Viktornak, ahogy kilépett a virág fényétől félhomályos folyosóról a ködbe, szeme megkönnyebbült. Nagyot szippantott a levegőből, mire tüdeje teljességgel felszabadult. Most már jobban érezte magát. Fizikailag és szellemileg egyaránt.
   Fejében különböző hangok keringtek. Nem tudta eldönteni, melyiket hová sorolja. Annyiféle volt, hogy szinte belebolondult. Aztán a lárma egy csapásra megszűnt, helyét képek sora vette át. Egyiken még ott térdelt a nagy házban, hol az őt rajtakapó, dühös férfira, hol az üvegvirág szanaszét szóródott szilánkjaira pillantva.
   - Fiam, megmondanád, mi járatban vagy itt nálunk? – vonta kérdőre a ház ura.
   - Én… - kezdte Viktor, de nem tudta befejezni. Fogalma sem volt, milyen alapos indokkal hozakodhatna elő. Nagy szerencséjére a férfi megenyhült. Arcizmai kisimultak, majd mosolyra húzta a száját.
   - Nem kell ám magyarázkodnod, nyugalom! Tudom én, milyen okok vezettek téged ide. Azért jöttél, amiért minden más, veled egykorú fiú. Ez a ház régóta elhagyatottan állt, senki sem lakta, különböző históriák terjengtek róla. Hát igen, a kíváncsiság nagy úr, főleg a te korodban. Ismerem ezt az érzést, hisz én is voltam kölyök.
   Elmerengett, nyilván felidézte magában életének hajnalát, a gondtalan, boldog gyermekéveket.
   Majd visszatért a földre, és feleségének egyből kiosztotta a parancsot: - Rózsám, adj ennek a gyereknek valamit. Ki tudja, mióta van itt, étlen-szomjan.
   Rózsa sürgött-forgott a konyhában, és nemsokára kijött onnan, kezében egy tálcával, rajta vajas kaláccsal.
   - Tessék, szívem! – mondta Viktornak, és letette az ételt a dohányzóasztalra. – Mindjárt hozok kakaót is. Aztán szólunk a szüleidnek, hogy itt vagy. Biztosan halálra aggódják magukat.
   Viktor tudta, hogy ez nem így van. Édesanyja nem érte aggódott, csupán azért volt dühös, mert neki nem fogadott szót. Nem szólt azonban semmit, csak leült a fotelba, melybe akár kétszer is belefért volna, és falatozni kezdett. Igyekezett nem mohón enni, nehogy rossz véleményt formáljanak róla.
   A négy kalácsból már elfogyasztott kettőt, mire megérkezett a kakaó. Forró volt, és már a puszta illata jólesett Viktornak. Valóban éhes volt, és szomjas is. Miután végzett, vendéglátóira nézett, majd tekintete ismét visszatért az összetört üvegvirágra, mely már nem világít többé, nem ontja kellemes melegét, és nem tölti el azzal a csiklandozó érzéssel, ami megmelengette a szívét. Nincs többé.
   Szomorúan gondolt erre, de bánata hamarosan átcsapott valami másba. A fiú, aki a bajt okozta, ott táncolt körbe-körbe a szilánkok körül. Mit sem tudott arról a tárgyról, amit elpusztított. Viktor keze ökölbe szorult. Lassan felemelkedett a fotelből, elindult az önfeledten mulató gyerek felé. Már-már úgy érezte, nincs visszaút, amikor hirtelen beléhasított egy gondolat. Hiszen mit tennének ezek az emberek, akik az imént még kaláccsal meg kakaóval kínálták? Ezúttal bizonyára nem dicsérnék meg. Nem volt szüksége újabb bonyodalmakra, ezért inkább irányt változtatott, és a kijárat felé haladt tovább.
   - Máris elmész? – kiáltott utána a ház ura – Messze laksz, elkísérlek.
   - Nem kell, köszönöm – szólalt meg, a nap folyamán először Viktor – Hazatalálok.
   A férfi nem erősködött. Nem volt még sötét, bár a nap már leáldozott.
   Viktor lassan behúzta maga mögött az ajtót, és soha többé nem tért vissza abba a házba.

   Ezután egy másik kép villant elméjébe.
   Ez már öregkori önmagát mutatta. Otthonában üldögélt, és a tévét bámulta. Valami háborús filmet nézett, a címére már nem emlékezett. Amerikai katonák harcoltak benne az angolok ellen. Ősrégi film volt, és igazából nem is érdekelte. Hidegen hagyta a történelem. Ráadásul a fegyverropogástól is irtózott. Fiatalabb korában besorozták, ki is vitték a frontra, ahol végképp elvették kedvét a lövöldözős témától.
   Épp egy angol gyalogost lőttek mellbe, amikor kopogtak az ajtón. Viktor dühösen megcsóválta a fejét, és lehalkította a tévét, de csak kicsit, hogy azért halljon is belőle valamit. Miután ezt elvégezte, azonmód, ahogy volt, alsónadrágban és trikóban, ment ajtót nyitni.
   Odakint az a nagydarab férfi állt, akit az évek során szinte teljesen kivert a fejéből. Az apja. A halott apja, akinek nem kéne a küszöb előtt állnia, mégis ott állt.
   - Na menj a francba! – dörmögte Viktor, és készült, hogy rácsukja az ajtót. A nagydarab férfi azonban lábával megtámasztotta azt, majd kicsit beljebb nyomta. Viktor nem tudott sokáig ellen tartani, ezért hamar fel is adta az esélytelen küzdelmet. Beengedte apját, bár minden porcikája irtózott tőle.
   - Te nem lehetsz itt – mondta kevés meggyőződéssel, amikor már mindketten az előszobában voltak. – Meghaltál autóbalesetben, amikor még kisgyerek voltam.
   - Ez nem így volt – felelte az apja, majd önkényesen helyet foglalt az ütött-kopott asztal előtt lévő, ütött-kopott széken. – Azért mesélték neked így, mert meg akarták önmagukat is győzni, hogy tényleg meghaltam. A holttestemet ugyanis soha, senki nem találta meg.
   Viktor, ahelyett, hogy megütközött volna a hallottakon, hahotázni kezdett.
   - Akkor ezek szerint nem is léteztél soha? Egy szellem voltál mindvégig?
   A nagydarab férfi összeráncolta a homlokát.
   - Sajnálom, hogy elvesztetted a hitedet. Idővel talán újra megtanulsz hinni. Előtte azonban feladatod van.
   Viktor leült az apjával szemközti székbe, karba tette a kezét, és hátradőlt. Olyan volt, mint egy kiskirály, aki épp elfoglalta a trónját.
   - Jól van, mondjad csak! – legyintett – Úgyis rég szórakoztam egy jót. A tévében nem megy semmi érdekes, én meg, öreg fejjel, hova menjek már mulatni? Jó is, hogy jöttél. De tényleg, szívből örülök neki.
   Apja előredőlt, a térdére támaszkodott. Beszélni kezdett, bár látszott rajta, nem igazán hisz a sikerben.
   - Emlékszel még arra a házra, ahová gyerekkorodban jártál? – Viktor arcáról eltűnt a gúnyos nemtörődömség. – Jól sejtetted már akkor, hogy az nem egy hétköznapi ház. Az üvegvirágnak, ami összetört, valóban jelentősége volt, ahogy a kútnak is, amit láttál. A miatt a kút miatt ért véget az életem ezen a világon. – Rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta: - De nem haltam meg. Átkerültem egy másik világba, mely sokkal tágabb, sokkal változatosabb, mint a miénk. Ott nem létezik idő, és az a tér sem, amit mi itt annak értelmezünk. Egy szóval: csodálatos. Ez a csodálatos világ most nagy bajba került, mivel nemrégiben átkerült egy férfi, akinek sebhely van a homlokán. Nem tudom, hogyan, de ködöt idézett elő, mely megmutatja az ott tartózkodóknak a múltjukat. Csakhogy van ott egy ház, annak a háznak a képmása, amelyiket gyerekkorodban látogattad. Ha eléri a köd, az egyensúly felborul. Ennek előre láthatatlan következményei lehetnek. A sebhelyes homlokú képes egyedül megállítani a pusztulást, viszont segítségre van szüksége, mivel nem látja a ködöt, és ami abban lakozik. Kérlek, fiam! – nézett komolyan Viktor szemébe – Ha valaha fontos voltam neked, ugorj bele a kútba! Csak így kerülhetsz át. Segítened kell a sebhelyes homlokúnak, különben mindannyian, akik átkerültünk, nagy veszélyben leszünk. A létünk forog kockán.
   Viktor fáradtan tenyerébe hajtotta fejét. Sok volt neki ennyi, elsőre érthetetlen információ egyszerre adagolva.
   Amikor néhány másodperc múlva felnézett, az apja már nem volt sehol.
   Pár órába beletelt, mire kikutatta annak a régi háznak a helyét. De estére megtalálta, és azt vette észre, hogy ott ül a kút peremén, azon morfondírozva, hogy leveti magát.
   Fejében többször lecsengtek apjának utolsó mondatai. „Létünk forog kockán.” – főleg ezt tartotta hátborzongatónak, és ez volt az, ami miatt gyakorlatilag idejött. Nehezen hitte el mindazt, amit közölt vele, de ez az egy mondat elég őszintének hatott ahhoz, hogy felkerekedjen.
   Némi tétovázás után rászánta magát, és átbillent a kút peremén. Esés közben számtalan különféle gondolat ötlött eszébe. Zavaros gondolatok, melyeknek nem igazán értette jelentésüket. Aztán a világ elsötétedett előtte, majd legközelebb arra eszmélt, hogy egy ismeretlen szobában van, puha párnák közt, paplannal betakarva. A kandallóban pedig békésen pattogott a tűz.

   Most elindult ismét a nagy vaskapu irányába. Ámulatára az tárva-nyitva állt. Tehát a virág kellett neki, gondolta Viktor, és megszaporázta a lépteit, mintha attól tartana, a kapu bezárul, mielőtt odaér. Nem így történt. Miután sikeresen átjutott, körülnézett. Első látásra semmit nem látott, majd, jobban szemügyre véve, észrevette, hogy nem messze egy kút alakja körvonalazódik. Elindult felé, de egy erős kéz megragadta a könyökénél fogva, és visszarántotta.
   - Még ne! – suttogta az ismerős hang. Viktor tágra nyílt szemekkel nézett rá. Az apja állt előtte. Amikor eleresztette fia karját, így folytatta: - Meg kell várnod őket. A sebhelyes homlokú férfit és a nőt. Amikor ideértek, akkor jön el a te időd. Addig azonban – tette Viktor vállára a kezét – szeretném, ha meghallgatnál. Ki tudja, lesz-e még alkalmam neked elmesélni mindazt, ami velem történt.