Virág félelemmel vegyes elszántsággal vezette a sebhelyes homlokú férfit a ködben. Nem látott tovább két méternél, mégis tudta, merre kell mennie. Érezte. Szívébe megint beleköltözött az a különös vonzás, mely hajtotta előre, és meggátolta attól, hogy visszaforduljon. Ha egyszer elkapta az érzés, többé nem volt visszaút.
   Lelki szemei előtt ismét megjelentek egy gyerekkori napjának emlékei. Azé a napé, amikor először megpillantotta a vörös virágot az erdő közepén. Gondolatban megint átélte, ahogy ijedten kapálózik a mocsárban, miközben az egyre inkább magába szippantja. Aztán jött az apja, meg az a sok-sok ismerős, akikkel akkor közös túrát szerveztek. Megragadta a hosszú botot, a többiek pedig együttes erővel kihúzták az ingoványból. Izgatottan körbeállták, nézegették, pusmogtak a feje fölött. Virág azonban nem törődött velük. Fél könyökére támaszkodott, szemével kíváncsiságának tárgyát kutatta. Hamarosan rá is bukkant. A vörös virág kimagaslott a többi növény közül, fejét dicsőségesen lebegtette a lágy szellő. Virág még mindig úgy érezte, meg kell közelítenie; legalább egyszer meg kell érintenie, vagy legalább az illatát megízlelnie.
   A kíváncsi ismerősök nemsokára elfordultak tőle, beszélgetésbe elegyedtek, majd szétszéledtek. Egyedül apja és annak húga maradtak mellette. Mint mindig, amikor valami baj történt, ők voltak azok, akik nem hagyták magára. Ezért ők váltak gyerekkorának meghatározó szereplőivé… náluk csupán egy valakit szeretett jobban…
   - Jól vagy, kicsim? – kérdezte nagynénje, megsimogatva vállig érő, éjfekete haját – Nem esett bántódásod?
   Virág kicsit úgy érezte megát, mint aki nincs is ott valójában. Gondolatait jelenleg egyetlen dolog kötötte le: a vörös virág. Nem is pazarolta ilyen ostoba kérdésekre a szavakat. Lagymatagon bólogatott, és valamit mormogott az orra alatt. Már nem emlékezett, hogy mi volt az.
   - Elindulunk hazafelé – jelentette ki határozottan az apja – Minél előbb le kell mosakodnod, ruhát cserélned, még mielőtt valami komolyabb bajod esik.
   Virág, mintha meg sem hallotta volna. Szemét le sem vette a vörös virágról. Megbabonázva felállt, és elindult felé, ám apjának erős keze megragadta, nem eresztette.
   - Hát te meg hová indulsz?
   Virág felocsúdott. Zavartan körbenézett, mint aki mély álomból ébredt. Kerülte a felnőttek tekintetét, nem bírta elviselni a puszta jelenlétüket. Zavarták, ahogy minden más, ami nem a vörös virág misztériuma köré csoportosult. De a szigorú tekintetek kereszttüzében tudta, nem tehet mást, hallgatnia kell rájuk. A helyzet egyelőre nem engedte meg, hogy másként tegyen.
   Feladta hát a küzdelmet, csalódottan néha a virágra pislantott, de követte a többieket. Apja néhány szót váltott a csapattal. Azok néha bólogattak, néha szánakozó pillantást vetettek Virágra, végül búcsúzásként mosolyogva kezet fogtak a családfővel. A férfi visszament hozzá, furcsa arckifejezéssel ránézett.
   - Menjünk! – parancsolta némi éllel a hangjában. Virág nem tudta, mire vélje ezt a hangnemet. Egyelőre fogalma sem volt róla.
   Otthon viszont elég hamar rájött a válaszra. Apja szó nélkül berohant a kis irodájába, ahol dolgozni szokott. Virág meg csak állt a hall közepén, tágra nyílt szemekkel. Tényleg őt hibáztatja, amiért elmerült a mocsárban? Hát ennyire szereti?
   Addig nem tudott másra koncentrálni, míg meg nem tudta kérdéseire a választ. Gyomra összeszűkült az idegességtől, keze és lába enyhén remegett, ám ennek ellenére a dolgozószoba ajtajához osont, és bekopogott. Először csak a néma csend felelt. Miután megismételte az egyszerű műveletet, végre mozgolódás támadt odabent, majd egy félhangos „Gyere!” hallatszott. Virág félve kinyitotta az ajtót, majd bement.
   Apja mogorván ült az íróasztala mögött, valami papírt nagyon behatóan tanulmányozott. Lánya érkeztére még csak fel sem nézett. Keze ügyében whiskys üveg állt, felbontva, mellette üvegpohár, félig megtöltve az itallal.
   Virág megköszörülte a torkát, mire a férfi homlokráncolva felemelte gondterhelt fejét. Az italtól kissé kótyagos volt már a tekintete.
   - Mit akarsz? – kérdezte, mint aki menten átharapja az idegesítő embertársa torkát – Nem megmondtam, hogy hazajövünk, nyomás vetkőzni, és irány a kád?! Örülj neki, hogy elcseszted az egész napomat, boldog lehetsz! Most pedig takarodj a szemem elől!
   Azzal visszatért a fekete betűk társaságába, ügyet sem vetve az ajtóban megkövülten álló lányára.
   Virág sírva fakadt, és kirohant a szobából. Azonmód, sáros ruhában elhagyta a házat, futott, ahogy csak bírt. Meg sem állt a közeli parkig, ahol ismert egy eldugott kis padocskát, egész gyerekkorának mentsvárát; azt a helyet, mely mindig, minden körülmények között nyugalommal töltötte el, jókedvet varázsolt szívébe. És itt találkozott először vele…
   Most is titokban arra vágyott, hogy megjelenjen. Leült a padra, melyről már javarészt lepattogzott a vörös festék. Várt. Úgy döntött, addig nem mozdul egy tapodtat sem, míg ő ide nem jön.
   Amint ezt kigondolta, megrezzent az egyik közeli bokor, és kisvártatva egy tizenöt év körüli fiú lépett elő a takarásából.
   Virág szíve összeszorult. Hát itt van! Hát újra itt van!
   A fiú közelebb ment hozzá, bár fejét valami oknál fogva végig lehajtva tartotta. Arcát baseball-sapkájának napellenzője takarta. Amikor karnyújtásnyira megközelítette a lányt, lassan felnézett. Virág ekkor látta meg, hogy arcát szinte teljes egészében égési sérülések csúfítják.
   - Mi történt veled? – kérdezte, őszinte aggodalommal a hangjában.
   - Ez a büntetésem – felelte kurtán a fiú. Látszott rajta, többet nem akar mondani. Nem is mondott.
   Virággal ez az új fejlemény teljes mértékben elfeledtette, miért is jött ide. Szomorúan nézte a torz arcot, melyből óriási fájdalmat, szenvedést tükröző szemek meredeztek felé, mintegy segélykérőn.
   A fiú megrázta magát, mint aki erőt gyűjt. A következő pillanatban más lett az ábrázata. Pillantása megkeményedett, határozottságot öltött. Komolyan beszélni kezdett:
   - Éreztél mostanában olyan csábítást, aminek nem tudtál ellenállni?
   Virág értetlenül nézett rá, de azért kinyögte:
   - Hát, előfordult, nem is olyan régen. Ma, amikor az erdőben voltunk, mindenáron közel akartam menni valamilyen vörös virághoz. Olyan volt, mintha hívogatott volna.
   A fiú helyeslőn bólintott.
   - Rendben van. Pont így gondoltam. Most pedig figyelj rám, mert csak egyszer fogom elmondani. És nagyon fontos.
   Virág intett a fejével, mire a fiú folytatta:
   - Tizennyolc év múlva, pontosan ezen a napon, menj ki abba az erdőbe, és kövesd a hívogató hangot. Ami utána történni fog, a legfontosabb dolog lesz egész életedben. Nagyon sok múlik rajta, szóval jegyezd meg: pontosan tizennyolc év múlva, ezen a napon, bármi történjék is, keresd meg azt a virágot!
   Virág szeretett volna mondani valamit, de nem tudta, mi legyen az, hát hallgatott. A fiú azonban újra megszólalt, ezúttal lehajtott fejjel:
   - Mi már valószínűleg nem fogunk találkozni, legalábbis nem olyan formában, mint eddig. Ha mégis, akkor sem lesz már olyan, mint egykor. Azok az idők már elmúltak…
   Szeméből apró könnycsepp gördült alá, végiggurulva göcsörtös arcán.
   Virág szíve majd’ megszakadt, de valahogy visszatartotta könnyeit. A fiú nemsokára eltűnt a bokor mögött, és soha többé nem jelent meg a parkban…
  

   Virág hátranézett. A sebhelyes homlokú férfi gondolataiba merülve követte. Kicsit irigyelte, amiért ő nem tanúja mindannak, ami körülveszi jelen pillanatban. Ugyanakkor már rájött, mi a feladata, és ehhez nélkülözhetetlen volt megtapasztalnia a fájó emlékezés élményét. Hiszen nem maradt más számára, csak ez a köd.
   Arca elborult, ahogy végiggondolta mindazt, ami várt rá. Alsó ajkába harapott idegességében, majd előre fordult, és folytatta útját.