Ernő kis idő múltán megmozdult. Körbenézett a szobában, ahol rajta kívül már senki nem tartózkodott. Mint aki most tért vissza a hónapokig tartó kómából. Fáradt, nyugodt pillantását lassan végigjártatta a helyiség romos bútorain, majd szeme a kitört ablakon állapodott meg. Odakintről lágy, meleg fuvallat sugárzott felé, jóleső érzéssel töltve el a lelkét. Vontatottan felállt, és közelebb sétált. Tekintete távolba révedő volt. Gondolatban valahol egészen máshol járt. Ott, ahová talán már sohasem juthat el többé…
   A köd ott terült el, vészjósló mozdulatlanságában, a ház előtt. Ha Ernő kinyújtja a karját, el is érhette volna. De Ernő nem nyújtotta ki a karját. Már nem érdekelte a köd. Nem érdekelte a ház… Nem érdekelte az a sok minden, amin keresztül mentek Rózsika nénivel. Csak egyet szeretett volna: megszabadulni a szenvedéstől, mégpedig végleg. Reménykedve nézett szembe a köddel, magában imádkozva, hogy most az egyszer, életében először, hallgassa meg az a valaki vagy valami, akihez vagy amihez minden este esdekelve könyörgött. Akkor, amikor még minden a legnagyobb rendben volt…

   … Emlékek tömkelege telepedett elméjére. Emlékeké, melyeknek egykor hatalmas jelentőséget tulajdonított. Emlékek egy valaha élt asszonyról, egy valaha élt gyermekről, és egy valaha az otthonuk gyanánt szolgáló házról, ahová egy szeles nyári napon költöztek…
   A kocsi ajtaja kivágódott, ők pedig hárman izgatottan szálltak ki a járműből. A kisfiú még ugrott is egyet túláradó örömében. Tudta, legszebb álma válik valóra, ha minden jól alakul. Egy nagy házban lakhat, ráadásul saját szobája is lehet. Ennél nagyobb csodát el sem tudott képzelni, és ennek Ernő szívből örült. A gyerek boldogságát látva saját gyerekkora jutott eszébe. Ő is ugyanilyen volt: mindenért lelkesedett, ami egy kis különlegességet, újat, izgalmat hordozott magában.
   Felesége elérzékenyült arccal állt, kicsit távolabb tőlük. A két felnőtt szeretetteljesen mosolyogva összenézett a kisfiú feje fölött, aki ebből mit sem látott. Ha látta volna, talán máshogy alakulnak a dolgok. Igen, talán még most is ott lehetnének, együtt, boldogan.
   A tágas házba lépve Ernő elámult. Első látásra valami hátborzongató érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott megnevezni. Csak bámulta a magas mennyezetet, a hatalmas nappalit a bőrkanapékkal, az aranyszínű korlátot, amely végigfutott, fel a lépcsőn, és az emeleti folyosót is szegélyezte. Minden csodálatos volt… talán túlságosan is.
   Rózsika néni szintén el volt ragadtatva. Ernő látta rajta, mennyire izgatott. Már bizonyára alig várta, hogy birtokba vegye a modern, minden jóval felszerelt konyhát. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy felesége nemsokára sürögni-forogni fog a házban. Hiszen tudta, az asszonynak ez okoz legnagyobb örömet az égvilágon. Számára nem munka volt a háztartás, sokkal inkább hivatás.
   A gyerek egyből megrohanta a lépcsőt, mint valami új játékszert. Háromszor föl-lefutott rajta, majd megint fel, végül eltűnt az egyik szobában.
   Ernő mosolyogva súgta oda párjának: - Ezzel a gyerekkel még sok bajunk lesz. Már most produkálja magát, épphogy beköltöztünk.
   Rózsika néni elgondolkozva válaszolt: - Mondasz valamit… Ám van itt valami, ami engem jobban nyugtalanít. Túl nagy ez a ház.
   - Ugyan már, drágám, te mindent túlaggódsz! Nincs itt semmi probléma. Szebb és jobb hajlékot el sem tudnék képzelni. Meglátod, jól fogjuk magunkat itt érezni. Boldog család leszünk.
   - Rosszat sejtek, Ernő. Nagyon rossz érzésem van.
   A fiatalasszony arca olyan fehér volt, mintha kísértetet látott volna.
   - Mi van veled, Rózsám? – tette szóvá a férj – Azt hittem, örülni fogsz, és elkezdesz majd rendezkedni, ahogy szoktál. Komolyan mondom, nem értelek.
   Rózsa ábrázata megenyhült, barátságosabb formát öltött. Nem akarta végképp elkeseríteni Ernőt kedvetlenségével.
   - Bocsáss meg! – mondta kényszeredett nevetéssel – Örülök én, persze, csak félek, nehogy elveszítsük egymást ebben a nagy házban. Ugye, érted?
   Ernő értette. Átölelték egymást, és szentül hitték, hogy a pillanat örökre megmarad.
   Néhány hétig rendben is volt minden, aztán egy nap hangos kiabálásra ébredtek. Azonnal a gyerekszoba felé rohantak, mivel onnan jött a hang.
   A kisfiú csukott szemmel hánykolódott az ágyban, mintha kínozná valamilyen láthatatlan kéz. Közben érthetetlen szavakat mormolt, hozzá jajgatott. Kész kínszenvedés volt ránézni is.
   Ernő rögtön a talpára állt. Közelebb ment, és próbálta lecsillapítani a rossz alvót. Simogatta a fejét, karját, hátát, mindhiába. Ekkor megpróbálta felébreszteni. Rázogatta szerencsétlent, mire az végre feleszmélt, és idegesen, verejték áztatta arccal körülnézett a szobában.
   Lassan megnyugodott. Szülei jelenléte sokat segített mindig, amikor magán kívül volt. Szaggatottan szuszogott, míg Ernő igyekezett egy törölköző segítségével megszárítani csuromvizes testét.
   - Mi történt? – kíváncsiskodott Rózsa.
   A fiú fájdalmas arca jelezte, mennyire nehezére esik felidézni az álmában látottakat.
   - Hagyjad! – szólt rá szelíden Ernő – Ha nem akarja elmondani, ne erőltessük. Majd elmondja, ha akarja.
   De a gyerek máris szólásra nyitotta a száját.
   - Azt álmodtam, hogy elvettek tőlem titeket.
   Sírni kezdett. Keservesen hullottak könnyei, a szülők nem győztek sajnálkozó pillantásokat vetni felé.
   - Mondtam én, hogy a másik házat vegyük meg – pattogott Rózsa hangja, miközben a konyhába indult a felső emeletről - Amikor először beléptünk, éreztem, hogy valami nem stimmel. És most nézd meg! A gyereknek rémálmai vannak. Mérget mernék rá venni, hogy ennek a háznak köszönhető.
   Ernő elhúzta a száját. Megvolt a véleménye az ilyenfajta nézetekről, és ezt rendszerint ki is mondta.
   - Ugyan már, drágám – legyintett – Megint ezek az ostoba képzelődéseid. Ez csak egy ház, az Isten szerelmére!
   - Á, szóval én csak képzelődöm! – csattant fel élesen Rózsa – Bezzeg te, a tökéletesség példaképe, mindig mindent jobban tudsz.
   Ernő kezdte elveszíteni az önuralmát.
   - Ne forgasd már ki a szavaimat állandóan! – mondta fennhangon – Komolyan mondom, olyan vagy, mint egy gyerek. Sőt, rosszabb.
   - Tudod mit? Rohadj meg! – vágta rá Rózsa, és elindult lefelé a lépcsőn.
   Ernő megfordult, és a szobája felé vette az irányt. Fia elszaladt mellette, rá sem hederítve, hogy ott van. Mintha űzné valaki…
   Ernő meggondolta magát. Visszament a lépcső korlátjához, és ahogy lenézett, szeme elkerekedett. Alig lehetett észrevenni, de a kanapé mögött valaki mocorgott. És, mivel felesége a konyhában hangosan tett-vett, a gyerek meg az imént rohant le a lépcsőn, nyilvánvalóvá vált, hogy az illető nem tartozik közéjük. Ám akadt valami, ami még ennél is inkább megragadta a figyelmét. A padlón valami üveges fényű tárgy hevert, csillogott. Vége vörösen világított. Látta a fiát, ahogy megragadja, elkezd körbe-körbe táncolni vele, majd kiejti a kezéből, és a tárgy apró szilánkokra törik.
   A kanapé mögötti személy megmozdult, mintha megijedt volna a halk csörömpöléstől. Ernő lassan elindult lefelé, megkerülte az ülőalkalmatosságot, majd meredten a fiával körülbelül egyidős gyerekre bámult.
   - Téged ismerlek – mondta szigorú hangon – Elbeszélgetek majd a szüleiddel, ne félj!
   A kisfiú riadtan ránézett, és Ernőnek akaratlanul is megesett rajta a szíve…

   … Háta mögött halk lépteket hallott. Apró, csoszogó lépteket. Rózsika néni jött felé, torz vigyorral az arcán, kezében a véres fejszével.
   - Mit akarsz tenni? – kérdezte kétségbeesve. Rózsika néni nem felelt, megállás nélkül ment tovább, mint egy beprogramozott robot.
   Ernő felkészült a lehető legrosszabbra. Lehunyta a szemét, és várt.