Sétáltak a szántóföld felett elterülő, sűrű ködben, mint apa és fia. Viktort nem zavarta apja fiatalkori kinézete. Így, ebben a formában emlékezett rá, mivel így, ebben a formában látta utoljára. Ereje teljében volt. Erős, mint egy bika, bátor, mint egy oroszlán, és, legfőképpen, egy szeretetreméltó ember. Amolyan mackós apa-figura. Viktor nagyon szerette, végtelenül hiányzott neki. Örült, hogy újra láthatja. Még ha ilyen lehetetlen helyzetben is, mint ez a mostani.
   A nagydarab férfi könnyed társalgási hangon beszélni kezdett.
   - Fiam, meg kell mondjam, furcsa látnom, hogy időközben mennyire elszállt feletted az idő. Megöregedtél, én meg ugyanolyan vagyok, mint régen. Ettől kicsit kellemetlen a dolog…
   Hirtelen megakadt, törte a fejét, hogyan folytassa. Nem azt akarta mondani, ami kicsúszott a száján. Frappáns, lényegre törő szeretett volna lenni, de az eltelt idő alatt rengeteg érzelem halmozódott fel benne, ami igencsak meggátolta az észszerű beszédben. Mégis, valamiért úgy érezte, erőt kell vennie magán, és élethűen átadni mindazt, ami vele történt azóta, hogy átkerült ebbe a világba.
   Lassan a kúthoz érkeztek. Viktor nekitámaszkodott a peremének, míg apja összeszedte gondolatait, majd lassan, mély átéléssel mesélni kezdett…

   Kezdte annak a napnak a felelevenítésével, amely napon utoljára volt együtt szerető családjával.
   Felesége serényen terített az ebédhez, miközben Viktor az asztalnál ülve lógatta a fejét. Nemrég kezdett el iskolába járni, máris gondterheltnek látszott. Apja őszintén irigyelte azokat az eget rengető gondokat, melyekkel egy korabeli kissrácnak meg kellett küzdenie nap mint nap. Mosolyogva, ám némi édes keserűséggel a szívében megsimogatta fia feje búbját.
   - Mi a baj, fiam? – kérdezte, olyan hangon, ahogy egészen kisgyerekekkel szokás beszélni. Viktor mozdulatlanul meredt maga elé, miközben lábát szórakozottan himbálta.
   Az apa nem kapott választ. Az ebéd szép lassan lezajlott, anélkül, hogy a dolgot újra felhozták volna. Némán ettek, nem szóltak egy szót sem, csak a végén hagyta el az apa és fia száját egy-egy „köszönöm”.
   Miután befejezték, az ilyenkor szokásos módon szétszéledtek. Mindenki ment a maga dolgára. A háziasszony mosogatáshoz készülődött, a gyerek a szobájába húzódott, a mackós apa-figura pedig azzal az ürüggyel, hogy a padláson kell valamit javítgatnia, eltűnt a színről. El is indult a limlomokkal telezsúfolt, pókhálós helyiség felé, ám félúton visszafordult. Két lépéssel arrébb volt Viktor kuckója, ahonnan fájdalmas sírás hallatszott ki. Ekkor jött rá, többről van szó, mint egyszerű, mindennapos gyerekbajokról. Lábujjhegyen megközelítette a szobát, melynek ajtaja résnyire nyitva állt. Belesett. Viktor az ágya előtt térdelt, és összekulcsolt kézzel mormolt valamit. Monológja végén pedig kitört, mint a vulkán: - Nem tudom, mit vársz tőlem, Isten! Én csak egy ember vagyok!
   A mackós apa-figura döbbenetében hátrálni kezdett. Addig hátrált, míg fenékkel a korlátnak nem ütközött. Az imént látottak valósággal letaglózták. El nem tudta képzelni, mi lehet az a dolog, aminek hatására egy korabeli gyerek végső kétségbeesésében a mindenhatóhoz fohászkodik…

   … - Úgy éreztem, nem érek semmit – magyarázta most Viktor az apjának – Szerettem már akkor azt hinni, hogy küldetésem van. Így volt mibe kapaszkodnom, mert… hát, otthon nem igazán kaptam meg azt a szeretetet, amire egy gyerek vágyik.
   A mackós apa-figura szólni akart, de fia megelőzte:
   - Hagyd, nem kell magyarázni! Tudom, hogy ti is rengeteg mindenen mentetek keresztül. Az idő és a gondok óriási rombolásra képesek. Nem hibáztatlak titeket, csak hogy tudd.
   A mackós apa-figura elérzékenyült, de csak egy pillanatra. Sokat jelentettek neki Viktor szavai, de az még többet számított, hogy tisztázzák a múltat. Hiszen tudta, ha minden igaz, valószínűleg már nem lesz több alkalmuk a hosszas beszélgetésre. Megköszörülte hát a torkát, és folytatta az elbeszélést…

   … Délután próbálta azt a látszatot kelteni, hogy dolgozik. A padláson rakosgatta ide-oda a teli dobozokat, hadd hallják odalenn a csattanásokat. Így csinált magának alibit. Valójában semmit nem csinált, azon kívül, hogy a fejét törte. Azon gondolkozott, miképpen zökkenthetné ki Viktort a mélypontról. Hamar belátta azonban, a dobozpakolás nem nagy segítség. Otthagyta a padlást, és az udvarra ment.
   A nap melegen sütött, madarak csiripeltek mindenfelé. Tavasz volt, a várva-várt évszak végre beköszöntött. Rügyeztek a fák, kibújtak a felolvadt földből az első virágok. Előttük is elterült egy kisebb virágoskert, hol nyáron tarka rózsák és tulipánok nyíltak, télen hóborította bokrok sorakoztak. A legszebb mégis a tavaszi ébredezés volt.
   A mackós apa-figura lecövekelt. Szívét keserűség öntötte el, torka elszorult, ahogy mindezt végiggondolta.
   A következő pillanatban egy autó állt meg a járda mellett. Zajosat fékezett, szinte azonnal visszarántva őt a valóságba. Megrezzent, majd elindult a régi, vörös Ford felé. Közelebb érve már kivehetők voltak a vezető körvonalai. Harmincas éveiben járó, vékony férfi volt, arca égési sérülésekkel tele. Csak két szeme volt ép, azok viszont gyermeki, már-már eszelős fénnyel csillogtak. Egész lénye magabiztosságot árasztott, ugyanakkor némi szomorúság is szorult belé. Mint egy sokat szenvedett, mégis bizakodó emberrel állna szemben.
   Az idegen intett neki, hogy szálljon be. A mackós apa-figura kétkedve, de engedelmeskedett. Nem ismerte az illetőt, de valahogy első ránézésre bizalmat szavazott neki.
   - Maga az? – kérdezte, miután beszállt.
   Az idegen bólintott, majd zsebéből elővett valamit. Ő közömbösen nézte a tárgyat. Átlátszó szárú üvegvirág volt, vörös szirmokkal. Azelőtt sohasem látott ilyen szépet. Le nem vette a szemét róla, nem bírt betelni a gyönyörűségével. A virág halvány fénnyel világítani kezdett, majd elaludt.
   - Ezt nemrég találtam ott, ahol álmában múlt éjjel járt – mondta az idegen, színtelen hangon - Ezért jöttem. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az életét kell feláldoznia a jó ügy érdekében. A maga fia különleges gyerek. Egyszer talán még találkoznak, talán felidézhetik a régi, szép időket. De ehhez először ma meg kell halnia.
   A mackós apa-figura rosszalló pillantással mérte végig az idegent, aki azonban állta a tekintetét. A csönd néhány pillanatra nyomasztóan rájuk telepedett, míg az apa kínosan el nem nevette magát.
   - Ez ugye most csak egy rossz vicc akar lenni? Azért jött, hogy valaki nevében így intézzen el?
   Az idegen komoly maradt. Lassan, megfontoltan válaszolt:
   - Én nem akarok senkit elintézni. Szándékaim tiszták. Igaz, ha tettlegességre kényszerít…
   - Nézze! – szakította félbe az apa – Nem tudom, mit akar, de azt javaslom, azonnal fejezze be!
   - De pontosan tudja – felelt lassan, megfontoltan az idegen, és visszacsúsztatta az üvegvirágot kabátja belső zsebéből.
   Az apa dühösen kivágta az ajtót, majd kiszállt. Visszafordulva még ennyit mondott:
   - Nagyon ajánlom, hogy többé ne kerüljön a szemem elé!
   Azzal elindult a háza felé. Az ajtóból még egyszer hátrapillantott. A vörös Ford nem volt sehol. Furcsállón összeráncolta homlokát. Nem hallotta, hogy az autó elindult volna. Ráadásul ennyi idő alatt… Hiszen nem telt el fél perc. Nem tűnhetett el a több mint száz méter hosszú utcából csak úgy, észrevétlenül.
   Hamar kiverte a gondolatot a fejéből, és továbbment. Nagyon remélte, hogy többé nem látja az égett arcú idegent. Végigfutott hátán a hideg, amikor először szemügyre vette. Szíve mélyén azonban érezte, nem ez volt az utolsó találkozásuk.
   Elmerengve bement a házba, ahol felesége javában mosogatott. Rá sem hederített az asszonyra, egyenesen a fia szobája felé tartott. Benyitott, de a gyerek nem volt ott. Az ágynemű gyűrötten hevert az ágyon, az ágy mellett könyvek és ruhák feküdtek szanaszét. Dühöngés nyomai voltak ezek; dühöngésé, melyet nem értett. Nem igazán fért a fejébe, egy gyerek (az ő gyereke!) hogy lehet képes ilyen kitörésekre.
   …De ehhez először ma meg kell halnia…
   Ebben a fránya időszakban, amikor a fia mélypontra érkezett? Hogy hagyhatná itt? Mi értelme lenne? Hiszen segítségre van szüksége, egy erős férfikézre, az apja támogatására. A következő pillanatban már nevetett az idegen szavain. Messze elhessegette magától azokat. Csak egy dologra koncentrált: a rendetlenségre, ami fogadta, és fia iménti kiborulására.
   Köhécselésre rezzent össze. Viktor az ajtóban állt, és a torkát köszörülte. Apját látva meghökkent. Nem mert belépni, kellett neki némi bátorítás a családfőtől. A mackós apa-figura elgondolkodva nézte fiát, majd intett, jöjjön be. Viktor engedelmeskedett. Leült az íróasztala előtti székre, és várta a felnőtt kezdeményezését.
   A mackós apa-figura leült az ágy szélére, ölébe ejtette összekulcsolt kezét. Nem tudja, mit mondjon, mivel soha nem volt még ilyen helyzetben. Valami okosat, hatásosat szeretett volna szólni. De addig gondolkodott, míg Viktor végül megelőzte. A fiú a falra szegezte tekintetét, miközben beszélt.
   - Ugye nem fogsz meghalni?
   Apja megdermedt e szavak hallatán. Izmai megfeszültek, mozdulni sem tudott. Nagy nehezen azért csak kinyögte: - Persze, hogy nem.
   Viktor azonban ettől nem könnyebbült meg. Sóhajtott, majd így folytatta: - De ha mégis… Látlak még valaha?
   A mackós apa-figura végképp megrökönyödött. Nem gondolkozott még el ilyen kérdéseken, nem is igazán érdekelte az ilyesmi, hinni meg pláne nem hitt benne.
   Viktornál eltörött a mécses. Kezével törölgette szemeit, hangtalanul sírdogált. Apja ezt már nem bírta elviselni. Közelebb ment hozzá, vállára tette a kezét, és vigasztaló szavakat mormolt.
   - Nem fogok meghalni, oké?
   - De én félek – szipogta Viktor, könnyei patakokban folytak. – Ha meghalsz, én is meghalok.
   - Ne beszélj ilyeneket! Megígérem, hogy nem fogok meghalni. Itt leszek veled még akkor is, amikor feleséged lesz meg gyerekeid. Ott leszek melletted mindig, és segítek neked.
   Amint ezt kimondta, rögtön lelkiismeret-furdalása támadt. Mi van, ha az idegennek mégis igaza volt? Görcsbe rándult a gyomra a gondolattól. Végül csendesen kiosont a szobából, magára hagyva megtört gyermekét.
   Sürgősen friss levegőre volt szüksége. Érezte a belülről nyomasztó valamit, ami rátelepedett minden szervére, még a légzését is nehézkessé tette.
   A tavaszi lágy szellő jó hatást gyakorolt rá. Néhány szippantás után egész tűrhetően érezte magát. Feje kitisztult, lelke némileg megkönnyebbült. Gondolatai még mindig kuszák voltak, kavarogtak össze-vissza. Nem tudta eldönteni, mit tegyen, merre menjen. Nem akart elmenekülni, de maradni sem bírt. Egy röpke pillanatra az is megfordult a fejében, hogy megszerzi az örömöt az égett arcú idegennek, eldobja magától az életet. Amiben, végtére is, nem sok jó jutott ki neki eddig.
   Aztán gondolt egyet, elindult a hosszú utcán, csak úgy találomra. Sétára volt szüksége, jó sok sétára. És elmélkedésre. Át kellett értelmeznie mindent, ami addig történt vele. Az életét, a munkáját, a családi viszonyait… mindent. Ám csalódottan vette tudomásul, hogy végül mindig ugyanott köt ki: az égett arcú idegennél, annak egy bűvös mondatánál.
   …De ahhoz először meg kell halnia...
   A mondatban rejlő paradoxonon kívül még más is zavarta, de ekkor még nem tudta, mi az. Csak azt tudta, hogy volt valami az idegen lényében, ami felettébb zavarta. Az a szenvtelen magatartás, hogy nem mutatott ki semmiféle érzelmet, miközben közölte vele, meg kell halnia. De más is megbújt a hegek mögött. Olyasmi, amitől az ember első látásra megállapítja valakiről, hogy az jó vagy rossz. A mackós apa-figura szentül meg volt róla győződve, hogy az égett arcú idegen rossz ember.
   Estefelé járt már az idő, a nap már az utolsó sugarait eresztette a családi házas övezetre, amikor hazafelé ballagott. Háza előtt megállt, hosszan elnézte az egyetlen dolgot ebben az életben, amire igazán büszke volt. Szemében könnycsepp csillant a gyenge fényben. Állt még egy darabig, végül továbbment.
   Egy nyári napon követte a fiát, amikor az felpattant biciklijére, és elviharzott. Furcsállotta, hogy a gyerek teljesen egyedül kerekezik, ez roppant kíváncsivá tette. Aznap látta először azt a házat, ahol már évek óta senki nem lakott. A futónövény egészen betakarta falait, a fáktól pedig messziről egyáltalán nem lehetett észrevenni. Ezt követően még többször ment Viktor után. Nem értette igazán, mit keres egy gyerek olyan lidérces, elhagyatott helyen. Igaz, már sok mindent nem értett a fiával kapcsolatban. Közelebb akart kerülni az igazsághoz, egy kis betekintést szeretett volna nyerni Viktor életébe, ezért egyenesen ahhoz a bizonyos házhoz sétált.
   Az épület előtt az a vörös Ford állt, amelyikkel pár órája találkozott. Amint odaért, az ajtó kinyílt, és az égett arcú idegen kiszállt. Karba tette kezét, várakozó pozícióba helyezkedett. A mackós apa-figura odacammogott, egészen közel hozzá, arca szinte érintette a másikét. Az idegen állta szúrós tekintetét, sőt, úgy viselkedett, mint aki felvenni készül a kesztyűt.
   - Mit akar? Miért nem hagy engem békén? – suttogta, mintha attól tartana, valaki meghallja.
   - Mondtam már, mit akarok – válaszolt az idegen – És amit akarok, el is fogom érni. Jöjjön utánam!
   Azzal sarkon fordult, és elindult. A mackós apa-figura követte. Az idegen egy kúthoz vezette, majd megállt. Áthajolt a peremen, lenézett. Amikor ismét felemelte fejét, szemében különös, gonosz fény gyúlt.
   - Le kell ugrania – jelentette ki, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
   Az apa hangosan felnevetett, most nem törődve vele, hogy meghallják.
   - Még ilyen baromságot nem hallottam!
   És elindult vissza arra, amerről jött. De az idegen nem engedte. Megragadta a karját, maga felé rántotta. A mackós apa-figura a kút szélénél állt. Félve hátrapillantott. Tudta, veszélyben az élete, de védekezni nem tudott. Rá bénító hatással volt a tudat.
   Az idegen gyengén taszított rajta, mire ő elvesztette egyensúlyát, és a perem irányába zuhant, majd feje nagyot koppant annak kövén. A világ szinte azonnal elsötétedett körülötte...