Virág egyre növekvő izgatottsággal haladt a cél felé. Most még erősebben érezte, merre kell mennie. Az a hívogató, kellemes melegséget árasztó dolog már nagyon közel volt. Hátra sem nézett, nem érdekelte a sebhelyes homlokú férfi, egyelőre csupán a feladatra koncentrált.
   Hamarosan egy nagy, nyitott kapu elé érkezett. Hosszú idő után ekkor pillantott először hátra, hogy szemügyre vegye a sebhelyes homlokút. Az lehajtott fejjel bandukolt utána, mint egy csintalan diák, aki rossz fát tett a tűzre, és most nem mer a tanító néni szemébe nézni.
   Virág közelebb ment hozzá, vállára tette a kezét. Tekintetük találkozott. Hosszan, áthatóan szemeztek, majd a nő megkérdezte: - Készen állsz?
   A sebhelyes homlokú bólintott, bár fogalma sem volt, mit csinál.
   - Látsz valamit? – tudakolta Virág. Amit látott, csalódást keltett benne. A férfi közömbösen csóválta a fejét.
   Virág ismét hátat fordított, és átment a kapun.
   A sebhelyes homlokú férfi lehajtott fejjel követte. Nem érezte magát különlegesnek, azt meg pláne nem tudta felfogni, miképp tudna segíteni. Várta, mit kell tennie, és ez a másra utaltság levertté, kedvetlenné tette.
   Virág néhány lépés után megtorpant. A ködből hirtelen Viktor alakja bontakozott ki. Az öregúr elmosolyodott, majd így szólt: - Örülök, hogy végre megjöttek. Azt javaslom, lássunk is hozzá! A köd már nagyon közel van a házhoz. Nincs sok időnk.
   Intett, hogy kövessék, de azok meg sem moccantak. A sebhelyes homlokú férfi felemelte fejét Viktor hangjára. Ez a hang most visszazökkentette oda, ahol lennie kellett. Közelebb lépett az öregúrhoz, és elszántan a szemébe nézett. Amikor először látta őt a házban, nem hitte volna, hogy valaha még tőle fog útmutatást várni.
   - Mit kell tennem? – kérdezte. Hangjába némi félelem is vegyült.
   Viktor zavartan hol Virágra, hol a férfira nézett.
   - Látja a ködöt? – szegezte végül Virágnak a kérdést, mire a nő a fejét rázta.
   - Tökéletes! – folytatta vidáman Viktor – Akkor talán nincs minden veszve.
   Hangja a végére elkomorult, szomorú tekintettel végigmérte mindkettőjüket.
   - Sajnálom, uram – fordult a sebhelyes homlokú férfi felé – Önnek ma meg kell halnia.
   Szavait mély csend fogadta. A köd mindnyájuk lelkére fátyolként telepedett. Még a sebhelyes homlokú férfi is megérzett valamit a hangulatból, még ha nem is látta azt, amit a többiek. Ő volt az, aki némi szünet után megtörte a némaságot: - Nem hiszem, hogy meg tudom tenni. Nem vagyok rá felkészülve.
   - Pedig muszáj lesz – sürgette Viktor – Nem csak a maga, de mindnyájunk élete forog kockán.
   Mivel látta, nem sokat tehet, magukra hagyta őket. A kút felé vette az irányt.
   Virág megfogta a sebhelyes homlokú férfi kezét. Szeméből apró könnycsepp gördült alá.
   - Kérlek, tedd meg! – esdekelt, majd halkan hozzátette: - Értem…
   A férfi ráemelte komoly tekintetét. Pillantásuk egybefonódott, mintha mindig is összetartoztak volna. Néhány másodpercig némán nézték egymást. Aztán hosszú, vad, szenvedélyes csókolózásba kezdtek…
   A világ pár pillanatra megszűnt körülöttük. Valahonnan kellemes, meleg fuvallat simított végig arcukon. Képek villantak fel előttük. Közös képek, egy nagy házban, csodálatos összhangban, szeretetben, boldogságban. Felhőtlen öröm tündökölt arcukon, melyet most végre újra átélhettek. De nem túl sokáig. A villanások hamarosan megszűntek, ajkaik szétváltak, visszahuppantak a jelen rögös talajára.
   A sebhelyes homlokú férfi mosolyra húzta a száját.
   - Köszönöm – mondta – Azt hiszem, most már mindent értek.
   Azzal elindult Viktor felé. Az öregúr örömmel konstatálta, hogy most már minden rendben lesz.
   Amikor a sebhelyes homlokú férfi a számára láthatatlan kút szélénél állt, még egyszer visszanézett. Virág meggyötört arccal, kisírt szemekkel nézett utána, majd biztatásként intett fejével.
   Viktor nem akarta megtörni a pillanat varázsát, várt egy kicsit, és csak azt követően segítette át a férfit a kút peremén, hogy a szerelmesek kellőképpen elbúcsúztak egymástól.

***********

   A fiatal lány zihálva lépett a szobába, ahol minden a feje tetején állt. Az ablakon át látni lehetett a gomolygó ködfelhőt, mely egyre jobban beszivárgott. Ernő bácsi ott állt lehunyt szemmel, előtte Rózsika néni a felemelt, vértől csöpögő fejszével. Látszott, minden erejét össze akarja szedni, nehogy véletlenül elhibázza, és gyengécskére sikerüljön az ütés.
   A lány tudta, ez az egyetlen esélye tettének kompenzálására. Ha most nem cselekszik, többé nem lesz alkalma jóvátenni a botlást. Így hát összeszedte magát, és gyors iramban Rózsika néni mögött termett, megmarkolta a fejsze nyelét, és nem eresztette. Az öregasszony dühtől eltorzult arccal fordult felé. Ő volt a következő kiszemeltje, haragjának levezetéséhez.
   Ám mielőtt még kettőt gondolhatott volna, vakító fehér fény tört utat a falakon át, elnyelve mindent, ami az útjába került.