Róbert igyekezett leküzdeni kétségeit, tartott tőle hogy elkezd dadogni, vagy éppen ráharap saját nyelvére. Próbálta megfogalmazni saját mondatát de mivel szerelmes csábítóan mosolygott rá, így nehezebb dolga akadt. Mégis muszály volt erőltetnie mert a lelke mélyén tudta jól hogy mi hiányzik neki.
Amióta a borítékban Róbert meglátta a Szellemláncot, fiatalkorából köszöngetett vissza neki néhány emlékezetes esemény. Mindig is érdekelte Őt a szellem idézés, sikerrel is járt és soha nem élt vissza ezzel a képességgel.
-Bizonyára tisztában Vagy vele hogy sosem hoznék olyan döntést ami rontana a helyzetünkön. Tudom hogy nehéz időkön mentünk keresztül.
Niki még mindig gyanútlanul figyelte férjét, és ha nem is volt róla fogalma hogy mivel kapcsolatba hozta fel Róbert mindezt, mégis sejtette hova vezet ez a téma. Róbert gyengéden a karjaiba fűzte Nikit.
-Végre sikerült beilleszkednünk az emberek közé, hála annak a jósnőnek! De egy pillanatig azt hittem hogy helyesen cselekszünk ha megtartjuk Önmagunkban a képességünk titkát és nem is beszélünk róla. De tévedtem Niki! Rájöttem hogy ehhez nem meghunyászkodás kell, hanem életerő!
Róbert ekkor mélyebben belenézett Niki gyönyörű barna szemeibe s mintha gondolatban próbálná elhitetni Vele hogy nem akarja rosszba keverni a családját. Csupán egy új esélyt szeretne kapni az élettől. Ebben a pillanatban már nem az jelentette a döntő szerepet amit az emberek vagy a sors hoz. Hanem amit Niki mond. Mert most egy új megpróbáltatás veszi kezdetét.
-Róbert sajnos nem értem mit szeretnél ezzel mondani.-csóválta meg ijedten a fejét Niki.
Niki tökéletesen ismerte férjét, és jól tudta bizony most is hogy mit szeretne neki Róbert mondani. De tartott tőle hogy sokkal rosszabb véleménnyel fog férjének előállni mint ahol most elképzeli. Róbert nagyokat sóhajtott. Régóta ismerte Nikit, és felesége bármely tekintetéből képes volt leolvasni minden egyes érzést. S most amit éppen éreztet a férfival, az nem más mint a félelem.
-Hidd el Nekem, korántsem akarom hogy folytassuk azt, amit befejeztünk!-hadarta Róbert szinte levegő után kapkodva.-Csak Én szeretnék...
Ekkor megállt, és mint egy robot úgy lekapcsolt mindene. Teljesen le volt törve. Nem volt képes kifejezni Önmagát, mintha lebénult volna és az ajka sem mozgott. Niki bizalmát szeretné elnyerni de ezzel hogy magyarázkodni próbál csak rosszabbodik a helyzete.
-Kérlek Niki, próbáljuk meg mégegyszer!
Felesége karjai ekkor lecsúsztak Róbert nyakából. Azok a csodaszép barna szemecskék hirtelen mint a borús felhők, harag és türelmetlenség gyűlemlett bennük. Ajka remegni kezdett, ám nem a sírástól hanem mert több mondatot akart egyszerr elkezdeni.
-Nem!-vágta rá Niki.-Azt már nem engedem!
Róbert ebben a pillanatban már reménytelennek látta a helyzetet és már most megbánta hogy megpróbálta rábeszélni feleségét. Lehajtotta hát fejét és kikerülte Niki szigorú tekintetét. Bánattól elhomályosult tekintettel nézett le a színes szőnyegre.
-Ide figyelj Róbert! Tudom mennyire ragaszkodsz a Kolóniához, elvégre ott Nőttél fel köztük! De ez a világ sajnos már megszűnt, hát nézz ki az ablakon! Ezen a bolond környéken az emberek megválogatják hogy kinek köszönnek és kinek nem! Képesek keresztülnézni Rajtad, még akkor is ha elesel az utcán de nem segítenek fel hanem elmenekülnek! Nem engedhetem meg hogy újra a régi életünket élhessük, mert van félnivalónk!
Róbert, szívében óriási fájdalmat érzett de mégis át kellet hogy ölelje feleségét. Mintha energiával töltené fel a férfit  és erre a különös energiára most nagy szüksége volt.
-Niki Én szeretlek!-sóhajtozta Róbert.
Niki egy pillanatra boldogan elmosolyintotta magát majd azonnal visszaült a szigor arcára.
-Én is szeretlek! De hidd el Nekem hogy amit most eldöntök azt nem magamért teszem! Hanem a családomért akiket mindenáron meg akarok védeni a kinti emberektől. Érted és Krisztiánért!
Majd egy rövid szünet következett kettejük beszélgetését követően. Róbert úgy állt Nikivel szemben, mintha szobafogságot kapott volna. Mereven és fejét leszegvén. Arca elsápadt és gombóc volt a torkában. Lelkileg szinte volt készülve arra hogy ismét felvehesse az ember és szellem kapcsolatot, ismét szeretette volna viszont látni és hallani rég elhunyt család tagjait- de mindez már megszűnni látszott.
-Tudod Niki, úgy vélem igaza van annak a jósnőnek. Amit a napokban említettél nekem.
Róbert azonban türelmesen megvárta amíg felesége érdeklődve felnéz elkámpicsorított férjére. A tiszta őszinteség sugárzott Róbert szavaiból, igazából a lelkiismerete hatott ennyire Nikire.
- Jól tudom hogy el kell fogadnunk mindenkit.
Az esti beszélgetés ezzel a mondattal zárult. A végső döntést Niki hozta. Róbert pedig hű maradt hozzá. Közeledett hát az elalvás ideje. Róbert nagyon szomorú volt ám nem akarta hogy Niki lássa rajta. A férfi lefeküdt az ágyra s miután lekapcsolta az éjjeli lámpát, némán figyelte a korom sötétplafont. Végre alkalmuk nyílhatott volna tökéletesen beilleszkedni a társadalomba, hiszen már mióta erre vártak. Rengeteg rossz pillanatban, rossz napokban volt már részük vidéken és azért döntöttekígy hogy a városba költöznek, elrejtőzhessenek az emberek között.
Niki a kisbaba dédelgetése után odahúzta a franciaágyuk mellé a babaágyat és belefektette Krisztiánt. Ezután föléhajolt és és boldog mosollyal az arcán nézegetni kezdte csöppségét. A kicsi elég mélyen aludt. Majd Niki is átöltözött és lefeküdt férje mellé. Érezte hogy Róbertet nagyon mellbevágta ez a beszélgetés, legfőképpen azért is mert nem sikerült elnyernie az Ő bizalmát. Látszott rajta hogy nagyon felkészült már a beszélgetésre de mégis meg kell értenie feleségét. Elég volt a bajos életből, egy kisbabával együtt élve már nem folytatódhat minden úgy ahogy eljöttek vidékről.
Niki gyengéden odabújt Róberthez. Fejét, a férfi mellkasára fektette és hallotta a férfi egyre hevesebb szívdobbanásait. Majd fölé emelkedett és így szólt.
-Nem akarlak elveszíteni, mert nagyon szeretlek!
Majd lassan megcsókolta férjét. Magához húzta Róbertet és nem akarta elengedni. Azt akarta hogy ez a csodálatos pillanat soha ne szűnjön meg. Férje ölelésébe burkolózva csókolta egyre gyengédebben az ajkát.