Sziasztok!

Korábbról ismerhetitek a Kolónia című regényemet, melyben fantasztikus történésekről írtam. Ez viszont egy teljesen új történet, amelynek bemutatnűm nektek a bevezetőjét, egy kis ízelítőként!

              A Kolónia: Rent Erik Krónikája  

1. Fejezet: Eljő a nagy nap

  A szombat reggeli órákban, Erik fáradtan ébredt s nyomta el az ébresztőóra idegesítően zsinatát.   Egy pillanatra azonban még visszahanyatlott az ágyba. Semmi enegiája nem volt felkelni.    Úgy érezte magát, mint akin egy egész futball stadionnyi szurkoló ment volna keresztül.    Feje iszonyatosan fájt, míg felsőtete több pontján is ütődés nyomait találta, méghozzá kék és zöld szín formájában.   Semmi kétsége nem volt a tegnap éjszakai szülinapi bulija sikeréről.    Immár betöltötte a tizennyolcat s ennek kellőképpen meg is adta a módját.  S bár mostanra nem bánja, de akkor egy cseppnyi aggodalom sem volt benne, amikor egyedül elfogyasztott egy egész üveg Szent Hubertust. 

   Hosszú sötétbarna frizurájának tincsei össze-vissza álltak a fején, szájában pedig nagyobb szárazság volt mint a sivatagban. Mivel a szomjúság sikeresen talpra állította, utána lábai és dereka fájdalma próbálta visszaültetni az ágyra. Persze nem adta fel, továbbra is küzdött azért a pohár vízért.

    A szobájából kilépve, a fürdőszobába vette az irányt. Megnyitotta a csapot, majd mindkét tenyerét a rá ömlő hideg vízsugár alá tartotta.  Hatalmasat kortyolt a vízbe.   Eddig soha életében nem esett neki jól a víz mint most. Nem gondolta volna hogy az embernek leginkább majd csak akkor lesz igazán szüksége a vízre, ha előtte való este, korlátlan mennyiségű alkoholt fogyaszt. Amikor belenézett a tükörbe, s ha persze lett volna benne anyi reflex érzék, akkor biztos megijedt volna önmaga rémisztően sápadt arcképétől.

Miután megmosakodott s a maga módján elfésülte a hajrát, a konyhába igyekezett.    Odalent az ebédlőasztalnál nagybáttyja Roland, míg vele szemben Ildikó ült.     Mindkét felnőtt szomorúan nézett maga elé s egy szót sem szóltak egymáshoz, helyette csendben kavargatták a kávéjukat.    Ezt látván, Erikben felkelt a gyanu, miszerint megint összeveszhettek egymással.   Régebben erre egyszer sem volt példa, de sajnos az elmúlt évek folyamán a mindenki részéről példás párkapcsolatban élőknél rendszeressé vállt a mindennapi veszekedés. 

Erik leérve a konyhába, halkan odaköszönt a két felnőttnek.   Roland felemelte a fejét, ezzel elzárva magában minden szomorú gondolatát és derüs arcát próbálta mutatni az ifjúnak. 

- Mi a helyzet, nagylegény?

Erik kitöltötte magának a megmaradt kávét a bögréjébe, s a mikróba helyezve, felmelegítésre kapcsolta. 

- A testem még most sem fogja fel azt ami előző este történt vele! A szám olyan szagú, mint a görény hónalja, a szemeim pedig alig akartak kinyílni!

- Akkor jól tettem hogy beállítottam az ébresztőórádat! - nyugtázta tanári jellegú ujjrázogatással Roland. 

A tizenöt másodpercnyi melegítés lejárta után, kivette a kávésbögréjéta mikróból, és beletöltötte a három kiskanálnyi cukrot. Majd ezután a szájához emelte és egy szuszra megitta bögréjének az alig két kortyból álló tartalmát.

 - Te jó ég! - kapott a fejéhez erre Roland, míg vele szemben Ildikó ügyet sem akart vetni arra, ami körülötte forog a konyhában.

- Mi a baj? - fordult felé Erik, kinek lefelé görbülő ajka s vicsorgó fogait látván, könnyedén le lehetett szűrni azt, hogy a kávét túlságosan forróra sikerült melegíteni.

- Nem kellett volna meginnod egyszerre az egészet, hiszen te nem is kávézol!

 - Jaj Roland, még mindig úgy bánsz velem, mintha hat éves lennék! - legyintett a levegőbe Erik, majd gondosan elöblítette a mosogatóban a bögréjét. - Tegnap töltöttem be a tizennyolcadik születésnapomat, nem gondolod hogy nem kellene értem már annyit aggódnod?

Roland nagy levegőt s annál is nagyobb türelmet gyakorolt az ifjú szavaira, s mikor megszólalt volna, Erik szándékosan a szavába vágott.

 - Tudom, hogy apám arra kért téged hogy vigyázz rám az idők végezetéig és számtalanszor elmondtam neked, hogy ezt nagyon, de nagyon becsülöm benned, de néha azért idegesítő, hogy akármit teszek, vagy mondok, rámszólsz vagy kijavítasz! Nem kell!

Ildikó dühösen csapott az öklével az asztal közepére, az ott lévő két bögre pedig egyszerre borult az oldalára, a tartalmuk pedig beterítették a hófehér abroszt. 

 - Álljon már meg a menet nagyfiú, örülj annak hogy van egyáltalán valaki, aki segít neked boldogulni ebben a keserves életben!

Erik és Roland legnagyobb megdöbbenésüket élhették meg azzal, hogy kiakadni látták Ildikót. Ezt soha nem várták volna az assonytól, s éppen ezért, nem is tudták hogy miként reagáljanak erre.

 - Azzal hogy tizennyolc lettél, és azt képzeled magadról hogy mindent megtehetsz, még egyáltalán nem jelenti azt hogy nem lesznek többé azok, akik felneveltek téged, apád és anyád helyett!

Ildikó nem tudott ennél tovább egy térben lenni a két döbbent férfival. Felállt azaz sokkal inkább felpattant a szélből és a felfelé vezető lépcsőn át, szobájába tartott.

Roland csalódottan hajtotta le a fejét, majd emelte fel és nézett szomorúan Erikre. 

- Rosszat mondtam? - emelte kérdően a vállát Erik.

- Igen - felelte őszintén Roland, kinek az arcán látszott, hogy még ő is tartogatott egy keveset abból a méregből, ami nemrég az élettársából fakadt ki. - Megmondtam neked érthetően, hogy ez mindig így lesz és nem fog változni! Te az unokaöcsém vagy, a halott bátyám fia, akiért én vagyok a felelős! 

 - Jó, értem - bólintott sértődötten a fiú, majd a mosogatóhoz lépve, a kezébe vette a szivacsot és nekilátott az abrosz tisztításához. Egy darabig Roland béketűrően figyelte, ahogy a fiú az orra alatt dunnyogva jegyezte meg magában a sajátos véleményét, azonban ezt sem bírta sokáig szó nélkül hagyni.

- Te is tudod nagyon jól, hogy ez a nap az utolsó amit velünk együtt töltesz!

Erik némán bólintott.

Hogy is felejthette el. Hiszen amióta az eszét tdja, nagybátyja, aki valóban mindent megtett érte, szinte nem telt el nap, hogy ne hozta volna fel, keserves érzéseit mutatva az arcán, ezt a borzalmas pillanatot. A napot, amikor végleg el kell köszönnie attól a két embertől, akiknek az életét köszönheti. Hamar végzett az abrosz tisztításával, s megpördülve a tengelye körül, a kukába dobta a kávéval és vízzel áztatott szivacsot.

 - Nézd, nagyon sajnálom - kezdte lelkiismeretesen a fiú. - Igaza van Ildikónak, kissé elszaladt velem a ló! Valamiért vártam hogy tizennyolc legyek, és valamiért nem! nehéz volt úgy buliznom, hogy aház, ahova hazamegyek és a szobám, ahol alszom immár utoljára fogad engem!

Azzal sóhajtott egyet, és kihúzta a széket maga alá. Amikor megpillantotta vele szembe Roland fájdalomtól eltorzult arcát, úgy érezte menten megszakad a szíve.

 - Leginkább az szomorít el hogy itt kell hagynom titeket!

Roland azonban nem emelte fel teljesen a fejét, de még csak a tekintetét sem mozdította. Az a markáns arcú, dús fekete hajú és kifejezetten gondoskodó férfi, most olyan megtörten, borostásan és ráncokkal telve ült Erik előtt, hogy szinte rossz volt látni.

 - Ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra, Erik! - hallatszott a kérelem Rolandtól, aki továbbra sem akart unokaöccse szemébe nézni.

- Megigérem! - bólintott a fiú, majd tudomásul véve azt hogy ennek a beszélgetésnek most vége kell hogy szakadjon, felállt az asztaltól.

 - Megyek, elköszönök Endrétől és Vikitől! 

 - Fél óra - szólt utána gépiesen a nagybáttyja, ami leginlább olyannyira meglepte, mint Ildikó kifakadása. - Utána jössz haza!

Erik tehetetlenül nézte Roland ellentmondást nem tűrő arcát, majd szépen lassan elindult kifelé a konyhából.