Virág hiába rángatta az ajtót, az csak nem engedett. Minden erejét beleadta, mégis sikertelenség övezte próbálkozását.
   Bentről egy öregasszony kiáltozása szűrődött ki hozzá, halálra rémítve a lelkét. Tudta, hogy már nincs sok idő, de fogalma sem volt, mitévő legyen. Újra és újra nekifutott távolabbról, testével igyekezve betörni az ajtót, de mindez kevésnek bizonyult.
   Kezdte feladni a reményt, amikor a levegő hirtelen felforrósodott körülötte. Furcsa borzongás járta át. Egész testében megremegett. A világ vöröses árnyalatot öltött, de csak egy röpke pillanatra. Aztán minden visszatért az eredeti állapotba, mintha mi sem történt volna… Virág azonban érezte, hogy történt valami. Szívében mindenképpen pozitív változás állt be. Olyan lelkiállapot volt ez, aminek már nagyon régen nem lehetett részese…
   A következő pillanatban a ház ajtaja kitárult. A küszöbön a sebhelyes homlokú férfi feküdt, látszólag eszméletlenül.
   Virág rögtön mellette termett, féltő kezeivel átkarolva a férfit. Az alélt test mellett kisebb vértócsa gyűlt össze. Virágnak összeszorult a gyomra.
   - Ne hagyj itt! – suttogta, közben többször jól megrázta – Bármit megteszek, csak gyere vissza!
   A sebhelyes homlokú megmozdult. Zavaros tekintettel körülnézett, majd pillantása megállapodott a nő zaklatott arcán. Miután nagy nehezen felült, és szeme is lassan értelmes kifejezést öltött, megszólalt:
   - Figyelj! El kell tűnnünk innen! A banya bármelyik pillanatban visszatérhet. Ha itt talál minket, kinyír, abban biztos vagyok.
   - De hát mi történt? – kérdezte Virág, őszinte aggodalommal a hangjában.
   - Majd útközben elmesélem – válaszolt a férfi, majd felállt, megragadva a rémült nő karját. – Gyere, azonnal el kell mennünk! Mutasd az utat a köd felé!
   Virág értetlenül nézett rá.
   - Majd ezt is elmesélem útközben – előzte meg a további kérdéseket a sebhelyes homlokú. – Irány a köd!
   Azzal indult is volna, de a nő egy tapodtat sem mozdult.
   - Nem kell sehová mennünk – mondta halkan. – A köd már ideért.

                                        *******************

   Viktor azon vette észre magát, hogy a fenekén csücsül. A beton alatta hideg volt. Biztos út a felfázáshoz!
   Fogalma sem volt, mi történhetett az imént. A virág egyre nagyobb sugarú fénykört ontott maga körül, mígnem az egész folyosót betöltötte a világosság. De nem is ettől, hanem inkább a forró légáramlattól esett hanyatt.
   Az egész csupán pár másodpercig tartott. A kehelyben lévő üvegtárgy most szépen, békésen égett. Vörösen és fehéren. Különös hangulata támadt ezáltal a helynek, ami Viktort csodálattal töltötte el. És egyúttal felidézett egy régi, nagyon régi emléket…

   … Elemelte az üvegvirágot a helyéről. Most már nem tehette vissza. Csak úgy nem. Ha ezt teszi, az nem lett volna fair. Sértette volna az önbecsülését. Hiszen mindvégig a kalandot kereste, miért is adta volna fel, amikor végre megtalálta?
   A furcsa, melegséget árasztó tárggyal a kezében visszament a felszínre. Odakint besötétedett. Erre végképp nem számított. Úgy ítélte meg, kora délután lehet, de játék közben a gyerekek gyakran elvesztik az időérzéküket. Igen, akkor még csak játék volt számára ez az egész. Nem gondolt bele, mi minden történhet a gondatlanságának köszönhetően.
   Kósza gondolatokkal fejében elindult a kerítésnek támasztott kerékpárja felé. Ám félúton meghallott valamit, ami szöget ütött a fejében. Elfojtott beszélgetésfoszlányokra lett figyelmes. Nem járt messze tőlük; alig százméternyire lehetett. Mivel sötét volt, nyilván nem látták őt. Viktor sem látta őket. És a fiú úgy gondolta, jobb is ez így. Közelebb merészkedett, és amikor már kellő távolságba ért, egy vastag törzsű fa mögé bújt, lélegzet- visszafojtva lesve a két homályos alakot. Tisztán hallott minden egyes szót, hiába suttogtak azok ketten.
   - Ez az egyetlen lehetőség! – szólt az egyik, egy nagydarab férfi.
   - Nem biztos – felelt a másik. Ellentétje volt az imént beszélőnek: magas testalkatú, de vékony. – Talán másképp is meg lehetne oldani.
   - Nem! – ellenkezett a nagydarab, és megragadta társát. – Bocs, amiért ezt teszem, de úgy érzem, ez az egyetlen út. Hiszen mindez nem a valóság! Csak a képzelet szüleménye. Agyunk ostoba játéka…
   - Kérlek! – próbálkozott a gyengébbik, de a túlerővel szemben semmit nem tehetett. A következő pillanatban elnyelte a föld.
   Viktor ránézett a kezében tartott virágra. Békésen, vörösen és fehéren világított. Melegséggel töltötte el a kisfiú szívét.
   Megvárta, míg a nagydarab eltűnik onnan. Akkor kibújt fedezékéből, és elindult az imént lezajlott esemény helyszíne felé. Kisvártatva egy magas kávájú kútba botlott. Ha nincs a kezében a világító tárgy, talán bele is esik.
   A fénysugár segítségével sikerült belenéznie, bár nem látott sokat. Hirtelen egy erős kar ragadta meg hátulról a vállát.
   - Hát te meg… - kezdte a nagydarab férfi, majd hangja elhalt a felismerés döbbenetétől.
   Viktor meglepetten nézett rá. Nem tudta, mire gondoljon. Csak egyetlen szót bírt kinyögni; a legkézenfekvőbb, a helyzethez mért legegyszerűbb kérdést tette fel:
   - Apa?...

   … Egyszeriben rájött mindenre. Már tudta, miért van itt. Tudta, mi a feladata. Emlékezett rá.
   Miközben feltápászkodott a hideg betonról, agyában folyamatosan cikáztak a gondolatok. Újra rátörtek az emlékképek, ha lehet, még elevenebben, mint eddig…

   … - Tudod, fiam, sokáig én sem hittem el, de a mi világunkon kívül van még egy csomó másik. Világok, ahol mi nem vagyunk jelen, és világok, ahol jelen vagyunk, csak kicsit másképp. Tudom, hogy ez most idiótán hangzik, de idővel rá fogsz jönni a jelentésére.
   Míg apja beszélt, Viktor feszülten figyelte ajkának minden mozdulatát. Itta szavait, mint mindig, amikor magyarázott.
   A hideg esti szél megborzongatta a kisfiú törékeny testét. Fázott… nagyon fázott… Most még a kellemes hangulatú beszélgetés sem javított közérzetén. Lassan megérkeztek a házukhoz. Már messziről látták, ahogy Viktor anyja az épület előtt áll, karba tett kézzel, meredten a távolba tekintve.
   Az apa váratlanul megállt, maga felé fordította fiát, és áthatón a szemébe nézett.
   - Nekem most el kell mennem, de te ígérj meg valamit! Vigyázz anyádra, ne hagyd, hogy baja essen! Egyszer persze majd ő is el kell, hogy távozzon a mennyországba, de addig adj meg neki mindent, amit csak tudsz. És, ami a legfontosabb: emlékezz! Mindig emlékezz! Mert az emlékekből meríthet az ember erőt a további megpróbáltatásokhoz. Emlékezz és szeress! Csak ez számít.
   Ekkor tornádóként suhant arra az édesanyja. Kezét még mindig keresztbe fonva tartotta mellkasán, mélyen ülő, rozsdaszín szemei szikrát szórtak a haragtól.
   - Hát a fiatalember hol kódorog ilyenkor? Én meg halálra aggódhatom magam itthon! Hát mit képzelsz, mondd?!
   Viktor annyira megszeppent, nem is tudott mit felelni. Csak állt lecövekelve, próbálta állni az asszony tekintetét.
   - Mit tudsz felhozni mentségedre? – hangzott a kérdés, melyre már a kisfiú hangja is megjött.
   - Apával sétáltam – válaszolta, majd szégyenében lesütötte a fejét.
   Anyja megragadta a vállát, és megrázta.
   - Apád öt éve meghalt, fogd már fel! – kiáltotta. – Még egyszer nem akarom hallani, hogy ilyen ostobaságokról képzelődsz! Aki meghalt, többé nem térhet vissza. És punktum!
   Könnyek szöktek a szemébe, amitől hangja elhalkult. Viktor nem értette, miért húzta fel magát annyira. Nem szerette az apját? Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Léteznie kell valami más magyarázatnak. A későbbiek során persze megértette, hogy a felnőttek sokszor nem látják azokat a dolgokat, melyekről gyermekkorban ábrándoztak. Általában elhal egy részük, mire felnőnek. Vele is így történt, és a rég elvesztett hitét sokszor bizony nagyon nehéznek bizonyult újjáéleszteni…