… - Ezt nem értem – szakította félbe az elbeszélést Viktor – Ha annyira én kellettem neki, miért kellett neked is átjönnöd? Megkereshetett volna engem már elsőre, és rábeszélhetett volna. Nem ugyanazt érte volna el?
   Viktor apja komoran nézett fiára, és így szólt: - Fiam, valamit még nem tudsz. Az átjárót te nyitottad meg. Beindítottad a folyamatot, amikor elemelted az üvegvirágot a helyéről. Azzal mindent elrontottál. Az égett arcú fickó szülei, majd ő maga is, átkerültek a másik világba, ahol a ház elválasztotta őket egymástól. Többé nem lehettek együtt, miattad. Ezért bosszút állt, és elvett tőled engem.
   - De hogyan került át a mi világunkba? – firtatta Viktor.
   Apja sóhajtott, majd lassan, elmerengve válaszolt: - Úgy, ahogyan én is…

   … Az épület, melynek tágas helyiségében felébredt, leginkább a fogadókra emlékeztette. A heverőtől nem messze pult húzódott, rajta öklömnyi csengő és irathalmazok. Még újak voltak, ahogy a fal mentén álló antik szekrénysor, a kanapé, a fotelek, mind azt sugallták, lakik itt valaki, de még nem olyan régóta.
   A ház csendes volt. A férfi felült, megmasszírozta a halántékát, majd égő szemeit is megdörzsölte.
   A lépcső reccsenésére felkapta a fejét. Az emeletről ismerős alak jött lefelé. Az illető arca helyét egyfajta bőrszerű képződmény takarta, csak szájának és orrának vonalát, valamint a bizonyára szemként szolgáló, izzó vörös pontokat lehetett látni.  
   Lassan lépdelt, egyenes tartással, akár egy úr. Az ébredező férfi közömbösen nézte az idegent. Görnyedt háttal ült a kanapé szélén, mint aki nincs egészen magánál. Nem is volt.
   Amikor az arcnélküli idegen leérkezett, hirtelen balsejtelem fogta el. Amolyan de ja vu-szerű élményben volt része. Egész beleborzongott.
   - Emlékszik rám? – kérdezte váratlanul az arcnélküli, majd helyet foglalt mellette a kanapén.
   A férfi a fejét rázta.
   - Helyes – folytatta az idegen – Hamarosan fog.
   A férfi értetlenül ráncolta a homlokát. Szúrósan vizslatta az arcnélkülit, aki nem tűnt különösebben idegesnek. Sőt, semmilyen érzelem nem játszott a bőrszerű képződmény területén. Csak a vörös pontok villantak fel egy-egy másodpercre, de aztán azok is kialudtak.
   - Mutatnom kell valamit. Csak remélni tudom, hogy nem fog hanyatt-homlok menekülni.
   Felállt, kezével színpadiasan körbemutatott, jelezve, átöleli az egészet az, amiről most szó lesz.
   - Bemutatom magának az én kis otthonomat. Ide húzódtam vissza, miután az életem teljesen tönkrement. Tudja, milyen érzés ez?
   A férfi félve bólintott.
   - Dehogy tudja! – kiáltott ingerülten az idegen – Nem tud maga semmit. Élte a saját kis életét, boldog családdal, házzal, autóval, miegymással… Mit tud maga a szenvedésről?
   A férfi most már jobbnak látta tiszta vizet önteni a pohárba.
   - Fogalmam sincs, miről beszél – szólt halkan, mire az idegen némiképp lecsillapodott.
   - Majd’ elfelejtettem – csapott a homlokára – Még nem mutattam semmit. Na, majd akkor most megláthatja, mi az, amit ismer, és mi az, amit nem.
   Azzal elindult a kijárat felé, intett a férfinak, hogy kövesse. A teraszon megálltak, mindketten a korlátnak támaszkodtak, és nézték a kis községet, ami eléjük tárult. A széles utca zsúfolásig telt emberekkel, kik ügyes-bajos dolgaikat intézve rohangáltak fel-alá, mint a mérgezett egerek. A hentes előtt hosszú, kígyózó sor hömpölygött szép lassan befelé. Mellette a kocsmából hangos zenebona áradt, férfiak röhögtek, lányok sipítoztak. Jól érezték magukat.
   - Itt éltem én – szólalt meg érzelmes hangon az arcnélküli – Egészen addig, míg át nem kerültem ebbe a világba.
   A férfi megütközve messzebb húzódott tőle. Lába alatt recsegtek-ropogtak a padlódeszkák.
   - Mi a fenéről beszél? Miféle világba?
   Az idegen mosolygott. Vidám, lendületes mozdulattal ellökte magát a korláttól, majd így szólt:
   - Jöjjön, még nem látott mindent.
   Szinte betuszkolta a házba a férfit. Az alig akart hinni a szemének, amikor ismét odabent volt.
   - De hiszen… - dadogta – Mi történt itt?
   - Kérem szépen, ugyanaz, ami mindnyájunkkal megesik. Valakivel előbb, valakivel utóbb. De egyszer mindenkivel megesik.
   A férfi csodálkozva nézett körül a romos otthonban, ahol mindent beterített a pókháló, a szekrényről lepattogzott a külső burkolat, a kanapé egyszerűen eltűnt, és a kávétól (meg még ki tudja, mitől) foltos pulton lévő papírok megsárgultak. Egyedül a csengő maradt viszonylag épen.
   - De hát… - kezdte a férfi – Hiszen ez csak egy ház!
   Az idegen ingerültté vált.
   - Csak egy ház?! Csak… egy… ház?!
   Megragadta a nagydarab férfi karját, és magával rántotta, ismét ki, a teraszra. Fogva tartottjának meghűlt az ereiben a vér. Az utcán egy teremtett lélek sem lézengett, szabadon szálltak a papírok és szemétmaradványok a levegőben, a földön összetört sörös- és whisky-s üvegek tömkelege hevert. Mintha pusztító vihar söpört volna végig a téren.
   - De ez még nem minden.
   Az arcnélküli egyre izgatottabbá vált. Mint egy gyerek, aki hosszú ideje arra várt, hogy valakivel megoszthassa féltve őrzött titkát.
   A férfi követte, bár irtózott az idegentől. Legszívesebben azonnal leteremtette volna. De tudta, magától sosem jön rá, mi történik körülötte. Ezért engedte a dolgokat a maguk rendjében történni. Vagyis, ahogy az arcnélküli alakította azokat. Egyelőre nem tehetett mást.
   Másik házhoz érkeztek. Ez valamivel nagyobb volt, mint amiben felébredt. De ebben ugyanúgy nem lakott senki, már nagyon régóta. A pókhálók és a dohos, poshadt szag elterjedtek mindenfelé.
   - Ugye, milyen lélekemelő? – fordult felé a bőrszerű képződmény, kifejezéstelenül. A férfi nem tudta, mosolyog, vagy harapósan néz. Lehetetlen volt megmondani, és ez halálra rémítette.
   Odafentről halk zörejeket hallott.
   - Menjen csak fel! – tanácsolta az arcnélküli – Biztos vagyok benne, hogy kíváncsi arra, ami ott van. Jobbra a második ajtó. Aztán vigyázzon, ne időzzön túl sokat!
   A férfi az utolsó mondatot már nem is hallotta. Felkaptatott az emeletre, és sietve az említett ajtóhoz lépett. Amilyen gyorsan ott termett, olyan óvatosan tette kezét a kilincsre. Fél percig várt, hallgatta a belülről kiszűrődő hangokat. Fémes csattanások voltak ezek, melyek többször egymás után megismétlődtek. Aztán lábdobogást hallott, majd gyerekhangot. Olyat, mellyel kisfiúk csaták összezördüléseit szokták maguknak és a külvilágnak érzékeltetni. Lassan benyitott. Az eléje táruló látványtól tátva maradt a szája. Nem mintha annyira meglepő lett volna, amit látott. Egy gyerek játszott az ágyon a kisautóival, mint azt sejtette is. Ám ahogy elnézte a kisfiút, egyre ismerősebbnek tetszett számára. Közelebb ment, nem törődve vele, hogy lelepleződik ottléte. A kis kezek megálltak a levegőben, a szemek néhány pillanatig dermedten meredtek a falra. Aztán a dús haj borította fej óvatos mozdulattal felé fordult, az ijedt tekintet találkozott az övével.
   A gyerek rémülten felugrott, kissé hátrált az ablak irányába. Halk, nyögésszerű hangot hallatott, melyet talán csak a férfi észlelt, és értett meg. Egy szó hagyta el a fiú száját, kérdőn, értetlenül: - Apa?!
   Apa azonnal sarkon fordult, és, amilyen lassan jött, olyan sebesen kiszáguldott a szobából. Egyenesen az arcnélküli idegennek rontott, nekiszegezve az őt leginkább foglalkoztató kérdést:
   - Mi a franc folyik itt?
   Az idegen közömbös ábrázatával felé fordult, majd megütközve így szólt: - Hát még mindig nem tudja? Még ezek után kétségei támadnak?
   - Meghaltam? – vetette fel a férfi, inkább kijelentő, mint kérdő hangsúllyal.
   - Nem halt meg – felelte az idegen – Átkerült ebbe a világba. Ez a kis község, ami itt a ház előtt elterül, az egyetlen út ahhoz a világhoz, amelyből mindketten jöttünk. Egyelőre… Bár kezdek rájönni, hogy ez talán mégsem így van. Talán, ha az összes ház lakóját át tudnám hozni ide, egy adott helyre, akkor megmenekülhetnénk. De ehhez a maga segítségére is szükségem lenne. Benne van?
   A férfi elgondolkozva nézte a bőrszerű képződményt, majd lassan bólintott. Belátta, nem tehet mást, jelenleg ez az alak az egyetlen támpont számára…

   … Viktor elmélyülten hallgatta apja beszámolóját. Olykor elképedt, olykor feszülten figyelt minden egyes szóra. Olykor pedig csak bólogatott, mint aki ott sincs valójában. A végén akkorát dobbant a szíve, attól tartott, megáll.
   - Tehát így jelentetek meg a mi világunkban – összegezte elmerengve – És azt hiszed, most majd visszakerülünk mindannyian?
   - Tudom, hogy így lesz – felelte az apja, majd elkomorodott. Halkan hozzátette: - Köszönöm, hogy segítettél, fiam! Nagy hasznunkra voltál, mindnyájunk nevében mondhatom. Remélem, még látjuk egymást.
   Azzal megfordult, és elindult… Hamarosan a köd homályába veszett, és Viktor többé nem látta őt.