A Vicarios kapitányos sztorim folytatása, aminek időközben lett címe is :D Egyébként az előzményt itt lehet elolvasni, akit érdekel: http://arlenecdall.blogspot.hu/

Ez a 4. fejezet, de ez egy teljesen új szál, most tűnik fel először a "bácsi" :D

Vicarios Morten kapitány békésen szunyókált az ágyában, és kincsekről álmodott. Csak úgy ott hevertek szanaszét, egymás hegyén-hátán a parton, akár a kagylók. A víz újabb és újabb ékszereket, drágaköveket, de sok egyéb, különös kacatot sodort a partra. Ő mámorosan a boldogságtól tömködte a zsebébe a kincseket, és közben arra gondolt, hogy ezekből élete végéig úgy élhet, akár egy nemes úr.

- Ébredjen, kapitány! A lány megszökött! - rázta meg valaki a vállát, amire felpattantak a szemei. Nem fogta fel, ki szólt hozzá, és azt sem, hogy mit. Elméjét elborította a harag, amiért meg merték zavarni az álmát, ezért reflexből kinyúlt, és durván megragadta zaklatója nyakát.

- Hogy merészelsz zavarni?! - reccsent rá reszelős hangon, és felült az ágyon. A másodkapitánya volt az, aki riadtan nézett rá.

- El… elnézést, uram, de attól tartok, a foglyunk megszökött - hörögte liluló fejjel.

Vicarios úgy nézett rá, akár egy elmebajosra.

- Hogy mi?! - tajtékzott, és durván ellökte magától a férfit, aki hanyatt esett.

Azon nyomban felpattant az ágyából, majd megfogta az első, keze ügyébe kerülő tárgyat - történetesen egy rumosüveget, és a léghajó oldalának vágta. A sűrű, sötétbarna folyadék lecsorgott a fémlemezen, rá a vörös szőnyegre, jókora foltot hagyva maga után. 

Lendületesen kivágta az ajtót, ami, ha nem elég fürge, visszacsapódik rá. Súlyos, csatos bakancsával végigtrappolt a folyosón, majd benyitott a társalgóba. Derékig érő, csapzott, éjfekete haja és szintén fekete köpenye lobogott utána. Pár kivételével az összes embere ott tartózkodott a helyiségben, akik épp nagy hangon kártyáztak és italoztak. De amikor belépett, síri csend lett egyszeriben.

- Ki volt az?! - hordozta végig ádáz, sötét tekintetét az emberein. Egy mukkot sem szóltak, mind lefelé néztek, mintha valami roppantul érdekes lenne a földön.

- Ki volt az?! - förmedt rájuk még fenyegetőbben.

Szeme szikrázott a dühtől. Igazán félelmet parancsoló látványt nyújtott szedett-vedett, fekete gönceiben, dús, fésületlen hajával és hegyes, fekete kecskeszakállával együtt. Ő volt a leghírhedtebb léghajókalóz a kontinensen, és vaskos vérdíjat tűztek a fejére. Emberei hűségét többnyire zsarolással és erőszakkal szerezte meg. Árulásért halál járt, és ezt jól tudták, ezért nem merte senki elárulni a hatóságnak. Időről időre azért megpróbálták, de kezdtek leszokni róla, miután Vicarios felszegezte az egyiküket a léghajó orrára, akár a sziréneket. Nem szenvedett sokáig, mert egy nap múlva belécsapott a villám. 

- Még egyszer megkérdem: ki volt az?! Ha nem felel senki, kénytelen leszek… egyéb eszközökhöz folyamodni - húzta elő a revolverét az oldalára erősített, fémveretes tokból. 

- Én... én voltam - állt fel Barnabas. Hajósinasként szolgált, és alig lehetett több tizenhat évesnél.

Vicarios lassú, kimért léptekkel odasétált hozzá, és kegyetlen mosollyal az ajkán a fiú torkának szegezte a fegyvert, felbiccentve azzal az állát.

- Ugye tudod, hogy ezért most keresztül foglak lőni, akár egy kutyát?

- Ne, ne, kérem, könyörgöm, irgalmazzon uram! - fakadt sírva a fiú és térdre vetette magát. - De… de ahogy megcsapott az illata… Az a mézédes, mennyei illat… Muszáj volt megkóstolnom.

Vicariosnak megcsikordult a foga, és egy jókora ütést mért a fiú halántékára a fegyver markolatával.

- Parancsba adtam, hogy soha, senki sem érhet hozzá! Engedetlenséged büntetése: halál - szegezte rá a revolvert a vérző fejű, remegő fiúra.

- Csak… csak egy kortyot ittam belőle! Esküszöm! Ne öljön meg, uram! 

- Azt hiszed, vicces vagy, mi?! Nyomorult - köpött egyet megvetőn, és megragadta a fiú loboncos üstökét.

- De az a bor… Az a finom bor…

- Bor?! Ki beszél itt borról?! - üvöltött fel, és mellkason rúgta a kuporgó fiút. - Hol a lány?!

- Nem… nem tudjuk, uram. Reggel, amikor vittem neki az ételt, már nem volt ott - szólt egy megtermett, kopasz férfi.

- Ennyi szerencsétlent egy rakáson! Még egy tizenöt éves lány is kifog rajtatok! Megérdemelnétek, hogy sorban lelőjelek titeket és a disznók elé vesselek! - ordított, azzal sarkon fordult, és úgy rájuk csapta az ajtót, hogy az kiesett a keretéből. 

Szitkozódva, feldúlt léptekkel száguldott végig a folyosón, és jószerével feltépte a léghajó ajtaját. Egy napja állomásoztak a márványvárosi erdőkben, mert Vicarios kapitánynak el kellett intéznie pár ügyet a városban. Úgy volt, hogy már reggel továbbindulnak, és tovább is indultak volna, ha Violet nem szökik el. Nyolc napon belül másodszorra. A kapitány azt hitte, könnyű dolga lesz vele, tekintettel fiatal korára és nemesi származására, de ilyen megátalkodott teremtéssel még sohasem hozta össze a sors. Erre egyáltalán nem számított. Megszokta, hogy minden ember retteg tőle, de Violetnek még csak a szeme sem rebbent, amikor megfenyegette azzal, hogy levágja az ujjait és megeteti vele. De a lány csak nézett rá teljes nyugalommal, és könnyedén megvonta a vállát. Ezen a férfi úgy meghökkent, hogy elfeledkezett a tervéről egy csapásra. 

Kint, az erdőben tombolt a hőség. A fák sűrűn nőttek, olyan sűrűn, hogy az egymást érő levelek valóságos kupolát alkottak. Fény így alig szűrődött be, és a békésen csordogáló folyócska is enyhített a fülledt melegen. Vicariosnak azonban már húsz fok is melegnek számított, mivel északról származott, ahol szinte állandóan esett a hó vagy eső.

Egy mozdulattal lerántotta magáról a köpenyét, és teljesen kigombolta az ingét, közszemlére téve szőrös felsőtestét. Hanyagul a földre hajította a ruhaneműt, és közben erős késztetést érzett arra, hogy meztelenre vetkőzzön. Forrt magában, amiért az emberei hagyták megszökni Violetet.

„Több esze van annak a kis vadleánynak, mint az egész bagázsnak együttvéve!”

Lassított a tempóján, és megpróbált halkan lépdelni, hogy Violet ne vegye észre, ha esetleg a közelben tartózkodik. Ez nehézséget okozott neki, mert a bakancsa úgy nyikorogott, akár egy olajozatlan vasajtó. De nem merte levenni, mert tartott a mérges kígyóktól. Már jó ideje ment, amikor egy heverő alakot vett észre a folyó partján. Égszínkék ruhája és hosszú, rézvörös haja miatt azonnal felismerte. Diadalittas mosolyra húzta a száját, és magabiztos léptekkel elindult felé.

- Hát megvagy! - markolt bele a hajába nem éppen gyengéden.

A lány azonban még csak fel sem szisszent. Vicariosnak átfutott a fején, hogy meghalt, ezért megragadta a vállánál fogva és a hátára fordította. Violet mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt. A homlokán mély seb tátongott. A férfi egy pillanatra azt gondolta, hogy egész csinos így, ártatlanul, kiszolgáltatva, a dühös grimaszai nélkül.

Szerencséje volt a lánynak, hogy ő talált rá, és nem valamelyik embere, mert ő sohasem becstelenített meg magatehetetlen hölgyeket. Még az olyan szemtelen fruskákat sem, mint Violet. De Vicarios kapitány tisztességes volt ebből a szempontból, és ha bármelyik emberét erőszakon kapta, levágta az illető férfiasságát.

Leguggolt a lányhoz, és kikereste a nyakán a pulzusát. Élt még szerencsére, és emiatt határtalanul megkönnyebbült. Violet túl értékes ahhoz, hogy elveszítse. A lány arca és haja ragacsos volt az alvadt vértől, ami a homlokán lévő sebből szivárgott. Ugyan nem tört be a koponyája, de súlyos sérülésnek látszott. Vicarios a folyóhoz ment, és vizet mert a markába, amit Violet arcára loccsantott. Azt hitte, ettől majd felébred, de tévedett. Dühösen köpött, és elkáromkodta magát. Jobb híján leoldotta a derekáról a vászondarabot, amit öv gyanánt használt, és gondosan bekötözte a lány sebét. Ennél többet nem tehetett érte.

Magához képest meglepően gyengéden felnyalábolt a lányt, és a hátára vetette, akár egy zsákot. Violet feje neki-nekiütődött széles hátának, miközben haladt. Gyanította, ez nem tesz jót neki, ezért fogást változtatott rajta. Egyik kezével átkarolta a térde, másikkal a válla alatt. Pár perc múlva érezte, hogy Violet megmoccan a karjában, ezért rápillantott. A lánynak félig nyitva volt a szeme, de igen kábának és zavarodottnak tűnt, mint aki nem egészen tudja, mi történik körülötte.

- Ébredezünk, ébredezünk? - mosolygott rá szélesen Vicarios. 

- Mi történt? - kérdezte a lány erőtlenül, és megrázta a fejét.

- Pontosan ezt a kérdést akartam feltenni én is.

- Nem emlékszem… - motyogta, majd hirtelen felpattantak a szemei, és egyenesen Vicariosra meredt. Azok a gyűlölettől izzó, szikrázó szürke szemek beleégtek a férfi elméjébe.

- Azonnal engedj el! - parancsolt rá Violet egy tizenöt éves lányhoz képest ugyancsak kemény és fenyegető hangon.

- Mennyivel jobb volt, amíg aludtál… - sóhajtott fel a férfi.

- Eressz el, mert megbánod! - markolt bele Vicarios kapitány hosszú kecskeszakállába.

- Mi lesz, ha nem? Hm? Megkopasztasz? - nevetett kárörvendőn, azzal egy mozdulattal lefejtette a kezét és leszorította. Violet azonban addig izgett-mozgott és rúgkapált, amíg kiszabadította az egyik kezét.

Vicarios azonnal utána nyúlt, de nem volt elég gyors: a lány úgy felkarmolta az arcát éles kis körmeivel, hogy meglazult kissé a szorítása. Violet ezt kihasználta, és olyan könnyedén csusszant ki a karjai közül, akár egy macska. Szélsebesen futni kezdett, de Vicarios rövid időn belül utolérte. Szó szerint rávetette magát, amire mindketten elvágódtak a lendület hevében. A férfi rajta feküdt a lányon, teljesen beterítve őt.

- Szállj le rólam, mert agyonlapítasz, te behemót!

Vicarios lehemperedett róla, de nem engedte el a lányt. A hátára fordította, és szorosan fogta a csuklóját, de azért nem olyan durván, hogy eltörje a csontjait.

- Nézd, mit tettél! Nézd! - ordított rá vészjóslón, a felkarmolt, vérző képére célozva.

- Szerintem jól áll. Kihangsúlyozza az őrülten villogó szemeidet - felelte közönyösen.

- Szeretnéd, hogy kitörjem a csuklódat?! - szorította meg még erősebben. Violet ajkát halk nyikkanás hagyta el, és megrándult az arca egy pillanatra.

- Úgysem fogod - szólt fojtott hangon.

- Miből gondolod?! - hökkent meg a kapitány.

- Mert… mert mélyen belül úriember vagy. És egy úriember soha… áhh…! - nyögött fel, mert Vicarios kapitány elkezdte hátrafeszíteni a csuklóját. -… soha…

- Hagyjam abba, vagy még mindig nem hiszed el?! - recsegte.

- El… elhiszem - nyögte ki elhalón.

- Tessék? Nem hallottam jól!

- Elhiszem, te elmebeteg, szadista állat! - kiáltotta Violet dühösen, és egy könnycsepp folyt végig az arcán.

Vicarios elengedte, majd úgy pofon vágta a lányt, hogy felrepedt az ajka.

- Velem te így nem beszélsz, megértetted?! - ordított magából kikelve. Fekete szeme úgy izzott, akár a parázs.

- Most pedig lódulj! - rúgott bele a lány oldalába, miután felkelt.

Violet nagy nehezen feltápászkodott, majd rohanni kezdett az ellenkező irányba.

Vicarios előhúzta a revolverét a tokjából, és lőtt. A golyó a lány lábától pár centire fúródott földbe. 

- Most azonnal utánam jössz, vagy esküszöm, hogy keresztüllőlek!

Violet gépiesen megindult felé, mivel rájött arra, hogy a férfi nem tréfál, és tényleg képes lenne őt lelkiismeret-furdalás nélkül megölni.

Vicarios kapitány durván megragadta duzzadt csuklóját, amikor odaért mellé, hogy esélye se nyíljon a szökésre.

- Egy null, kislány! - nevetett reszelősen. - Most visszaviszlek a hajóra… Igen… Kapsz egy csinos kis kalickát. Onnan aztán nincs menekvés!

- Majd meglátjuk - szűkült össze Violet szeme.

- Mit motyogsz?!

- Zárj csak be nyugodtan, engem nem érdekel. Úgyis kiszökök!

- Én nem lennék ilyen biztos a helyedben… - villant meg gonoszul Vicarios szeme.

Volt valami abban a tekintetben, amitől még Violetnek is megborsódzott a háta.

Az út hátralevő részét csendben, egy pisszenés nélkül tették meg. Amikor odaértek a mezőn állomásozó léghajóhoz, Vicarios kapitány durván betaszította az ajtón. 

- Na, megkerült a kis szökevény? - kérdezte az egyik folyosón masírozó, félelmetes külsejű őr.

- Kísérd a vendégünket a galambdúcba! Meglátjuk, mennyire fog tetszeni neki.

- Gyere, te leány - fogta meg az őr a kezét a hatalmas mancsával, és húzni kezdte maga után. A léghajó legmagasabb pontjára, a toronyba vezette. Egy súlyos, fémveretes ajtó zárta el előlük az utat, amit a férfi kinyitott kaján vigyorral az ajkán.

- Mától ez lesz az otthonod - közölte, azzal belökte a lányt az ajtón. Violet előreesett, majd hallotta, ahogy kattan a zár. Feltápászkodott, és szemügyre vette a helyiséget. Kétszer kisebb volt, mint az előző „kalickája” - ahogy Vicarios fogalmazott - akkora, akár egy nagyobbfajta ruhásszekrény.

A gerendákon és léceken galambok ültek, és a padlót vastag madárürülék borította be. Sehol egy ágy, sehol egy ülőalkalmatosság, csak egy vödör. Violet elfintorodott a szörnyű bűztől, és a kicsiny, kerek ablakhoz ment. Kidugta az orrát rajta, és mélyen beleszimatolt a kinti, friss levegőbe.

„Nézzük a dolgok jó oldalát. Legalább láthatom a napot, és van társaságom.”

Jó fél óra elteltével nyikordult a zár, és Vicarios kapitány jelent meg az ajtóban, elmaradhatatlan revolvere társaságában. Úgy pörgette az ujjai között, akár ha fából lenne. Violet szuggerálta, hogy elsüljön, és a golyó belefúródjon a férfi szívébe.

- Na, hogy tetszik a kalicka?

- Igazán otthonos - felelte Violet cinikusan.

- Hol a kendő? Miért szedted le a fejedről?

- Azt a rongyot? Amilyen koszos volt, biztos, hogy elfertőződött volna tőle a sebem, ha magamon hagyom.

- Ez esetben kérem vissza!

- Kérd Martintól - felelte flegmán a lány. 

- Ki?! - vonta fel magasra Vicarios a sűrű szemöldökét.

- Martin, a galamb. Betegnek tűnt szegény, és bebugyoláltam - mutatott a szóban forgó madárra.

- Látom, nagyon jól összebarátkoztál a lakótársaiddal - jegyezte meg gúnyosan a férfi. - De nem azért jöttem, hogy a te ostoba fecsegésedet hallgassam.

- Úgy érted, a fennkölt szónoklatomat.

- Befognád végre, vagy elhallgattassalak?!

A lány vissza akartam szólni valami csípőset, de torkára forrt a szó. Nem akarta, hogy Vicarios megint felpofozza, mert attól tartott, ha még egyszer megütné, teljesen felhasadna az ajka, és nem bírna beszélni. 

- Hoztam neked valamit - nyújtott át a lánynak egy régi, ütött-kopott térképet. - Tudod a dolgod.

A lány megfogta a papirost, összegöngyölítette, és a homlokához érintette. Lehunyta a szemét, és erősen összpontosított. Jó néhány perc telt el így.

- Na, megvan már, merre kell menni? - kérdezte Vicarios türelmetlenül.

- Ez… ez most nem megy. Sajnos nem látok semmit - nyitotta ki a lány a szemét. 

- Azt ajánlom, hogy szedd össze gyorsan a gondolataidat! - nyomta a revolverét a lány halántékának.

- Már nem azért, de úgy kissé nehéz gondolkozni, ha egy fegyvert szegeznek a fejedhez - jegyezte meg hűvösen Violet. Próbálta nem mutatni a férfinak, hogy valójában megijedt, de remegő keze elárulta. Vicarios valószínűleg belátta a szavait, mert felmordult, és elvette a revolvert a fejétől.

- Csináld! - morogta kelletlenül.

A lány mély levegőt vett, hogy lenyugtassa kalapáló szívét, és újra a homlokához emelte a papírtölcsért.

- Nos? - tette fel a kérdést a férfi hosszú percek múlva.

A lánynak felpattantak a szemei, majd így szólt:

- Merriwynne. - Csak ennyit mondott, de ettől az egy szótól megfagyott a levegő.

Vicarios arcán - talán életében először - félelem suhant át.

- Ez... egészen biztos?

- Igen. Biztos - felelte a lány szemrebbenés nélkül.

- Ha kiderül, hogy hazudsz, nos… én nem lennék a helyedben - közölte Vicarios kapitány fenyegetően, azzal távozott.

- Egy egy - dörmögte Violet az orra alatt, és sejtelmesen elmosolyodott.