Az arcnélküli ember emlékeiből a tágas, fényárral úsztatott nappali jelenébe huppant. Kellemetlen volt a földre érkezés, de tudta, nincs más választása. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
   A szemeit helyettesítő vörös fénypontokat körbejáratta a helyiségben, magában imádkozva, nehogy kényelmetlen találkozásban legyen része. Ha most Rózsika néni tűnt volna fel, anyáskodó tekintetével, rugalmas, fiatalos mozgásával, bizonyára sarkon fordul, és kirohan a házból. De nem így történt.
   A szertár felől mozgolódást hallott, csörömpölést, fémes tárgyak összecsattanását, matatást. Ez csakis egyetlen ember lehet. A jó öreg Ernő bácsi!
   Szíve vadul kalapálni kezdett. Egy röpke pillanat erejéig különös gondolata támadt. Odamegy, beköszön, jelzi, hogy itt van, aztán közli, ő az a fiú, aki annyi évvel ezelőtt magukra hagyta. Egymás nyakába borulnának, talán még könnyeket is ejtenének. El is indult a lépcső irányába, ám ott hirtelen célt változtatott. Belátta, jelenleg nincs helye az érzelmeknek. Nincs idő keserű nosztalgiába merülni, édes emlékek örök távozását siratni. Cselekedni kell, mert mindenki veszélyben van.
   Felment hát a lépcsőn, majd az egyetlen nyitva lévő ajtó felé vette útját, ahonnan halk, visszafogott kiáltásokat hallott. Egy fiatal lányét és egy férfiét. Nem mert közelebb menni. Megkapaszkodott a korlátban, attól tartva, hogy egyensúlyát veszti, vagy elájul. Így, félig szédelegve lett szemtanúja, ahogy Rózsika néni, kissé megöregedve legutóbbi találkozásuk óta, kifutott a szobából, bevágta az ajtót maga mögött, és kulcsra zárta azt. Mindezt pár másodperc leforgása alatt. Amikor végzett, nekidőlt háttal a falnak, és oldalra nézett, egyenesen az arcnélküli ember szeme helyén lévő két vörös, izzó pontra. Ugyanazzal a rémült tekintettel, mint akkor…

   El sem hitte, hogy végre újra a garázsban van. Az egész nap olyan volt, mintha csak álmodna. Ráadásul rémálomnak élte meg mindazt, ami történt. Egy egész napos rémálom… Ha belegondolt, nem is lehetett volna rosszabb. Talán csak akkor, ha a kocsi visszafelé nem jött volna magától. Na, abban az esetben meg lett volna lőve, úgy Isten igazából.
   Nagyot sóhajtott, kifújva magából az összes felgyülemlett feszültséget. Ettől rögtön úgy érezte, néhány felesleges kilóval máris könnyebb lett. A szörnyűségek sorozata azonban még korántsem ért véget. Most vette csak észre, hogy időközben besötétedett. Későre járhatott. Ernő bácsi talán elnéző lesz vele szemben, nem valami hirtelen haragú ember, és ha meg is orrol valakire, hamar kiengesztelődik. Rózsika néni viszont más tészta volt. Az asszony jól tudta, mivel kell büntetnie azt, aki rossz fát tesz a tűzre. Bosszúja hosszantartó volt és könyörtelen. Nem ismert tréfát.
   A fiú remegő lábait nehézkesen szedve bement a házba. A szertárból matató hangokat hallott, a konyhából pedig a mosogatóba zúduló víz hirdette ember jelenlétét. A felosztás nyilvánvaló volt, így tudta, pont azt a személyt nem kerülheti el, akitől a legjobban tartott. Olyan gyorsan, észrevétlenül nem tudott felfutni a lépcsőn, hogy azt a konyhából ne lehessen látni.
   Sorsába beletörődve baktatott, lehajtott fejjel az emelet irányába. A várva várt felszólítás nem maradhatott el.
   - Hová-hová, kisfiam?
   A fiú erre megállt, tekintetébe egyfajta dac költözött. Szeme összeszűkült a hirtelen jött haragtól. Megpördült, és kérdőn a mosogatáshoz készülődő Rózsika nénire nézett.
   - Valóban a fiad vagyok? Vagy ez az egész csak egy színjáték volt?
   Rózsika néni döbbenten szemlélte a tizenéves kisfiút, akit nemrég még „édes kisfiam”-nak szólított, de az előtte álló, lázadó pillantást eregető gyerek messze állt most ettől a jelzőtől.
   - Mi történt veled? – kérdezte a nő, majd tett pár lépést a fiú felé. – Hol jártál? Mit mondtak neked?
   - Otthon voltam – felelte a gyerek álmodozó arccal – A saját szobámban, ami valóban az enyém volt.
   - De hiszen ez nem igaz! – csattant fel Rózsika néni – Egészen kis csecsemő voltál, amikor idekerültél…
   Szégyenében elpirult. Nem akarta, hogy valaha is a fiú tudomására jusson a dolog, hiszen nem tartotta fontosnak.
   A gyerek felrohant a lépcsőn, becsapta maga mögött az ajtót, és másnap délig elő sem jött. Akkor is csak azért merészkedett ki biztonságot nyújtó birodalmából, mivel Rózsika néni és Ernő bácsi, mint azt az asszony bekiabálta neki korábban, vásárolni mentek a városba. Végre egyedül lehetett, és nem kellett bezárkóznia sem.
   A kimaradt reggeli okán igencsak korgott már a gyomra. Szerencsére az ebéd ott volt az orra előtt a gázon, így könnyen megtalálta. Egyik kedvencét, makarónit készített Rózsika néni. Nyilván kora hajnalban felkelt, hogy szokásos napi teendőit elvégezhesse. A gondolattól fájdalmasan összeszorult a szíve. Bánta már, hogy előző nap olyan durván leteremtette Rózsika nénit. Hiszen ő nyilván nem akart semmi rosszat, csak azt tette, amit jónak gondolt.
   De akkor is… Hazudott neki. És ez a tudat gyorsan felülkerekedett a szokatlan lelkiismeret-furdaláson. A korábbi düh visszatért lelkébe, nem engedve tért más érzelmeknek.
   Jóízűen elfogyasztotta a nagy adag ételt, mely még talán két embernek is elég lett volna. Nem foglalkozott ilyen apróságokkal. Úgy érezte, legalább ennyi kijár neki, amiért éveken át áltatták, becsapták.
   Egészen belemerült a lakmározásba, észre sem vette, hogy időközben a nappali egyik ablaka némán kitárult. A függöny lágyan hullámozni kezdett a beáramló lágy, kellemes szellőtől.
   A fiú már el is felejtette, mit evett; a széken hátradőlve ásványvizet kortyolt egy üvegpohárból, amikor megérezte a fuvallatot. Egész teste libabőrös lett. Letette italát, és lassan a nyílászáró felé indult. Furcsállotta, hogy nyitva van, mivel általában gondosan bezárták, többször is ellenőrizték. Kíváncsian kihajolt, és attól, amit látott, fény csillant a szemében.
   Az ablak alatt egy öntözőkannának látszó tárgy lapult. Bizonyára Ernő bácsi hagyta ott; kocsit tankolt, és indulás előtt már túl lusta volt visszavinni az eszközt a garázsba… vagy csak elfelejtette. Fantáziáját mindenesetre megmozgatta, hogy ott volt. Innentől kezdve gurult lefelé a lejtőn, megállíthatatlanul.
   Pár perc múlva a nappali közepén állt, kezében a kannával… az üres kannával. Körülötte az egész ház csillogott a benzintől. Lihegett. Feldúlta tervezett tettének súlya, mivel egyre inkább átérezte azt. Valahogy mégis úgy érezte, nincs visszaút.
   Az ablak felől erős szél suhant át a helyiségen. A fiú megpördült, és szembefordult a huzat forrásával.
   A függöny fellibbent, alatta hófehér ruhában, hosszú, szőke hajú nő jelent meg. Gyönyörű volt, ezt azonnal megállapította. Ragyogott, de nem a napfénytől. Önmagából ontotta a fényességet.
   A fiú kezéből a kanna éles puffanással ért földet.
   A tündöklő alak közeledett, úszott a levegőben. Halkan suttogott, mintha titkot mondana el.
   - Ne tedd ezt, fiam! Ez a te házad. Neked kell itt élned.  
   A fiú valamelyest visszanyerte életerejét. Amikor a tünemény karnyújtásnyira ért tőle, a gyerek dühbe gurult.
   - Nem vagyok a fiad! – kiáltotta - Itthagytál a ház előtt, mint holmi használt ruhát! Ezek után hogy van képed nekem bármit parancsolni?
   A nő abban a pillanatban, ahogy az utolsó szó is elhangzott, eltűnt, mintha ott sem lett volna. A függöny leereszkedett, mint színházban a felvonások végén. A házra néma, vészjósló csend telepedett.
   A fiú a kijárathoz futott, majd ott megállt. Visszanézett. Szeme könnybe lábadt az elmúlt évek emlékein. Hiszen egész gyermekkorát ott töltötte, az volt az a hely, ahol először járni tanították, ott ejtette ki száján az első szavakat, abban a házban érte a legelső pofon, a legelső dicséret, és – igen – ott kapta meg azt, amiről mindenki titkon álmodik, még ha nem is mondja ki. Szerették.
   De most úgy gondolta, nincs más út. Pulóvere ujjával letörölte könnyeit, majd kilépett az ajtón. Zsebéből gyufásdobozt húzott ki, és egy darabig a tenyerén pihentette. Lassan kilökte kisujjával a skatulyát. A gyufaszálak megrezzentek, fokozva a gyerek feszültségét. Azonban ő már ekkor meghozta döntését, melytől semmi nem tántoríthatta el.
   Kis idő múlva csapkodó lángok lepték el az egész épületet. A tűz elterjedt az emeleten is, maga alá gyűrve mindent, ami az útjába került.
   A fiú egy darabig a teraszon állt, bámulta az égő házat, valamikori, kedves otthonát. Akkor még nem bánta egyáltalán. Sőt, büszke volt a tettére. Úgy érezte, ezzel végképp megoldódnak a gondjai. Most már hazamehet.
   Valami azonban még aggasztotta. Mialatt tervét megvalósította, egy pillanatig sem gondolkozott el azon, mi lesz Rózsika nénivel és Ernő bácsival. Az elméjét borító ködben a cselekvés idejében, rajta kívül mindenki más megszűnt létezni.
   Már nem volt mit tenni. Ami történt, megtörtént. A menekülést tartotta az egyetlen járható útnak. Meg sem állt a városig, ahol már azelőtt megfordult, és birtokba vette a házat, amelyikben rátalált saját arcképére… Saját, másik világbeli arcképére…
   Csakhogy fizimiskája már sohasem lett már olyan, mint azon a fotón. Arca helyén a gusztustalan, bőrszerű képződmény mindmáig őrizte tettének emlékét…  

   Az arcnélküli ember a korlátnak támaszkodott, Rózsika néni pedig elszörnyedve nézte őt, még mindig a falnak dőlve.
   A szobában valami tompán a földre huppant.
   Odalent, a szertár felől megszűntek a matató, csörömpölő hangok. A következő pillanatban Ernő kiáltása tört utat a feszült csendben.
   - Mi történik odafönn?
   Majd, meg sem várva a választ, trappoló léptekkel elindult fel a lépcsőn. Amikor az idegen mögé érkezett, tátva maradt a szája a döbbenettől. Soha nem látott még ilyen visszataszító lényt.
   - Hát maga meg… - kereste a megfelelő szót, végül, nagy nehezen, kinyögte: - micsoda?
   Az arcnélküli ember elengedte a korlátot, és a kérdező felé fordult. A szeme helyén lévő vörös pontok tüzesen izztak. Bánatosan lehajtotta a fejét, és így szólt:
   - Én vagyok az… a maguk gyereke… aki itt nevelkedett, ebben a házban… vagyis az elődjében.
   - Miről hadovál itt összevissza? – lépett közelebb Rózsika néni, iszonyatos undorral az arcán, de a bentről kiszűrődő üvegcsörömpölés megállította.
   - Mi folyik odabent? – kérdezte összeszűkült szemmel az öreg. – És hol van a sebhelyes homlokú férfi?
   Rózsika néni földbe gyökerezett lábbal állt, de nem felelt. Ernő odament hozzá, két kezével átfogta felesége fejét, és a szemébe nézett. Amit ott látott, mélységes félelemmel töltötte el. Eleresztette párját, két lépést távolodott tőle.
   Az arcnélküli ember mozdulatlanul szemlélte a jelenetet. Úgy érezte, nem jött még el a megfelelő idő.
   Rózsika néni az ajtó elé lépett, kis terpeszben megállt, mintha őrködne.
   - Nincs itt semmi különös – mondta – Menjetek innen! Mindketten!
   - Ki vagy te? – szegezte neki a kérdést Ernő – És mit tettél a feleségemmel?
   - Én vagyok az, te szerencsétlen! – kiáltotta az asszony – Tudod, akit valaha feleségül vettél, szerelemből. Ma meg már csak élünk egymás mellett, mint két fa. Hiába erőlködök, hiába próbálok mindent helyrehozni, te rá sem bagózol. Unom már! Most az egyszer végre tenni akarok valamit, hogy megvédjem azt, ami az enyém.
   - De hát miről beszélsz? Mit kéne megvédeni?
   - A házat. Hát nem tudod?
   Az arcnélküli ember Ernő mellé lépett.
   - Megfertőzte a ház – jelentette ki határozottan – Vagyis, ez a valami… Már nem tudom, minek nevezzem. Mielőtt eltűntem innen, felgyújtottam, majd végignéztem, ahogy lángra kap. Most pedig ugyanúgy áll itt, mint annak idején. Ez nem csak egy ház. Több annál…
   Ernő eltorzult ábrázattal nézett rá. Nehezen hitte, hogy a mellette álló, furcsa lény valaha az ő szeretett gyermeke volt. Az arcnélküli ember észrevette lelki gyötrődését. Nem tudta, jó ötlet-e, de az öreg vállára tette kezét, és tekintetét fürkészve így szólt:
   - Ezt is a ház tette velem. Miután felgyújtottam, már semmi nem volt olyan, mint régen. Ezzel a képpel kellett élnem sekélyes életemet, miközben bűnöm miatt egyre fúrt a lelkiismeret. Sokáig nem tudtam, mit is tehetnék, de most úgy érzem, elérkezett az idő. Lehet, hogy az utolsó esélyem jött el a megváltásra.
   Miután mindezt elmondta, Rózsika néni elé lépett. A szobából jövő újabb csörömpölés jelezte, már nincs sok ideje.
   - Emlékszel még arra a napra, amikor utoljára láttuk egymást?
   Rózsika néni nem felelt. Az arcnélküli ember nem várt sokáig, szinte azonnal folytatta:
   - Akkor nagyon dühös voltam rád, amiért becsaptál. Persze, ma már tudom, szeretetből tetted, amit tettél. Mert ti tényleg szerettetek engem. El sem tudom képzelni, hogy követhettem el ekkora hibát.
   Félrefordította fejét. Pár pillanatig csend uralkodott, melyet az odabentről érkező, fahasadás szerű hang tört meg.
   - Kérlek, mint fiú az anyját, engedj be, hadd vessek véget annak, ami odabent van! Talán mi hárman újra egy boldog család lehetünk.
   Lelke mélyén azonban érezte, hogy ez nem lesz így soha többé.
   Rózsika néni arca kissé elérzékenyült. Némi dac még mindig jelen volt, de úgy látszott, kezd előbújni érzékeny énje.
   Ernő időközben csatlakozott hozzájuk. Felesége elé állt, és könyörgő pillantást vetett rá.
   - Kérlek, tedd azt, amit a gyerek kíván! – esdekelt – Mindketten szeretünk. Még ha nem is mutatom mindig ki az érzelmeimet, biztos lehetsz benne, hogy igazak. Kérlek, próbáljuk meg újraszínezni az életünket! Kezdjünk tiszta lappal! Mintha csak ma ismertük volna meg egymást.
   Az öregasszony szeméből egy könnycsepp gurult végig az arcán.
   Az arcnélküli ember örült a sikernek, de nem felhőtlenül. Rossz érzése támadt, ha a jövőre gondolt. Félt, hogy a szobába belépve kellemetlen meglepetés éri. Attól tartott, túl későn érkezett; a sebhelyes homlokú férfinak talán már rég befellegzett…
   Kínzó izgalommal várta, hogy Rózsika néni végre kinyissa az ajtót. Mielőtt bement, még egyszer az asszony szemébe nézett. Furcsa árny suhant át az öregasszony arcán, amit az arcnélküli ember nem tudott mire vélni. Gondolkozni azonban nem volt elég ideje, így annyiban hagyta a dolgot.
   Nyomában Ernővel berontott a szobába, ahol a fiatal, alig húszéves lány állt, kezében a nagy fejszével. Tőle alig két méternyire a sebhelyes homlokú férfi jól láthatóan fellélegzett a segítség láttán. A szobában egyébiránt káosz uralkodott. A ruhásszekrény arccal a padlóra borult, az ablak kitört, az ágynemű rongyokban hevert szanaszét. A csillár lepottyant a plafonról, és darabokra tört. A kétfős mentőcsapat szlalomozva közelítette meg a helyszínt.
   Minden nagyon gyorsan történt. Amikor az ajtó kitárult, a fiatal lány figyelme lankadt egy pillanatra. Kissé leeresztette fegyverét. Nem volt sok, de arra elég, hogy a sebhelyes homlokú férfi kihasználja hirtelen jött előnyét. És, mivel rögtön kapcsolt, manőverét sikeresen végrehajtotta. Egy határozott rúgással kiröpítette támadója kezéből a fejszét, hogy az az ágy közepén landolt.
   Az arcnélküli ember megragadta a lányt, míg Ernő a szerszám felé tartott, hogy felvegye. Ám amikor az ágy széléhez ért, valaki hátulról taszított rajta egyet. Kizökkenve egyensúlyából, végül elterült a fekhelyen. Csak azt vette észre, hogy a fejszét feje mellett elhúzzák. Nagy nehezen feltápászkodott, de felállni már nem mert. Előtte állt Rózsika néni, kezében a gyilkolni alkalmas szerszámmal, szemében azzal az indulattal, ami akár ölni is képes. Ernő megremegett, lehunyta szemét. Gondolatban végigpörgette élete legfontosabb eseményeit. Mindegyik életképben Rózsika néni játszotta a főszerepet, némelyikben pedig a kisfiú, ahogy utoljára látta, sok-sok évvel ezelőtt… De a vég még nem következett be.
   Rózsika néni megbabonázva elindult az ablak felé, ahol a többiek álltak.
   - Menjen! – suttogta az arcnélküli ember, el nem eresztve a lányt. A sebhelyes homlokú férfihoz intézte szavait. – Induljon! Nincs sok időnk!
   Ekkor döbbenet terült szét ábrázatán. Egy pillanatra elaludtak a vörös fénypontok, majd pislákolni kezdtek.
   Térdre rogyott, a fájdalomtól meg-megrándult a bőrszerű képződmény. Hátából hosszú nyél lógott ki, melyet egy idős, megfáradt kéz szorongatott.
   Rózsika néni gonosz mosolyra húzta a száját.
   Az arcnélküli ember a torkába szökött vértől hörgőn, alig érthetően megszólalt: - Fusson! Csak maga... menthet... meg... mink...
   Rózsika néni fiatalokat megszégyenítő rugalmassággal meglendítette a lábát, és lerúgta az arcnélküli ember testét a fejszéről. Az nagyot koppanva elterült a padlón, majd végképp kilehelte a lelkét.