A KÁVÉ ÍZE 2

   Jelentős szerepe volt a településen és a környéken az apámék lakodalmának.. Első házasságkötés távol a hazától. Persze hamar híre ment az eseménynek, mert a faluk eléggé közel voltak egymáshoz, és mindenkiben kíváncsiságot érlelt, nem tudtak minket kategorizálni, hová sorolni. Sokan jöttek csodát látni, s ettől vérszemet kapva a csángók kitettek magukért, hogy valóban látványos legyen a menyegző. Amint a templomból kijöttek kezdetét vette az otthoni csújjogtatások, szinte egymás szavába kiabálva fokozták a zűrzavart. Öblös hangon a férfiak és vékonyan visítva az asszonyok:”Ez a kicsi fehér tyúk, ha megtojik, eladjuk! Őszi csirke, tavaszi, jaj de szép a hazai! Annak szép is kell lenni.       ÚJJÚJJÚJJ! András bácsi nyissa ki a nagykaput, hozzák a jó segítséget, Gézának a feleséget Újjujjujj, hujjujjujj! Álljanak, meg a hídon pisiljen a menyasszony!!” És haladt a nászmenet a bámészkodok kíséretében a lakodalmas ház felé. Egy meggörnyedt vénasszony odasomfordált tátámhoz és rejtélyesen megkérdezte, hogy milyen népek, milyen románok ők, mert egy szavukat sem értik? Tátám lehajolt hozzá, hogy még titokzatosabb legyen és szinte súgta a fülébe : „Mink lelkem kuno-huno-geto-dáko-csángomagyaró-turko-kirgizo románok vagyunk!” A vén csoroszlya csak bámult tátámra, aztán háromszor keresztet vetett, megköpködte az ujjait és a homlokára is keresztet rajzolt s úgy elillant mintha a fertőzéstől félne..

     Én már a harmadik generáció voltam és bennem is pezsgett a tátámtól örökölt vad székely vér. Amint cseperedtem, mindjobban testet öltött a dac, hogy csakazértis pap leszek, vagy tanító, de én visszatérítem töredék népemet az anyanyelv használatára. Mert szabad-e a rabnak nem vágyódni szabadság után, engedhetem, hogy eltemessen a reménytelenség? Feledhetem-e hogy minden bűnből van feltámadás? És ha nekünk bűnünk volt a létért való küzdelem, harcoljuk ki jogainkat!

      Hamar felvilágosítottak, hogy ez itt Románia. Elég gond nekik a török – tatár valamint a lipovánok és bolgárok ajnározása. Ők az ősi nép. Többen vannak, és ezért kell nekik anyanyelvű iskola és templom. De miért követelőzünk mi? Bukarestben székel a román nyelvű romai katolikus fiókpüspökség, mely Jászvásárhoz tartózik. Eddig is oda tartóztunk! Elenyésző kevesen vagyunk ahhoz, hogy magyar nyelvű iskolát létesítsenek, mert többe kerül a fenntartás, mint az eredmény. Magyar papot Gyulafehérvárról igényelhetünk, de nem tartózik hatáskörünkbe. Elégedjünk meg így a sorsunkkal. Mi Ojtóziak összetartottunk, egymás közt csak magyarul beszéltünk, az igazi archaikus magyar nyelvet, melyet őseink őriztek, keveredve a románnal és így alakult ki a mi csángó nyelvjárásunk. Senki nem telepedhetett közénk, de az én harmadik nemzedékem már kevésbé éreztette eredeti vérének szavát. Utálták a románokat s nagy részük Itáliában és Spanyolföldön próbált megélhetést találni. Érdekes módon rajtam kivűl senki sem érdeklődött a csángó eredetről. Senkit nem érdekelt merre van Erdély, az Anyaország. Engem kíváncsivá tett hogyan oszlott meg a három nagy csángó település, melyek egymástól elszigetelődve éltek és nincs nagy közük egymáshoz. A moldvai és gyimesi csángók viseletükben és hitéletükben hasonlóak, mert mindannyian romai katolikusok és egy románhoz hasonló ruházatot viselnek,persze csángó motívumokkal. A barcaságiak mások, a viseletük szászos és mindannyian lutheránus-evangélikusok.

    Ezek után, hogy sóval iszom a kávét érthető, mert a sós íz nekem a szülőföld, a szüleim és kis közösségünk emléke, mely kihat teljes lényemre és lelkivilágomra.

          Lia úgy érezte, hogy ilyen mély érzésű bemutatkozást még nem hallott. Teljesen átadta magát a csodálatnak és egyből óriásira nőtt szemében Lehel.Már nem volt hiba vagy kivetnivaló a szétálló fül, az összenőtt szemöldök, de a bajuszalatti vastag ajkak ízét is szinte kívánta.

-         -Az én életemben is adódtak visszásságok, de jó értelemben. – kezdte – Édesapám egyetlen gyermeke volt szüleinek. A nagyi, mindig lányra vágyott, de apám után nem lett több gyermek. Apámat a legnagyobb szigorral, de igazságos körülmények között nevelték. Ő imádta nagyit, és miután megnősült és én megszülettem, szó nélkül beleegyezett, hogy örökre a nagyszüleimnél maradjak. Hirtelen lángolt meggondolatlanságból keltek egybe. Anyám szerette habzsolni az életet, lenge erkölcsű volt, nem bánta, hogy lekerült a gyermeknevelés gondja a válláról. Idővel véglegesen Párizsba költöztek. Nemsokára édesapám halálhíre érkezett. Az okot nem tudják, de minden valószínűség szerint anyámnak volt útjában, s vele minden kapcsolat megszűnt. Nekem ők a kedvesek, a nagyszüleim. A nagyi már kiskoromtól pátyolgatott, de értelmesen, nem elkényeztetve, mindent közösen csináltunk, mert ő egy értelmes talpraesett hölgyet szeretett volna nevelni belőlem. Mindenre megtanított és most öregségükre veszem hasznát, mert mindent elvégzek helyettük. Szeretetből és hálából.

  Ez a nehézkesen induló barátság Lehel és Lia között annyira feloldódott, hogy a továbbiakban mindig keresték az együttlétet, egymás társaságát. Negyven évet éltek le békés körülmények között. Az egymásiránti tisztelet oly hatalmas volt, hogy soha egy haragos szó el nem hagyta szájukat. Idők folytán egy kellemetlen halálmag fészkelődött Lehel szervezetébe és az vitte a sírba. Legyengült, az utolsó hónapjait kórházban töltötte. Liában annyira élt az együvé tartózás, hogy temetése után is az ebédnél nem hagyta ki férje terítékét, számára örökké élt. Nagy későre a temetés után kereste Liát a kórházból az ápoló nővér. Egy zárt borítékot adott át és megmagyarázta, hogy a férje kérésének tesz eleget. Lia miután egyedül maradt belesüppedt fotelébe és óvatosan szeretettel felbontotta a borítékot. Az íráson, mely igyekezett kaligráfikusan is tökéletes lenni, látszott, hogy néha megremeg a kéz.

  „ Drága szerelmem!

Sosem szólítottalak így, mert nekem a neved is azt jelentette. Ismerkedésünk idején, amikor már kirajzolódott további életünk, megegyeztünk, hogy bármi történik, nem hazudunk egymásnak. Értelmetlen a titkolózás és hazugságokba burkolózni. Most, hogy már mindennek vége, szeretném elmondani neked, hogy életemben egyszer hazudtam! Sosem szerettem a sós kávét, csak akkor pillanatnyi zavaromban cukor helyett sót kértem és egy életen át tudatosan kitartottam mellette. Bocsáss meg ezért! Különben olvastam, hogy a kávét eredeti hazájában a bennszülöttek is sósan isszák, nálunk meg elterjedt a vasutasok körében, mert a só annyira serkenti a koffein tartalmat, hogy sokáig éberebben tart, s viszont aki egyfolytában huszonnégy órát dolgozik, annak használ. Ezt még szerettem volna közölni veled.”

Lia a szívéhez szorította kedvese utolsó levelét. Sosem tudott volna haragudni rá. Mindig a blúza szíve felöli zsebében hordta magával. És rendszeresen erről a kapcsolatról sokat mesélt unokáinak. Egy alkalommal a kamasz Luca, aki kotnyelességében a nagyi képére formálódott megkérdezte „ Nagyi, milyen ízű a sós kávé?” „ Kislányom, nagyon édes – sóhajtotta Lia és kezével megsimogatta a szíve fölötti levelet.

                                   V  é  g  e