- Óvatosan! – oktatta az öreg oroszlán a fiát. - Az antilop okos állat, csak akkor kaphatjuk el, ha elég közel tudunk kúszni hozzá, mielőtt észrevenne. Lopakodni, osonni kell. És amikor már csak pár ugrásra vagy tőle, akkor gyorsan, erőteljesen le kell támadni.

- De miért? – vágott apja szavába a fiatalabb. - Erősebbek vagyunk náluk. Félnek is tőlünk, és mellesleg mi vagyunk az állatok királyai. Akinek nincs ellenfele, az mitől féljen?

- Fiam, az erő nem minden. De ha úgy érzed a bátorság és az erő dönt mindenek felett, akkor a vadászatot innentől te irányítod. Kívánom, hogy legyen igazad!

Amint kigördültek az utolsó szavak is az öreg király száján, a fiatal hím mintha csak erre várt volna. A szeme felragyogott. Olyan szikrát vetett az örömtől, hogy az is csoda, hogy ki nem gyulladt a köröttük elterülő fűtenger. Nem várt, nem figyelt, csak támadott. Gondolkodás nélkül megindult a legelésző antilopok irányába. Nem cselezett, nem taktikázott, csak támadott. Még a szél is tisztelte a bátorságát, meghajolt az új király előtt, és erőteljesen beletúrt kezdődő sörényébe. Az ifjú trónörökös ettől korát meghazudtolva félelmetes hatást keltett. De épp ez volt a veszte. Ellenfelei ugyanis többen voltak. Nem kevesebb, mint egy egész csorda patás állat állt vele szemben a szavannán. És bár ő nem tudta, de nem mindegyik a fű rágcsálásával, vagy a kérődzéssel volt elfoglalva. Egyikőjük mindig figyelt. Mindkét szeme fürkészően tekintett végig a horizonton, hogy bármely gyanús jelenség észlelése esetén, idejében riassza társait. Ő volt az őrszem, aki már akkor felfigyelt a fiatal oroszlánkölyökre, amikor az még csak egy erőteljes szökkenéssel kiugrott az apja mögül. Egy vékony, mekegésszerű hang felriasztotta tikkadt ernyedtségéből az oroszlán célpontjaként kiszemelt állatot, aki őrült sebességgel menekülőre fogta. Az állatok ,,bölcsnek éppen nem nevezhető királya’’ próbálta ugyan utolérni, de a közöttük lévő távolság egyre csak nőtt. Az oroszlánszökkenések pedig lassultak, lépegetéssé váltak, egészen addig, míg a hiú hím megszégyenülve lehajtotta a fejét, elismerve ezzel kudarcát.

- Erősebb voltam, féltek tőlem, miért nem tudtam mégis elkapni az áldozatát. – tette fel magának a kérdést. Pár pillanat múlva már az antilop is ráérősebbre vette a tempót. Egy kecses fejmozdítással még hátrapislantott. A szemeiben nevetés tükröződött. Nyíltan kinevette, és ezzel még jobban megalázta a felsült hímet. De valamire ő sem számított. Hiszen mindeközben az öreg hím oroszlán nem szólván senkinek, tovább kúszott alattomosan, csendesen a szavanna füvében. Tudta ő előre hogy mi fog történni, hiszen neki már elég tapasztalata a vadászatokban. Észrevette, hogy a nagy menekülés és ijedtség hatására az antilopok olyannyira összezavarodtak, hogy elfelejtettek csoportként működni. Már nem volt őrszemük, nem volt senki, aki figyelt volna a környezetükre. Örültek, ha a saját épségüket menteni tudják. Önzők lettek. És ezzel elkövették azt a hibát, amit korábban a fiatal oroszlán. A következménye pedig az lett, hogy a korábban üldözött, most diadalát ünneplő antilop egyenesen az öreg hím karmai közé rohant. Nem maradt hát vacsora nélkül az oroszláncsalád. Pár perc elteltével már együtt marcangolták a húscafatokat. De az ifjabb hím most nem olyan volt, mint máskor. Csendese, némán evett. Látszott rajta, hogy nem tud megbirkózni a nappali kudarcával. Keresi a miértet, de nem találja. Az apja hagyta még egy keveset őrlődni, majd a vacsora végeztével letelepedett mellé.

- Tudod fiam, a világ mindig okoz nekünk meglepetéseket. Először azt hisszük, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, senki sem állhat az utunkba, majd pedig ráébredünk az ellenkezőjére. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a legkisebb, leggyengébb is elbánhat velünk, ha nem figyelünk eléggé. De éppen ezért kell koncentrálni, résen lenni. Ha kell, a másik fejével gondolkodni. Nem elég tudni, hogy te mit akarsz. Azt is kell tudni, hogy mások hogyan akarják keresztülhúzni a terveidet. Ennek ismeretében már gyerekjáték lesz megadni a megfelelő választ.

- De apa, én még egy antilopot sem tudtam elkapni. Olyan rossz vadász vagyok, hogy a többi oroszlán csak nevet rajtam. Sosem leszek olyan ügyes, mint te vagy. Nem igazán tudom, most mit tegyek.

- Senki sem születik rátermettnek, erősnek, vagy legyőzhetetlennek, mint ahogy én sem. Én is sokat hibáztam nagyapád oldalán első útjaim során. Nem attól lesz valaki legyőzhetetlen, hogy kezdetben erősebb, gyorsabb a társainál. A hibáink, kudarcaink tanítanak minket. A képességeink pedig csak megadják a lehetőséget, hogy tanuljunk. De a kettőnek együttesen kell fennállnia, ha el akarjuk érni a céljainkat.

- Te könnyen beszélsz. De én hiába adtam ki a szívemet-lelkemet, még a nyomába sem értem annak a kis patásnak.

- Úgy érzed, hogy most megtettél mindent, amit tudsz. Ezt el is hiszem. De ne hidd, hogy ennél többre már soha sem leszel képes. A következő kalandunkon már jobb leszel. Az azt követőn még jobb. De minden alkalommal csak egy kicsit fogsz fejlődni. Ne is akarj túl sokat! Ha nem leszel elég kitartó, eluralkodnak rajtad a kétségek, majd alkalomadtán le is győznek. Ezt nem szabad megengedd magadnak soha!

- És ha mindig csak hibázni fogok? Nem fogtok akkor lenézni? Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy nem érek semmit, és inkább hagyjam el a falkát?

- A mi falkánk sosem küldi el azt, aki hibázik. Mindaddig, amíg látjuk rajta a lelkesedést, küzdeni akarást. Elmesélek neked egy történetet ezzel kapcsolatban. Volt egyszer két oroszlánfiú. Testvérek voltak. Egyikőjük kölyökkorától kezdve mindent könnyedén elért, amit kitűzött maga elé. Az évek múlásával sikeres vadász lett belőle. Ha hallgatod a nőstények pletykáit, még mindig áradoznak róla. A testvére pont az ellenkezője volt. Csetlett, botlott, kezdetben még a saját árnyékától is megijedt. De tudta mit akart, és soha nem adta fel. Egy idő után már nem csak hogy kijavította hiányosságait, de másoknak is segített sajátjuk leküzdésében. Mivel ő átélte mindazt, amiben az ifjabbak éppen benne voltak, ő mindig naprakész tanáccsal tudott szolgálni. Előre látta a felmerülő problémákat, így nem jött tőlük zavarba. Találékonyan, a korábbi tapasztalataira építve könnyedén megoldotta őket. A másik testvér viszont, aki mindig csak győzedelmeskedett, még soha nem volt nagy lélekjelenlétet igénylő veszélyhelyzetben. Ez is lett a veszte. Volt egy közös vadászatuk. Egy gnúcsordát közelítettek meg lent a folyónál. Kinézték egy gyönyörű bikát, amely több napra is elegendő élelmet nyújtott volna az egész csordának. Egyszerre támadtak. De a bikák nem a szokott módon reagáltak. Valószínűleg az akkori nagy éhínség miatt agresszívabbak, bátrabbak lettek. Nem menekültek, hanem szembefordultak a két testvérrel, és mire az oroszlánok a kiszemelt áldozathoz értek, a gnúcsorda már körbefogta őket. Az idősebb oroszlán ledermedett, hiszen ilyet még nem élt át. Máskor az történt, amire számított, de most nem. Az öccse viszont megőrizve nyugalmát, már akkor tudta mi lesz a következő lépése, amikor a bikák még bele sem gondoltak, hogy mit csináljanak a két foglyul ejtett hímmel. Kiszagolta, hogy az egyik gnúnak megsérült az egyik lába. A vérszagról ezt könnyen meg lehetett érezni, csak meg kellett őriznie nyugalmát. Tudta, hogy a sérült egyed lassabban, nehézkesen mozog. Rajta könnyebb átküzdeni magát, ha menekülni akar. És így is tett. A terve sikerült, így ő megmenekült.

- És mi lett a bátyjával?

- Ő úgy összezavarodott, hogy ijedtében belegázolt a folyóba. De annak olyan erős volt a sodrása, hogy elvitte magával messzire a ,,legyőzhetetlen testvért’’. Elképzelhető hogy megfulladt. Reményeim szerint partra sodorta a víz valahol. Mindenesetre azóta sem láttuk.

- Nem láttátok???? Hát te ismerted?

- Igen. Ő volt a testvérem.

A kis oroszlán nagyon elcsodálkozott erre. A szemei tágra nyíltak, és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

- De hát akkor ő volt a nagybátyám, és ezért nem ismerhettem meg őt. És…. Akkor te voltál, aki megmenekült. Hmm… Te már tudtad, mit kell lépni a vesztes helyzetekben. Ő viszont nem. És ez mentett meg téged a bikáktól. Nem is gondoltam, hogy akit legyőzhetetlenek hiszünk, azok nem mindig voltak azok. És ők is hosszú utat jártak be, hogy eljussanak oda, ahol most vannak.

- Örülök hogy megértetted fiam. – mondta az öreg oroszlán. – Bevallom, nekem tovább tartott annak idején. – zárta le gondolatait, majd mosolyogva letette a fejét a földre, párat még pislogott, majd csendesen álomba szenderült. A fiú még nézte egy darabig. Sosem volt még ilyen büszke az apjára. Már nem érezte magát rosszul a nappal történtek miatt. Nem félt a kudarcoktól többet, és annyira várta már a következő közös kalandot, hogy a nagy izgalomban őt is elnyomta az álom.