Képzelj el egy világot, ahol nincsenek színek! A cseppnyi fényt is csak a sötétben olykor fel-felvillanó villámlás okozza. Folyton villámlik és dörög, valaki nagyon haragszik odafent. Vagy örül.

Teljesen egyedül vagy ebben a világban, legalábbis úgy érzed. Az éjszaka csendje átjárja egész tested, megfagyasztja benned még a vért is. Ijesztő. Te mégiscsak mész tovább, farkasmagányodban, teli félelemmel.

Szemed új, eddig járatlan utak után kutat. De vagy a villámlás nem elég erős, hogy lásd őket, vagy te magad nem vagy képes felfedezni. Néha ugyan megpillantasz egy-egy mellékutat, de úgy érzed, azok csak zsákutcába vezethetnek, ezért inkább haladsz tovább, egyenesen, bele a vaksötétbe.

Szeretnél megpillantani valakit; megtalálni végre azt az embert, aki nem fél a sötétben, és szívesen veled tart. Ám amerre csak nézel, üres és sivár a táj.

Néha boldogan felsóhajtasz: „Jaj, de szép a vihar!”

Máskor elcsüggedsz: „Lesz az életben valaha útitársam?”

Valahol a két állapot között félúton pedig csak mész, vakon, bele az ismeretlenbe, kietlen tájon gázolva keresztül.

Valaki mintha követne. Igen, határozottan érzed a jelenlétét. De mit kéne tenned? Hiszen a hívatlan vendég teljesen alkalmatlan útitársnak. Gyenge, látszik rajta, hogy nagy-nagy erőfeszítésébe kerül minden lépés. És különben sem őt keresed… Ő mégis megy utánad, mintha muszáj lenne. Mit akarhat?

Próbálod lerázni, új utakat keresel magadnak, de ez a furcsa idegen bárhol rád talál. Mintha valaki megsúgná neki, merre jársz. De vajon ki? Hiszen senki sem elég merész, hogy ebben a sötét világban megpróbáljon helytállni. Létezhet, hogy ez az idegen saját maga bukkanjon rád, önerejéből? Nem, az teljességgel lehetetlen!

Lankás domboldalra érsz. Itt végre megpihenhetsz, szétnézhetsz a tájon. Úgysem látsz sehol semmit… és senkit.

De várjunk csak… A titokzatos idegen ott jön, lehajtott fejjel kullog feléd a domboldalon. Hát lehetséges?...

Már nem bánod az egészet: kitárt karral várod, hogy közelebb érjen, és végre átölelhesd. Soha nem vágytál még ennyire ember társaságára.

Az idegen szeme felragyog az ölelésedtől. Nem néz rád, de tekintetében elégedettség csillog, és ez valamiért boldogsággal tölt el.

Zavarban van szegény, fülig pirul, de alig hallhatóan sikerül néhány szót elsuttognia:

- Hát valóban létezel?

Végre rád néz, de még mindig elég zavaros a tekintete. Mint aki álomból ébredt éppen.

- Igen, létezem – feleled, és ismét magadhoz öleled, ezúttal olyan szorosan, mintha félnél, hogy a vihar kitépi őt a karjaid közül.

De várjunk csak! Hiszen már nem is tombol a vihar. Tisztul az ég, keleten éppen pirkad…

Ugye, hogy egy ilyen álomból te sem szívesen ébrednél fel?