Az öregasszony remegő kézzel markolta a fejszét. Hirtelen nem tudta, mit akart vele kezdeni. Szerencsére segítségére sietett az ura, egy hangos kiáltással: - Rózsa, hol van a fejszém?
   Rózsa értetlenül meredt a szerszámra, majd elindult a hang irányába. A szertár előtt egy pillanatra megtorpant.
   - Mi az? – kérdezte az éppen onnan kilépő férfi – Talán rémeket láttál?
   És átvette a fejszét, még mielőtt valakinek bántódása esne.

*****************

   Az alig húszéves lány hevesen markolta az imént még vígan ficánkoló fiú nyakát. Keményen az ágyhoz szorította, hogy még véletlenül se mozdulhasson. Aztán gondolt egyet, és elengedte. Nem törődött az esetleges bosszú várható kimenetelével.
   A fiú azonban nem tett semmi meggondolatlant. Megigazította divatos ingét, mely, bár gyűrött volt, azért még így is jól állt neki.
   - Őrült vagy! – szólt a lányhoz, aki azonban ezt meg sem hallotta. Gondolatai egész máshol jártak, ő sem tudta, hol. – Remélem, egyszer valaki jól ellátja a bajodat. Szerencséd, hogy ezúttal csak velem akadtál össze, aki a légynek sem tudnék ártani.
   Fogta a kabátját, és távozott, magára hagyva az ágy szélén gubbasztó lányt, aki a szekrény tükrében megjelenő önmagára furcsálló pillantást vetett. Nem emlékezett rá, hogy valaha is copfba kötve hordta volna a haját.

***************

   Viktor közömbösen bámulta a televízió egyik nagysikerű vetélkedőjét. Kvízműsor volt, a játékosoknak tíz kérdést tettek fel, és ha mindre helyesen válaszoltak, övék lehetett a több millió forint. A többi szabályt még nem értette, hiszen nemrég kezdődött, és különben sem kötötte le annyira, hogy állandó nézője legyen.
   Az ablakon át hideg, őszi szellő libbent a szobába. Viktor felállt, hogy megszüntesse a kellemetlenség forrását. Elszomorodva látta, hogy odakint sűrű ködfelhő szállt a város fölé. Nem lehetett pár méternél tovább látni. De talán jobb is így, gondolta, és ismét elterpeszkedett a fotelban, keze ügyében egy doboz sörrel, másikban a távirányítóval, mint két hű társával, akikre mindig számíthat.

*************

   A komoly tekintetű férfi magabiztosan fogta a kormányt, és vezetett. Csukott szemmel is bármikor elirányította a Toyotát, akárhová kellett elmennie. Az ismerősei élő térképnek nevezték. Ha fuvarra volt szükségük, legszívesebben tőle kértek segítséget.
   A tükörből életerős, határozott férfi nézett vissza rá. Erre különösen büszke volt. Egyvalami aggasztotta: homlokán kacskaringós seb éktelenkedett, viszonylag hosszan elnyúlva. Végigsimított rajta; tényleg valódi volt. Pedig nem emlékezett, hogy balesetet szenvedett volna. Egy darabig még nézegette a heget, de hamar sikerült megfeledkeznie róla, és nemsokára ismét teljes figyelmével az útra koncentrált.
   Fél óra múlva meg is érkezett céljához. A nagy ház, mely emlékeiben még elhagyatottként, kissé félelmetesként élt, teljesen új ruházatot kapott. Falait újrafestették, a tetőt kicserélték, a fákat mind egy szálig kivágták, helyettük kisebb-nagyobb bokrokat ültettek, szép sorban, mindegyiket alaposan megnyesték időközönként.
   Az épület előtti garázsban (melyet szintén nemrég építettek hozzá) leparkolt, és már rohant is befelé.
   A konyhából csalogató illatok szálltak felé. A szeretett nő épp az ebédet készítette élete párjának.
   - Szervusz, Virágom! – ölelte át hátulról a férfi, mire szerelme megfordult, és szenvedélyesen megcsókolta őt.
   - Szia, drágám! Találd ki, mi lesz ma a menü!
   A férfi ráncolta a homlokát, majd kibökte: - Az illatából ítélve… gulyás?
   - Csak a te kedvedért – mosolygott Virág, és átölelte a férfi nyakát, újabb forró csókot lehelve ajkára.

**************

   Épp ekkor egy másik férfi ballagott el a ház előtt. Arcát súlyos égési sebek csúfították. Itt megállt, hosszan elnézte az otthont, mely egykor talán az ő lakhelyéül is szolgált. Régi, szép emlékek tolultak agyába, na meg kevésbé rózsásak is. De utóbbiakra már egyre kevésbé emlékezett.
   Az épülettől nem messze lévő kúthoz ballagott, és lenézett a végeláthatatlan mélységbe. Nemrégiben épp itt találtak egy holttestet. Hogy emelték ki onnan, azt senki sem tudja. Vagy nem is volt szükség rá? Mindenesetre, furcsa egy história… Ami biztos, hogy a nagydarab férfit sokan felismerni vélték. Bár arra már nem adtak épkézláb választ, miképp nem öregedett az elmúlt, több mint fél évszázadban egy fikarcnyit sem. Ezek a találgatások természetesen hamar homályba merültek, az égett arcú ember viszont érezte, valahogy jelentősége lehet a dolognak. Azt is tudta, valószínűleg erre már sohasem kap értelmes, kimerítő választ. Egyes dolgokat talán jobb, ha örökre elborítja a köd.

VÉGE