Egy békés kisváros lakói teljes mértékben meg voltak elégedve Önmagukkal. Nálluk a napok amilyen változatlanul indúlt az ugyanolyan változatlanul be is fejeződött. Tele voltak reményekkel. Ragyogóan elképzelt jövőikben élve szinte élvezték az élet minden egyes percét. Mégsem lehetett Róluk elmondani hogy tökéletesek voltak. Ugyanis tökéletes ember nem létezik. Viszont magáról az emberről azért sem lehetett elmondani mert pont a legfontosabb dolgot nem vette figyelembe ami nap mint nap a szeme előtt van. A másikat. Elvégre nem élheti sajátosan elképzelt életét az olyan, aki nem veszi figyelembe embertársát és annak nyugalmát.  Természetüket a közönséges hétköznapok által megszokott kényelem és türelem jellemezte azonban olykor barátságtalanoknak tűntek. De csak azok iránt akik nem tartoztak Közéjük.
Márpedig akadtak közöttük olyanok akik egy bizonyos értelemben különböztek Tőlük. Csak éppen soha nem keltették fel magukra a figyelmet. Ehelyett csendesen, meghunyászkodva élték azt az életet amit nem Ők akartak, elvegyültek a békés kisváros -azonban sajátos véleményük szerint békétlen- lakói között. Hittek abban hogy egy napon Új hajnalra virrad a Föld. Ám csak sokan közönségesen mennel el Mellettük az utcán mit sem sejtve, mit sem tudva Róluk. Sok sok kérdés feszültséggé érlelődik Bennük. De vajon Tudják már? Hogy összeköti Őket egy nemes cél, a puszta valóság. S mindeddig kétségbeesetten merengve keresték önmagukban a választ: Vajon lehetséges hogy a tudatuk félemlítette meg Őket? Ugyanis ezzel tisztában voltak, hogy különleges képességekkel bírnak. Mégsem úgy vélték hogy a csoda által történt ez Velük, félelmet és szorongást váltott ki belőlük. Ugyanúgy létfontosságú számukra az oxigén, a víz azonban mégsem mondhatták el hogy emberek közé tartoznak. Csak egy maszk mögé bújtak- maszk mögé melyet mindenki visel- s ki tudja hányan vannak és meddig képesek így élni. Annyi azonban biztos, hogy nagyon sokan voltak.
Két családszerető szülő életét mégsem tudta ez a tudat megkeseríteni. Két fiatal szülő, kik vidékről költöztek fel nagyvárosba. Otthonváltoztatási okuk nem volt véletlen és nem is volt tréfa. Azért költöztek el hogy új reményeket találhassanak, egy új életet kezdhessenek. Ugyanis mindketten részesei voltak egy borzalmas időszaknak amire nem mint múlt hanem mint kín és szenvedés fognak rá visszagondolni. Próbára tette Őket az élet és ami egyszer kezdetét veszi, nem fejeződik be egyhamar. Ebben a sokak szerint békésnek tartott városban sajátos módon nem találták meg azt, amit mindazon emberek keresve keresnek, akiknek nincs senkijük: otthont a szívükben. Elkeserítette Őket a tudat hogy menedéket csupán a fejük fölött találhattak ám a lelkükben nem. S ezt azért mert nem voltak olyanok mint a körülöttük lévők. Mint a többi normális ám korántsem tökéletes emberek. Borzasztó érzés, nem készülhet fel rá az ember de továbblépni már érdekből tették. Mert már egyszer kitették lábukat vidék ajtaján, ahová Kettejüket már semmi kellemes emlék nem köti. Reménykedő gondolatokkal teli fejjel indúltak a nagyvárosba. Holott nem Ő maguk akartak menedéket a többiek elől. Nem egymásért hanem a hozzátartozóikért tették, annál is inkább a közös kisgyermekükért. Egy 6 hónapos kis csöppségért, kinek köszönhetően megvilágosult Bennük egy megrendíthetetlen élet, egy új remény. Ami talán véget vethet ennek a bújkálásnak, a mindennapos maszk viselésének és normális életet élhetnek. S végül kivívja magának a jogot, miszerint örök békét szerez mindazon reménytelenek feje s lelke fölé kik hasonló sorsban részesültek. Ennyi minden sugárzott abból a kis csecsemőből aki még álmosan, gügyögve mélyebbre bújik édesanyja melegen szerető karjaiban. Amikor pedig édes anyai és apai csókot kap a homlokára, akkor hosszú álomba merül és hangosan szunyókálni kezd. Ő Benne él a remény: egy tökéletes cél, melyet egyedül azonban nem fog tudni elérni az életben- viszont mégis megadatik Neki a szerencse olyan barátok segítségével akik tűzben-vízben Mellette fognak állni s ezáltal hatalmas sikert fog aratni siralmas sorsa felett.  Mindez Ő benne él, s hogy feltámadjon csak egy bizonyos jelre vár. Egy jelre, amit nem embertársaitól de nem is szüleitől fog megkapni- hanem az élettől.
A jel alapján majd parancsot kap hogy indúljon el azon az úton amelyen régen az édesapja is elindúlt. Ami sötétséget, kétséget és megmérettetést fog tartogatni a számára. Szülei már most tisztában vannak azzal hogy gyermeküknek nem lesz oka félni, viszont joga lesz szembe szállni önmagával. Azzal a személlyes aki még nem Ő benne él de hamarosan lelket kap és hatalmas energiakisülésben támad majd fel. Ő benne él a remény. A kis Kolónia legfiatalabb tagjában- Csikós Krisztiánban.