Virág mindvégig a terasz oldalában lapult, hátát a falnak támasztva, guggoló pózban. Felkészült az azonnali ugrásra, ha arra kerülne a sor. Valahogy érezte, hogy nem fog egész hátralévő nap ott gubbasztani.
   Hallotta, ahogy odafönt az egyik ablak nagy robajjal kitörik. Gyomra görcsbe rándult.
   „A sebhelyes homlokú férfi!” – gondolta szörnyülködve. Tudta, valami nincs rendben, és csak remélte, a legrosszabb még nem következett be. Ösztönei viszont azt súgták, nem ücsöröghet tétlenül. Felsietett a lépcsőn, az ajtó előtt megállt. Tétován a kilincsre tette a kezét, majd kisvártatva lenyomta azt. A zár nem engedett. Hiába húzta-ráncigálta, nem sikerült bejutnia.
   Mögötte, valahonnan suttogások törtek elő. Keringtek, szálltak, míg rá nem találtak a célszemélyre.
   Virág megfordult, és szeme tágra nyílt. A köd már egészen közel volt, alig pár lépésnyire. Szinte érezte nyakán a lágy, meleg fuvallatot.
   Kétségbeesetten ismét megpróbálta feltárni az ajtót, de kísérlete továbbra is eredménytelen maradt.
   Ekkor odafent a fiatal lány kieresztette a hangját…

                                               **********************

   A sebhelyes homlokú férfi mintha csak erre várt volna. A hangos sikítás kizökkentette pillanatnyi bénultságából. Összeszedve minden erejét, elrohant mindenki mellett, és futott lefelé a lépcsőn.
   Rózsika néni, a fejszével a kezében utána eredt.
   - Úgysem menekülhet, ne is próbálkozzon! – kiáltotta – Az ajtó be van zárva. Azt még maga sem lehet képes kinyitni.
   De a sebhelyes homlokú férfi rá sem hederített. Az ajtó elé érve vadul megragadta a kilincset. Rózsika néni igazat mondott.
   Az öregasszony lassan mögé ért. Felemelte a gyilkos fegyvert, majd eltorzult, dühödt arckifejezéssel lesújtott…

                                          ********************

   Eközben Viktor a ködben továbbra is azon agyalt, hogy juthatna át a hatalmas vaskapun. A kezében lévő üvegvirág vörös feje világított. A tárgy felmelegedett az öregember kezében. Annyira, hogy már szinte égette a tenyerét.
   Emlékeiben bőszen kutakodott. Főként gyermekkorából keresett választ, abból az időből, amikor először megfoghatta a hőn áhított zsákmányt. Igen, most már rájött. Hiszen kívánta azt a virágot, attól a pillanattól kezdve, mikor megpillantotta az elhagyott ház alagsorában. Azonnal tudta, meg kell szereznie, bármi áron. Hívogatta, csalogatta egyre csak maga felé. Lehet, hogy minden ezért volt? Ezért kellett nap mint nap elbringáznia a kísérteties épülethez? Ezért kellett átélnie azt a borzalmat, amikor egy boldog család beköltözött, ellopva tőle gyermekkori menedékhelyét? Minden bizonnyal igen. Szüksége volt a virágra, és most már úgy érezte, a virágnak is rá. De a kérdés még mindig ott zakatolt a fejében, megválaszolatlanul: MIÉRT?
   Bámulta a vaskaput, csodálta annak elképesztő magasságát. A látvány lenyűgözte, ugyanakkor kicsinek, jelentéktelennek érezte magát mellette.
   - Gyere, Viktor, szükségünk van rád! – szólalt meg újra háta mögül a hang, mely ismerős is volt, meg nem is. Valahogy kötődött hozzá, ebben biztos volt, viszont azt nem tudta, mi módon.
   Míg ezen elmélkedett, újabb emlékképek elevenedtek meg lelki szemei előtt. Arról a napról, amikor végre a helyükre kerülhettek volna a dolgok…

   Miután hazavitte az üvegtárgyat, gondosan becsomagolta egy lyukas zokniba, majd használaton kívüli övtáskájába dugta. Hogy még véletlenül se kerüljön másnak a kezébe, ágyneműtartója mélyére rejtette. Lelke némiképp megnyugodott, de korántsem volt felhőtlen a megkönnyebbülés öröme. Valami hibádzott, és ez egyre inkább felemésztette belülről. Nem tudta, mi lehet a gond, azt viszont sejtette, hogy tennie kéne az ügy érdekében.
   Azok a napok gyakorlatilag észrevétlenül suhantak el mellette. Nem volt kedve semmihez, és nem is csinált az égvilágon egyebet a komor önsajnálat tudományának éjt nappallá téve történő űzésénél. Reggeltől estig feküdt az ágyában, csak néha kecmergett ki onnan, hogy alapvető, létfenntartáshoz elengedhetetlen szükségleteit elvégezze. Mélypontra érkezett az életében, mindössze tizenkét éves kora ellenére. Ahelyett, hogy az élet örömeit kereste volna, elfordította arcát a szépségtől. Negatív hangulatát fokozta, hogy a nyári szünet vége szélsebesen közeledett. Már alig volt két hét az iskoláig. Ha belegondolt, levertség és egyfajta világvége-szemlélet lett úrrá rajta. Ezért inkább nem is foglalkozott vele.
   Így telt el egy egész hét. Egy verőfényes vasárnapon aztán elragadta a tettvágy. Ki akart törni végre szobájának magányos rabságából.
   Döntött. Elővette az ágyneműtartó mélyéből az övtáskát, és kicippzározta. A zokniba tekert tárgyat kezébe véve rég nem érzett melegség öntötte el szívét. Kicsomagolta, megnézte egyik oldalán a belevésett szót (SZERELEM). Az üveg ekkor halványan megvillant, majd rögtön színtelenre váltott.
   Gyorsan zsebre vágta a virágot, és már szaladt is lefelé. Le a lépcsőn, ki a kertbe, átugrott a virágágyáson, egyenesen a garázsig, ahol, a kocsi mellett ott állt kerékpárja, úgy, ahogyan hetekkel azelőtt a falnak támasztotta. Utoljára még megtapogatta az üvegtárgyat. Mintha melegség áradt volna belőle, ami már-már forróságba csapott át. Nem törődött vele. Úgy érezte, jó úton jár, és csak ez számított.
   A régi, elhagyott ház most pompázatosan, hívogatón állt. A kúszónövények csak itt-ott tünedeztek elő, és a fák már egyáltalán nem takarták el az épület homlokzatát. Kivágták őket egytől egyig. Viktor ettől kissé elkedvetlenedett. A virág kellemes bizsergést sugárzott combjába. Miután a kerítéshez támasztotta járművét, elővette, hogy egy röpke pillantást vessen rá. A vörös fejrész most szabályosan világított. Szemet gyönyörködtető fény volt ez; olyan, amelyről az ember csak nagy erőfeszítés árán képes levenni a tekintetét, mert annyira magával ragadó. De a virág láthatóan nem akarta megbabonázni a fiút. A világítás elhalt, mély megdöbbenést varázsolva Viktor ábrázatára.
   SZERELEM… SZERELEM!
    Mi köze is van neki ehhez a szóhoz? A lányok többsége szóba sem állt vele. Ugyan érezte már néha, hogy valakivel képes lenne közelebbről megismerkedni, megszeretni, együtt lenni… De ezt kevésnek gondolta. Hiszen ez a fogalom két fő részéről feltételez érzelmeket. A platói szerelem is meg tudja ugyan mozgatni az ember belső világát, de Viktor, ifjú kora ellenére tudta jól, ez a kifejezés többet takar ennél.
   A ház csöndes volt, és látszólag üres. Viktor azonban nem merte megkockáztatni, hogy valaki észrevegye. Abból irtózatos botrány kerekedett volna. Ismert egy másik bejáratot. Igaz, az nem konkrétan az épületbe vezetett, de úgy vélte, az is megteszi. Messziről megkerülte a házat, és a hátsó fal mentén eljutott egy korhadt vasból álló korláthoz, mely egy levezető lépcsőhöz tartozott. A lépcső végén egy kisebb vasajtó volt, lakattal lezárva.
   Viktor elszontyolodott. Erre aztán végképp nem számított. Legutóbbi ittjártakor még szabadon le lehetett menni. Nyilván az új lakók, akik nemrég költöztek be… Az a család mindent összezavart. A gondolatra ökölbe szorult a keze, fogai egymásnak feszültek.
   Zsebében a virág lüktetett. Forróságot ontott magából, szinte leperzselte Viktor combjáról a pelyhedző szőrszálakat. A fiú előrántotta, majd azonnal el is dobta. Már megfogni sem bírta, annyira égetett. Kapkodva levette zokniját, és belecsavarta a tárgyat. Ezután visszacsúsztatta a zsebébe, és csalódottan az áthatolhatatlan ajtóra nézett. Itt nem juthat be, azt már tisztán látta. Ahogy azt is, egyetlen megoldás maradt hátra. Bármilyen kockázatos, a főbejáraton át kell behatolnia. Ha elkapják, bizonyosan közlik a szüleivel, és akkor mindenek vége… De ezen még ráért gondolkodni.
   A hatalmas, dupla bejárati ajtó könnyedén engedett. Viktor habozás nélkül benyitott. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg rossz vége is lehet a történetnek.
   A tágas hallban senki sem tartózkodott. A konyha felől ugyan kellemes, ebédhez csalogató illatok terjengtek. Viktor gyomra felmordult. Erős késztetést érzett, hogy megkóstolja az ételt, ám könnyedén leküzdötte azt. Zsebében a forró lüktetés még a két zoknin át is erőteljesen érződött, visszaterelve a fiú gondolatait a célra.
   Valahonnan a felső emeletről beszédfoszlányok jutottak Viktor fülébe. A kanapé mögé bújt, így épp észrevétlen maradt a lépcső tetején megjelenő házaspár számára.
   - Mondtam én, hogy a másik házat vegyük meg – mondta pattogósan a fiatal, kecses tartású asszony – Amikor először beléptünk, éreztem, hogy valami nem stimmel. És most nézd meg! A gyereknek rémálmai vannak. Mérget mernék rá venni, hogy ennek a háznak köszönhető.
   - Ugyan már, drágám! – legyintett a férfi – Megint ezek az ostoba képzelődéseid! Ez csak egy ház, az Isten szerelmére!
   - Á, szóval én csak képzelődöm! – csattant fel élesen a nő – Bezzeg te, a tökéletesség példaképe, mindig mindent jobban tudsz.
   - Ne forgasd már ki a szavaimat állandóan! – kiáltott mérgesen a férfi – Komolyan mondom, olyan vagy, mint egy gyerek. Sőt, rosszabb.
   Az asszony durcásan felhúzta az orrát, majd megkerülve a férfit, elindult lefelé a lépcsőn.
   - Tudod mit? Rohadj meg! – mondta még félvállról. Párja grimaszt vágott a háta mögött, és eltűnt az egyik fenti helyiségben.
   Viktor feszülten figyelte a jelenetet. Lélegzetet venni sem mert. Óvatosan megmozdította a kezét, és a zsebéhez nyúlt. A virág nem volt ott.
   Ijedten körbenézett, de nem látta sehol. Lassan kidugta a fejét, hogy alaposabban szemügyre vegye a terepet. A fiatalasszony a konyhában tevékenykedett. Éppen az asztal megterítéséhez fogott hozzá, ami újabb rémülettel töltötte el Viktort. Ebédhez készülődnek! Az ő szülei is nyilván ezt teszik, utána pedig kiabálnak majd neki, mint mindig. Most mindez óriási jelentőséggel bírt számára.
   „Anya és apa nem veszekednek.” – tört rá a gondolat – „Jól megvannak, és ha jól viselkedek, ez így is marad.”
   Hirtelen olyan történt vele, ami eddig még soha. Honvágya támadt. Pedig mindössze pár háztömbnyire tartózkodott otthonától.
   Gondolataiból halk, suhanó léptek zajára eszmélt. Egy korabeli kisfiú battyogott lefelé a lépcsőn, minden egyes foknál körülbelül fél perc szünetet tartva. Miután nagy sokára leért – Viktor számára örökkévalóságnak tűnt - , hangos kiáltást hallatva a konyha irányába futott. Tiszta idióta, gondolta Viktor, és kilesett fedezéke mögül. Ereiben meghűlt a vér attól, amit látott. A gyerek, kezében egy vörösen világító tárgyat tartva, ide-oda ugrált, miközben karjával körkörös mozdulatokat tett.
   - Hagyd már abba, mielőtt még leversz valamit! – szólt rá az anyja, de a fiú mintha meg sem hallotta volna.
   Viktor aggodalma a tetőfokára hágott. Már nagyon haza akart menni, de addig nem akart mozdulni, míg biztonságban nem tudta a virágot.
   - Azt mondtam, fejezd be! – ordított az asszony. A gyerek megijedt a váratlan hangtól, és az üvegtárgy kiesett a kezéből. A járólapra érve azonnal darabokra törött.
   Viktor lebénult a döbbent rémülettől. A szerteszét szálló szilánkok emléke még évekig nem hagyta nyugodni. Attól kezdve élete sekéllyé, üressé vált. Jó darabig semmi és senki nem tudta kizökkenteni.