a helyes irányt. Mi a fasz történhetett?”

- Elnézést, asszonyom! – fordult oda egy idős nőhöz.

   - Igen?

   - Megmondaná, hol vagyok? – aztán kissé hátrébb lépett. Az öreglány gyanakvó nézése arra engedte következtetni, hogy mindjárt leüti a kezében lévő SPAR-szatyorral.

   - Maga normális, fiatalember?

   - Hát… ami azt illeti, elég sokszor állították már az ellenkezőjét. Megmondaná, hol vagyok? – ismételte önmagát.

   - Mégis hol lenne? Egy buszmegállóban.

   - Igen – vakargatta tanácstalanul a borostáját Pipec. – És melyik településen?

   - Mi ez, kandi kamera? Ne szórakozzon velem, fiatalember! Már Százhalombattán is bolondot csinálnak az emberekből? Felháborító!

   - Tessék? Százhalombatta?! – kerekedtek ki Pipec szemei.

   - Persze, hát hol lenne? Jajj, ne… szórakozzon már! Még a végén belemegyek ebbe a hülyeségbe – fordult el tőle az idős nő.

   - A büdös kurva életbe! – mérgelődött Pipec, aztán elindult megkeresni a vasútállomást.

   Viszonylag hamar, negyedórán belül megtalálta. Bement az épület szomszédságában működő vegyesboltba, vásárolt egy sajtos pogácsát, három üveg sört és kétdeci rumot.

   Miközben majszolta a péksüteményt, átnézte a falra erősített menetrendet, és elégedetten vette tudomásul, hogy félóra múlva már indulhat is vissza Pécsre. Ezután leült a peronon egy padra, lesöpörte magáról a morzsát, aztán megitta a rumot. Aztán megivott a három sörből kettőt. A harmadikat már a vonaton kortyolgatta. Amint elindult alatta a szerelvény és kezdetét vette a kellemesen egyhangú döcögés, érezte, hogy kezd elálmosodni. Attól való félelmében, hogy egy csöves megissza a piáját, amíg ő alszik, gyorsan benyelte a maradék sört, majd pillanatokon belül mély álomba zuhant.

   Arra ébredt, hogy egy piros munkaruhás fogatlan férfi felmosó szettel takarítja a padok közét, de még mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőle, az gyorsan lelépett a visszaváltható sörösüvegekkel. És a karórájával; ezt csak később vette észre.

   - El is kérhette volna. Odaadtam volna – morogta Pipec.

   Leegyensúlyozott a lépcsőn, megdörzsölte a szemeit és rámeresztette az egyik lámpaoszlop táblájára. „Budapest-Déli pu” volt olvasható rajta. Ezek szerint, hasonlóan a murakeresztúri esethez, Százhalombattán is az antagonista járatra szállt fel. Nem érdekelte. Már nem volt ereje idegeskedni. Megnézte itt is a menetrendet. Csak az éjféli postavonat maradt, amivel visszamehet Nagykanizsára… feltéve, ha nem alussza el az indulást. Addig viszont pontosan öt órája volt, amit át kell valahogy vészelnie.

   Lement az aluljáróba, vett hat darab sós stanglit, utána kiment az Alkotás úton zugivóként működő italdiszkontba, ott megivott egy sört és kért elvitelre egy kétliteres fehérbort. Hogy milyen szőlőből készülhetett, az nem szerepelt a műanyagflakon címkéjén, csak a bor márkája; „Kancsó Kincse” – ez állt rajta.

   Visszament arra a peronra, ami mellől majd a postavonat indul, és leült az egyik padra egy hajléktalan mellé. Letekerte a kupakot a Kancsó Kincséről, meghúzta, aztán átnyújtotta padszomszédjának.

   - Igyál, cimbora!

   A hajléktalan úgy nézett Pipecre, mint egy tál eperre.

   - Kösz, haver! – vette át a flakont, majd egy nagyot slukkolt belőle ő is, aztán visszaadta.

   Régóta élhetett már hobóként a faszi, mert nagyon elgyötört volt a feje. Biztos, hogy nem volt annyi idős, mint amennyinek kinézett, mert az az életkor, ami normál esetben ilyen külsővel párosul… hát az valahol százötven év körül kéne, hogy legyen. A szakálla foltokban hol sárga, hol szürke volt. Az arca meg, egyenesen mintha az ótestamentumbeli próféták közül klónoztak volna valakit.

   - Egyél egy kicsit! – mondta Pipec, és lerakta kettejük közé a stanglikat.

   - Te jó gyerek vagy – mosolygott rá a hobó. – Pálinkád nincs?

   - Nincs. És nem is veszek, amíg vissza nem keveredek Nagykanizsára. Az miatt basztam rá a pécsi piac kocsmájában is. Pedig az a kedvencem.

   - Hogy-hogy?

   - Zsgenica je ciganica!

   - Mi van? – pislogott a hobó.

   - Ez egy horvátsági mondás – magyarázta Pipec. – Azt jelenti, hogy: „A pálinka jósasszony.” Azért mert ugyanúgy átver, mint a jósasszony. Iszod, iszod, semmi bajod, tök normálisnak érzed magad, aztán vagy idő- és térugrásokat végzel tőle, vagy olyan dolgokat teszel, amiket egyéb piák hatásától eszedbe sem jutna.

   - Mint például?

   - Mittudomén… például, felállsz a bárszékre és megcsapkodod a farkaddal a kocsmapultot. Vagy lefosod a szomszéd kerítését. Bármit! Érted?

   - Hm… - bólogatott a hobó.

   - Úgyhogy, ha nem vigyázol, átver, mint ez az egész kurva világ. Átverés itt már minden; a vitaminok, a híradó, az asztrológia, a pankráció, a politika, szóval minden – sóhajtotta Pipec, és szájához emelte a bort.

   Mire megették a stanglikat és megitták a Kancsó Kincsét, úgy összebarátkoztak, hogy onnantól csak úgy repült az idő. Pipecnek épp az utolsó pillanatban sikerült felugrani a nagy búcsúzkodásból a vonatra.

   Reggel négykor csámpázott le a postavonatról a nagykanizsai állomáson. Bevonszolta magát a poggyászirodába, ráterített az egyik polcra egy pokrócot, és azon aludt, míg fel nem ébresztette az ügyeletes, hogy most már mehet; megkezdte a doki a rendelést.

   Szerencséje volt, elsőnek érkezett, így nem volt előtte senki.

   - Jó reggelt, doktornő!

   - Jó reggelt, Pipec! Mi a panasza?

   - Hát… valójában csak annyi, hogy szükségem lenne… mondjuk tíz nap betegállományra – mondta, közben félénken belecsúsztatott egy kétezrest a fehér köpenyzsebbe.

   A doktornő megköszörülte a torkát, majd megigazította szemüvegét.

   - Rendben van Pipec, elküldöm tíz nap táppénzre – válaszolta, azzal elővette a szükséges formanyomtatványt.

   Pipev átvette az igazolást, elköszönt és épp indult volna, mikor a doktornő utánaszólt.

   - Várjon csak, Pipec!

   - Igen?

   - Üljön le, megvizsgálom! – kapta a határozott utasítást. – Nagyon rosszul néz ki, és hát… ne haragudjon meg érte, de a szaga sem az egészségről árulkodik.

   - Nincs nekem bajom, kérem – mondta megszeppenve Pipec, miközben leült a székre.

   A vizsgálat egy percen belül megtörtént.

   - Ön, Pipec, súlyos kiszáradásos tünetektől szenved – közölte dorgáló pillantás mellett a lelkiismeretes üzemorvos.

   - Az lehetetlen! – képedt el teljesen a páciens. – Drága doktornő, kérem! Ma szerda reggel van. Ha a vasárnap esti bált is belevesszük, már harmadik napja részeg vagyok.

   A doktornő úgy érezte, ha nem kontrollálja magát, rögtön belemar a saját hajába.

   - Menjen Pipec, pihenjen és igyon sok vizet! – aztán kitessékelte és becsukta utána az ajtót.

   Alighogy kilépett az épületből, összefutott egy falubeli kollégájával, aki épp akkor hozott a vasútra tíz liter eladásra szánt törkölypálinkát. Átöntözgetni sem kellett; már eleve ki volt mérve egyliteres üvegekbe.

   Pipec, azonnal megvett egyet, és innentől kezdve felgyorsultak számára az események.

   Elhatározta, hogy a Dráva nemzetközi gyorsvonattal teszi meg Murakeresztúrig azt a csekély, tizenkét kilométeres távot. Ennyi idő alatt képtelenség úgy elaludni, hogy fennmaradjon a vonaton. Viszont a doktornő figyelmeztetésére fittyet hányva, nekiállt pálinkázni. A felét elszopogatta, mire megérkezett a Dráva Nagykanizsára. Felállt a padról, az üveget úgy fogta, mint templomba menetelnél az imakönyvet, és úgy vánszorgott oda felszállni, mint aki a halálán van. Befeküdt az első kupéba, és rögtön alfába merült.

   A szülőfalujában a határon, ahol mindenki ismer mindenkit, békén hagyták a hivatalos szervek. Nem ébresztették fel. Gondolták; biztosan vásárolni megy a horvátokhoz. Valahol Zágráb környékén ébredt fel, és eszébe sem jutott, hogy kinézzen az ablakon. Megitta a maradék pálinkát és visszadőlt az ülésre horkolni.

   A nyakában lógó szabadjegynek és a vasutas egyenruhának hála, az olasz határon sem látták érdemesnek rá a határrendészeti szervek illetékesei, hogy sokoldalas papírmunkába bonyolódjanak miatta, inkább hagyták, hadd utazzon tovább, mélyen elmerülve alkoholbűzös álmában.

   Veneziában, a végállomáson tért újra magához. Iszonyúan szomjas volt és majd’ szétrepedt a húgyhólyagja. Megvárta, míg végez a takarító a WC-ben, aztán gyorsan bement, hogy könnyítsen magán. Ezután lemászott a vonatról, körülnézett, észrevett egy vízcsapot, odarohant és legalább egy litert megivott. Amint kezdett közelíteni a megivott víz hőfoka a testhőmérsékletéhez, fordult egyet a gyomra és az egészet az egyik vasúti kocsi alá rókázta. Ezután kezdtek csak tisztulni az emlékei.

   „Ez nem Murakeresztúr” - gondolta, majd káromkodva konstatálta, hogy elfelejtett időben leszállni.

   Összeszedte minden erejét, keresett egy pénzváltót, utána befészkelte magát egy köpködő kiskocsmába. Záróráig megevett a pultról nyolc hagymászsíros kenyeret, és megivott tíz sört. Gyakorlatilag már a saját nemével sem volt tisztában, nemámhogy azzal, hogy éppen hol is van. Visszabotorkált a pályaudvarra, és felkapaszkodott az általa helyesnek ítélt vonatra.

   Svájcban már meg sem próbálta kideríteni, hogy hol jár, és hogy mennyi idő telt el a legutóbbi állomásnézés óta. Azt viszont elégedett bólogatással vette tudomásul, hogy nem olaszul beszélnek, és ismét átcsúszott egy határon. Megdöbbentette, hogy a fejlett országok efféle képletes kerítései mennyire laza szerkezetűek. Illedelmesen szót fogadott a vég- illetve indulóállomás takarítóinak, leegyensúlyozott a lépcsőn és mindent úgy tett, ahogy eddig; kocsma, aztán vissza a vonatra.

   Éjszaka volt, a fülkében pedig koromsötét, amikor kinyitotta Pipec a szemét. Erdős részen haladtak, a szerelvényen pedig valamilyen műszaki oknál fogva nem volt világítás. Egyszercsak pár pillanatra egy tisztáson átszáguldva, beszűrődött egy kevés fény. Pipec majdhogynem szívinfarktust kapott az ijedségtől. Semmi mást nem látott maga előtt a sötétben, csak egy megvillanó szempárt. Egyébként is kezdett paranoiás lenni a napok óta tartó alkoholmérgezéstől, így ordítva ugrott ki a fülkéből. Azt hitte, hogy maga az ördög jött el érte. Aztán szinte rögtön utána egy sor oszloplámpa alatt húztak el, és megkönnyebbülve látta, hogy mégsem az ördög az, csak egy néger férfi ült vele szemben. Szégyellte magát, amiért ekkora hülyét csinált magából, még ha egy vadidegen előtt is.

   Miután Németországban elhatározta egy kimondhatatlan nevű vasúti csomóponton, hogy most már ha törik, ha szakad hazamegy, kinyomozta a megfelelő járatot és időpontot. Bevásárolt péksüteményekből, olcsó vodkából, sörből, és kezdetét vette a céltudatos utazás. Leszámítva azt a jelentéktelen apróságot, hogy Ausztriában az ott szükséges pár órás út helyett két napig részegen bolyongott, végül sikerült neki Fertőújlaknál visszakeveredni magyarföldre. Onnan már csak néhány átszállás és a vasutas kollégák végtelen segítőkészsége kellett hozzá, hogy végre hazaérjen.

   „Hála Istennek! Újra itthon!” – gondolta a falujában a peronra lépve, majd első útja kedvenc kocsmájába, a Gizmóba vezetett.

   - Szia, Gabrica!

   - Szia, Pipec! Jól vagy? Furán nézel ki – jegyezte meg a pultos.

   - Ja. Most már jól. Tényleg, milyen nap van ma?

   - Hétfő, aranyszívem. Hétfő van.

   - A kurva életbe. Pontosan egy hete indultam el az üzemorvoshoz, hogy kiírassam magam… csak éppen rossz vonatra szálltam és Pécsen kötöttem ki.

   - Tessék? Miről beszélsz?

   - Így kezdődött minden.

   - Mi van, Pipeckém?

   - Áá, semmi… semmi, csak… hangosan gondolkodtam – legyintett Pipec, aztán kért egy sört.