Megérkeztem. Hosszú út állt már mögöttem, de a parkolóba érve végre kifújhattam magam egy kicsit. Az órákon át tartó vezetés rendkívüli teherként nehezedett rám, lehúzva a szemhéjaimat, fáradtan megtörve a tartásomat, azonban ennek a megpróbáltatásnak most vége szakadt. Leállítottam az autót, egy kimerült köhécselés után a motor békés álomba merült. Éjszaka volt már, ezért is irigykedtem rá, amiért ő ilyen könnyedén elszunyókált. Ideje volt követni a példáját! A levegő hűvös volt, csontig hatolóan fagyos. Védtelen fülemben megállás nélkül suhogott a szél, s én gyerekesen eljátszottam a gondolattal, hogy nem hallgatok mást, mint a túlvilág énekét. Vajon milyen messze jártam a valóságtól?

            A hotel épülete masszív óriásként állt előttem, de nem ijesztett meg a látszat, tudtam, hogy békesség vár odabent. Beléptem az ajtón, hátrahagytam a hideget, a sötétséget, a külvilágot. Nem volt egy világhírű szálloda, csupán egy helyi nevezetesség, ennek ellenére mégis meglepett az engem fogadó üresség. Egyedül álltam a lobbiban, koptatva a szőnyeget, nézve a csillárt, a festményeket. Talán egy régi kastélyt alakítottak át, az adta az alapot, a hangulatot. Utam a recepciós hölgyhöz vezetett, aki a faasztal mögött gubbasztott, tekintetével a számítógép kijelzőjére meredve.

            - Elnézést! - szóltam, s figyelmének felkeltése érdekében lágyan csengettem a pulton.

            Rám nézett, arcáról meglepődést olvastam le, de gyorsan rátért az üzletre. Rólam érdeklődött, miért jöttem ide, meddig szándékozok maradni, csak a szokásos szöveg. Négy éjszakára terveztem a maradásomat, beleértve ezt is. Visszagondoltam az okra, amiért idejöttem, a munkámra, ahonnan gyűlésre küldtek ebbe a városba, de kiráztam fejemből a gondolatokat. Nem is volt fontos, hogy mit miért, csak végre aludhassak! Vége volt a tranzakciónak, megkaptam a kulcsot, első emeleti szoba, de a nő még nem engedett utamra. Azt hittem először, hogy a csomagjaimat fogja kérni, de úgy is csak aludni járok majd ide, jó helyük van a kocsiban is.

            - Csupán szeretném figyelmeztetni valamire. A szobája felé haladva el fog sétálni egy ajtó mellett, ami nem rendelkezik számmal. Ne nyisson be, ne nézzen be, le van zárva!

            Nem értettem, hogy mit mond, miért mondja. Miért nyitnák én be egy idegen szobába? Legyintettem a szavain, nem érdekelt, mégis, be kellett látnom, hogy a kíváncsiság magját sikeresen elszórta a lelkemben. Lehet, hogy ez volt a célja. Felsétáltam egy emeletet, úgy volt, ahogy beszélte, a szám nélküli szoba valóban ott állt, alig kettővel az enyém mellett. Elsétáltam előtte, csak egy pillanatra néztem rá, hogy elismerjem a létezését.

            A következő nap rendkívül lassan telt el. Felhoztam pár létfontosságú tisztasági kelléket a kocsiból, váltóruhát a további estékre, majd elhagytam a szállodát, hogy munkába menjek. Az órák a szokásos stresszel teltek, találkozók, boldog, erőltetett vigyor, kézfogások, unalmas beszámolók és hamis szövegek. Már most nem hiszem el, hogy önként jelentkeztem erre az útra, a három órás prezentációt követően minden neuronom kínok között sikoltozott. Estére visszatértem az épületbe, hova máshova is húzódhattam volna a sötétség ellen? Ismét elsétáltam a szám nélküli ajtó mellett.

            Lefeküdtem az ágyamra, gondolkodtam, pörögtek a fogaskerekek. Terveztem a holnapot, de az a szoba állandóan előjött. Érdeklődni kezdtem, unalmamban többször is elképzeltem, hogy mi lehet odabent. Nem jött álom a szememre. Lehet, hogy a fáradtságtól, a kimerültségtől, vagy pusztán az akaraterő hiányától, de a maradék szabad időmet arra szántam, hogy egy kis felderítőútra induljak. Gyermeki énem előjött, miként kiléptem a folyosóra, s tekintetem rámeredt a szám nélküli ajtóra. Először kopogni szerettem volna, de mi értelme, feltehetően úgy is üres. Meg különben is, tilos a bemenetel, tehát ha vannak is bent, akkor sem járnék jobban az érdeklődésemmel.

            Új ötletem támadt, a kulcslyuka szemeltem ki magamnak. Körbenéztem, nem-e lát senki, bár ez amúgy is időpocsékolás volt. Üres volt az épület, legalábbis én még senki más nem láttam az asztal mögötti hölgytől eltekintve. Lehet, hogy az én hibám, nem veszek részt a vacsorákon, a reggeliken, sőt, korán indulok és későn is érkezek. Ekkor a néma csend elnyomta minden kételyemet. Lehajoltam, közel a kilincshez, hogy pár pillantásra betekintést nyerhessek. Régi zár volt ez, fél évszázadot is megélhetett. Ki is tűnt a többi közül, fakó volt, repedezett, öreg. A tág nyíláson keresztül egy üres szoba tárult elém, bútoroktól mentesen. Csalódottan vállat vontam, felkészültem a visszatérésre, akkor azonban mégis ráleltem valamire. Egy női alakot pillantottam meg a sarokban állni, sápadt bőre tökéletesen illett hófehér öltözékéhez. Nem mozdult, nem nézett hátra, ott állt egymagában. Tovább néztem még egy darabig, várva, hogy lesz-e valami mozgás, viszont nem történt semmi. Zavart lépteim visszavezettek a szobámba, de elmém nem tudott elszakadni a fehér nőtől, az ajtó mögött, melynek nincs száma.

             Közeledvén a harmadik este felé, újból elöntöttek a gondolatok. Minden egyszerre kavargott a fejemben, miként a hotel felé sétáltam az irodából. Hangokat hallottam a fejemben, képzelődtem. Ennyi volt, elhatároztam, hogy amint vége ennek a négy napnak, felhagyok ezzel az állással. Többet ér a józan eszem annál, minthogy eldobjam pár papírosért, márpedig ez a nyomás tényleg kikészít. A fehér nő szavai csengtek a fülemben, pedig megesküdtem volna rá, hogy nem beszéltünk, egyszer sem.

            Lépteim megszaporodtak, türelmetlenül rohantam vissza a szállodába, s pár pillanaton belül máris a szám nélküli ajtó előtt találtam magam. Tudtam nagyon jól, hogy mit keresek itt, pontot akartam tenni az ügy végére. Ki ő. Mit keres itt. Mit csinál. Miért hallom a hangját. Miért. Miért. Mély levegőt vettem, higgadtságot erőltettem a testemre. Kezem már majdnem rászorult az ősrégi, réz kilincsre, azonban ettől gyorsan elijedtem. Hezitáltam. Mi van, ha öltözik? Nem. Ugyan, hol és mibe öltözne? Nincs bútor, nincs szekrény! Bent van egyáltalán?

            Térdeim összecsuklottak, akaratlanul is leereszkedtem, hogy újból bekukucskáljak. Tudom kellett! Közel hajoltam, szinte rátapadtam az ajtóra, viszont most nem az a látvány fogadott, amit vártam. Vörös színt láttam, egy pulzáló, lüktető, mély árnyalatú vörös színt. Nem tudtam mire vélni. Lehet, hogy kitakarta a kulcslyukat? Tudja, hogy leskelődök iránta? Dehogy leskelődök, csupán átnéztem! A recepciós nő felé fordultak a gondolataim, az ő hibája, hogy kíváncsi lettem! Leviharzottam a földszintre, megvolt a fejemben a teljes szöveg, mellyel előállok és a földig sértem, amiért játszadozni mert velem, de amint odaértem, minden szót elfelejtettem.

            Látta rajtam, hogy nyugtalan vagyok, zavart állapotban, az első kérdése rögtön az volt, hogy netán átnéztem-e abba a szobába. Nem volt mit rejtegetnem, őszintén válaszoltam, elmeséltem mindent, cserébe ő is feltárta előttem a teljes történetet.

            - Még nagyon régen, a szálló első napjaiban, egy házaspár szállt meg az épületben. Vitatkoztak, egymással üvöltöztek, s még aznap este, a férfi megfojtotta a feleségét, pontosan annak a szobának az ágyában. A férjet elfogták, emberölés vádjával börtönbe zárták, a nő viszont itt maradt.

            Nem voltam bolond, gyorsan összekapcsoltam a szálakat.

            - Csak nem azt akarja bemesélni nekem, hogy egy szellemet láttam? - kérdeztem fintorogva.

            - Én nem tudom, hogy mit látott, de hallom a beszámolókat. Sokan mondják, hogy egy sápadt nő szemtanúi voltak abban a szobában. Teste hófehér, ez alól pedig egyedüli kivétel a vörös, vérben forgó szemei.