Most azonban, a köd homályában bolyongva, valami kizökkentette. Kezében a virág villogni kezdett, és egyre inkább felforrósodott. Csakúgy, mint annak idején… Mielőtt összetört volna… Tudta, ezúttal nem hibázhat. Ha most elszúrja, annak ezerszer nagyobb következményei lesznek, mint a legutóbbi alkalommal.
   - Gyere, Viktor, szükségünk van rád! – szólalt meg újra az ismerős ismeretlen hang.
   De Viktor nem tudta, hogyan segíthetne. A nagy kapu zárva volt, lehetetlennek látszott átjutni rajta. Márpedig határozottan érezte, a túloldalon vár rá a megoldás.
   Megállt a hatalmas vasszerkezet előtt, és értetlenül felnézett rá.
   - Mit akarsz tőlem? – tört elő belőle, először suttogásként, majd hangos kiáltással megismételte: - Mit akarsz tőlem?!
   Senki nem válaszolt, de az üvegvirág hőmérséklete még magasabb lett. Viktor már alig bírta a kezében tartani.
   - Törjem össze? – kérdezte végső kétségbeesésében – Ez lenne a megoldás? Össze kell törnöm, és akkor helyreáll a világ rendje?
   Sem a köd, sem a kapu nem felelt. Viktor egyre elkeseredettebbé vált. Végül elindult most a másik irányba, hátha arra nagyobb szerencsével jár. Pár perc séta után rálelt a válaszra. A fal mentén megjelent egy rozsdás lejáró alig kivehető körvonala. Viktor azonnal felismerte. Ugyanaz a lejáró volt, amelyikkel gyerekkorában közelebbről megismerkedett, többször használva az alagsori folyosóra való behatolásra.

   …Látta gyerekkori önmagát, amint félelem nélkül elindul lefelé a lépcsőn… Látta, ahogy kinyitja a lezáratlan ajtót… Látta a sötét folyosót, mely végtelenbe nyúló feketeségével mást egész biztosan rémületbe kergetett volna. Látta, és mindaz, amit akkor érzett, most újra ott égett szívében.
   Zsebében egy kisebb elemlámpát hordott, aminek akkor tökéletes hasznát vette. Gyenge volt ugyan a fénye, de a koromsötétben elegendőnek bizonyult.
   A vékony fénycsíkkal először az utat világította meg. Majd, miután rájött, nincs előtte semmi akadály, körülnézett. Mindkét falon képek sorakoztak, szorosan követve egymást. Egytől egyig ugyanazt ábrázolták, más-más szereplőkkel: házaspárt, esküvői ruhában. Viktor egyik ámulatból a másikba esett. Elképzelni sem tudta, ki gyűjthette össze a fotókat. Rengeteg volt belőlük, a fiú becslése szerint több mint száz darab. Mindegyikről más-más nő és más-más férfi mosolygott le rá.
   Egyik sem volt számára ismerős, bár némelyik mintha hasonlított volna valakire… De hiába bámulta őket, csak idegenek maradtak.
   Miközben nézelődött, a zseblámpa pislákolni kezdett, jelezve, hamarosan lemerül. Viktor a homlokára csapott. Már vagy egy hónapja, hogy utoljára új elemet tett bele. Így aztán érdemes volt lemennie!
   Visszavilágított volna a bejárat felé, de a gyenge áramforrás nem nyújtott kellő fényt, hogy megállapítsa, pontosan merről jött és mennyit kell visszafele haladnia. Dühösen elrakta a szerkezetet, majd megfordult… De szeme sarkából egy pillanatig észlelt valamit. Megtorpant, és félve a folyosó távoli végére vetette pillantását, ahol egy fehéren izzó pont villant fel, majd egyre nagyobb átmérőjű körben fénylett. Viktor szinte érezte a melegséget, amit árasztott magából. Pedig, ha jobban belegondol, ez lehetetlen volt. De nem gondolt bele jobban. Egyáltalán nem gondolkodott attól kezdve. A jelenség egyre csábította, vonzotta magához. Már nem bírt ellenállni neki, sőt, nem is nagyon akart. Egyetlen vágya volt csupán: megtudni, mi a különös fény forrása. Elindult hát a vak sötétben, bármiféle támpont nélkül, hogy közelebb tudhassa magához azt a valamit…

   …Azt a valamit, ami most ott lapult a kezében, melegséget (forróságot) árasztva magából. Világított, csakúgy, mint annak idején. Csakhogy, míg akkor megszerezni akarta, most legszívesebben megszabadult volna tőle, mindörökre.
   Lámpásként használva a virágot, haladt előre. Az üvegtárgy jól láthatóvá tette a folyosót, széltében-hosszában. A betonpadló rideg, poros volt, a falon képek sorakoztak. Mindegyik házaspárt ábrázolt, esküvői ruhában. Ezúttal azonban egyikük sem mosolygott. Komor, hideg tekintetük nem árult el semmit, csupán közömbösséget. Valami eltört, megszakadt bennük… akár az üvegvirág, amikor a fagyos járólapon apró szilánkokra vált, oly sok évvel ezelőtt.
   A jelen furcsamód keveredett a múlttal. Viktor gondolata hol itt, hol ott járt. Maga sem tudta eldönteni, éppen hol van. Csak ment egyenesen, mint akkor. A kezében lévő tárgy már-már égette bőrét, de nem törődött vele.
   Az egyik kép előtt megállt. Ismerősnek tetszett neki a házaspár. Látta már őket valahol, és már azt is tudta, hogy hol. Aznap, a lépcső tetején. Veszekedtek, mialatt ő a kanapé mögött lapult.
   Igen… utána meg ripityára tört az üvegvirág. Minő átok! Minő balszerencse! Minő ostobasága egy kajla kissrácnak!
   Továbbment. A folyosó végén kehely alakú tartóedény állt, közepéből egy hüvelykujj vastagságú acélrúd emelkedett, körülbelül húszcentis magasba. Viktor reszkető kézzel felemelte az egyre nagyobb fájdalmat okozó tárgyat, és a nyíláshoz illesztette. Hatalmas kő gördült le szívéről, amint eleresztette. Hátrált két lépést. Immár megkönnyebbült, nyugodt lélekkel szemlélte az eseményeket.
   A virág rikító vörös fényt árasztott szerteszét, majd, mintha vákuum húzná le, megállt egyenesen a rúd tetején. Ezután lassan, vontatottan megindult a kehely alja felé. Amikor ott végleg megállapodott, a világosság enyhülni kezdett, és az üvegvirág halvány, hangulatos lámpaként funkcionált a továbbiakban.