Ez a fejezet felfogható amolyan "másod" prológusnak. A következő fejezet 12 évvel később játszódik. Jó olvasást! :)

Ulysses Valroth magányos kisfiú volt. Nyolc éves kora ellenére most találkozott először vele egykorúval. Szülei, a gyenge fizikuma és állandó betegeskedése miatt nem engedték mások közelébe, nehogy elkapjon tőlük valamilyen újabb betegséget. Nagyapja, Ethan Valroth világhírű orvos volt, és Ulyssesszen tesztelte le a legújabb gyógymódokat. Egy ilyen kúra következtében a fiúnak a kétszeresére dagadt az arca, hát eltiltották tőle. Így jobbára „házi” módszerekkel próbálták kúrálni, több-kevesebb sikerrel. Ez a legtöbbször nem vezetett semmi jóra Ulysses kényes szervezete miatt. Szinte mindenre allergiás volt, még az allergia elleni gyógyszerre is. Szülei otthon tanítatták, így nem járt iskolába, ahol szert tehetett volna barátokra. 

Édesapja és édesanyja idő szűkében alig értek rá egy szem fiukkal foglalkozni, így Ulysses neveltetését jól képzett szakemberekre - tanárokra és nevelőkre - bízták, akik házhoz mentek, és busásan megfizették őket a szolgálataikért.

Ulysses napjai szürke egyhangúságban teltek. Ha épp nem tanult, akkor különböző, értéktelen kacatokból próbált összeeszkábálni valamit. Legutóbb egy játék rókát készített csavarokból, fogaskerekekből és hajtűkből, amit a szülei macskának néztek, jól beletaposva ezzel az önérzetébe. Két hétig nem is csinált újabb figurát.

Nagyon jól megvolt saját kis világában, nem szerette, ha kirángatták onnan. Ezért amikor megtudta, hogy látogatók érkeznek hozzájuk, méghozzá egy vele egykorú kislány a szüleivel, ugyancsak pánikba esett.

Kíváncsian, de mégis félénken pislogott a kislányra és a szüleire hatalmas, ijedt, fekete szemével édesanyja, Cécile Valroth háta mögül.

- Köszönj szépen - lépett el a nő Ulysses takarásából.

- Ü-üdvözletem, az én nevem Ulysses Valroth - hebegte a fiú lesütött szemmel, lámpalázasan a betanult szöveget. Legszívesebben megint elbújt volna az édesanyja háta mögé. A kislány édesapja, Matthew Ward megvetően végigmérte, majd mintha Ulysses ott sem lenne, megszólalt:

- Csenevész. Sápkóros. 

- Kérem, vegyék figyelembe, hogy most lábadozik a hosszúra nyúlt betegségéből. Okos, eszes fiú, mindent megjegyez, amit csak mondanak neki. Mellesleg ő fogja örökölni a kastélyt az összes ingóságával együtt - magyarázkodott Ulysses édesapja, Edgar Valroth. 

- Nos, akkor talán mégiscsak nyélbe üthetjük a dolgot - vette fontolóra Mr. Ward az ajánlatot terjedelmes szakállát dörzsölgetve, és rásandított a megszeppent gyerekekre. 

- Menjetek játszani - mondta Mr. Valroth, Ulyssesnek és lányának címezve, azzal faképnél hagyták őket. 

Ulysses egy darabig tanácstalanul álldogált a kislány előtt. Nem tudta, mit mondjon neki, ezért újra bemutatkozott:

- Üdvözletem. A nevem Ulysses Valroth. - Zavarában a sarkán billegett, és az ingének a csücskét gyűrögette.

- Engem Éloise-nak hívnak. Mi az, hogy sápkóros? - kérdezte a lány összeráncolt szemöldökkel, majd közelebb lépett a fiúhoz, hogy szemügyre vegye. Ulysses vékony, ám nyúlánk fiú volt, hosszú végtagokkal és rakoncátlan, fekete hajjal. Szomorkás, kutató szeme olyan sötétnek tűnt, hogy még a pupillája sem látszott. 

- Nem tudom. Biztos valami betegség.

- Ugye nem fogom elkapni tőled? - nézett ijedten Éloise a fiúra.

- Anya azt mondta, már nem vagyok fertőző. 

- Vannak babáid? - tette fel Éloise a kérdést váratlanul.

- Én nem babázom. A fiúk nem babáznak. De anyának van egy babája, szeretnéd megnézni?

- Igen, igen - lelkesült fel Éloise, és tapsikolt örömében.

- Rendben, de ígérd meg, hogy nem nyúlsz hozzá! Anya haragudni fog, ha baja lesz.

- Megígérem! - vágta rá azonnal a kislány, és elindultak.

~~*~~

- Meg kellene nézni a gyerekeket. Félek, rosszban sántikálnak - fejezte ki aggodalmát Mrs. Valroth, és mintegy végszóra hangos csörömpölés ütötte meg a fülüket.

A felnőttek összenéztek, majd egyszerre indultak meg a hang irányába, ami Ulysses szüleinek hálószobájából jött.

Edgar Valroth szinte rárontott a megszeppent gyerekekre, akik ijedt kiskutya-szemmel néztek rá. A hatalmas üvegvitrin előtt álltak, körülöttük a földön Mrs. Valroth jobb napokat is látott porcelánbabája hevert… Darabokban.

A levegő izzott a feszültségtől, olyan volt, mintha az idő megállt volna egy pillanatra. 

A szülőknek kellett jó néhány másodperc, amíg magukhoz tértek a megrökönyödésükből.

Amikor Cécile Valroth felfogta, mi történt, elsírta magát, és szipogva elrohant. A gyerekek tudták, hogy bajba kerültek. 

- Tudtátok, hogy ez az antik porcelánbaba megér egy egész falut? - Edgar Valroth higgadtan, kimérten kérdezte, de hangja mégis fenyegető volt. 

- Ne-nem - hebegte Ulysses.

- Ez egy muzeális értékű tárgy volt, amely generációról generációra öröklődött!

- Ő tette! - mutatott Éloise Ulysessre.

Mind a két gyermek érezte, hogy szorul a hurok a nyakuk körül, noha egyikőjük sem értette teljesen Mr. Valroth szavait. A mögöttük rejlő fenyegetést viszont annál inkább érzékelték.

- Nem igaz! Nem én tettem! Ő volt! - vádolta Ulysses kétségbeesetten. A sírás határán állt, ezzel szemben Éloise ártatlanul pislogott. 

- Hazudik! - vetett egy sunyi oldalpillantást a fiúra, úgy, hogy csak ő lássa.

- Nem, nem! - tiltakozott hevesen Ulysses.

- Igaz ez, Ulysses? - állt elé az édesapja. Robosztus alakja a fia fölé tornyosult, aki próbált pici ponttá zsugorodni. - Nem mondasz igazat?!

Ulysses tehetetlen dühében sírva fakadt, amire Éloise önelégült mosolyra húzta a száját.

- Ő… Ő hazudik, én soha… soha nem hazudok - szipogta, miközben megállíthatatlanul peregtek a könnyei.

- Még számolunk! - nézett szigorúan Mr. Valroth a fiára, és parancsolóan rámutatott az ajtóra.

Ulysses lehajtott fejjel, haraggal és kétségbeeséssel telve kullogott a szobájába, ahol jól belerúgott a szekrényébe. Zokogva vetette rá magát az ágyára, miközben egyre csak ezt hajtogatta: 

- Ő tette, ő tette, ő tette...

~~*~~

Egy év. Egy év telt el azóta, hogy Alice találkozott Lüdviccel, akit magában csak „Vicknek” nevezett. Gyermeki képzeletében állandóan az a zöld szemű, sapkás kisfiú járt, és titokban reménykedett benne, hogy újra látni fogják egymást. 

Amint alkalma kínálkozott rá, elszökött otthonról, és vállalva a lebukás veszélyét, az erdőbe ment. 

Alice nem bővelkedett barátokban. Kortársai lenézték, kiközösítették a vörös haja és a szeplői miatt, gyakran csúfolták is. Testvéreinek és a szüleinek mind fényes, gesztenyebarna hajuk volt, nem értették, Alice-é mitől vörös. A lány gyakran hallotta, hogy a szülei heves vitákat folytatnak ez ügyben. Öt testvérével és szüleivel élt együtt a mocsár mellett, egy düledező viskóban. Mindössze három kicsiny szoba jutott nyolc emberre. Alice két, három, illetve négyéves öccseivel osztozott a padlásszobán, míg másik két testvére a földszinten lakott. Emiatt ritkán érintkeztek egymással, amit nem is bánt, mert két ikerbátyja mélységesen megvetette. Pedig ő igyekezett kedves lenni, és ezért nem értette, miért viselkednek így vele. Édesapja egyenesen gyűlölte őt, pusztán azért, mert lánynak született. 

Alice szokásához híven az ablak előtt állt, és merengő tekintettel bámult kifelé. A nap sugarai elárasztották a kicsiny, zsúfolt szobát, ahol minden egymás hegyén-hátán kallódott. Ruhadarabok, ételmaradványok, tányérok, evőeszközök hevertek szanaszét a földön, ahol a két kisöccse épp labdával gurigázott. Három, rozoga kiságy és egy szekrény tette ki a berendezést. A vakolat mállott a szegényes kivitelezés miatt, így a levegőben állott dohszag terjengett.

Alice egyetlen dolgot kedvelt a szobában: az ablakot. Szeretett kifelé bámulni a kerek üvegen, nézni az elsuhanó léghajókat és a város fényeit. Márványvárost magas hegység ölelte körül, és a tetején egy kastély meredezett, amelynek csak a tornyait látta az ablakból. Amikor még nem tudta, ki él ott, azt hitte, hogy egy királylányt tartanak fogva valamelyik toronyban, akit egy emberevő sárkány őriz. De miután találkozott Lüdvickel, megingott az elképzelése.

Épp azon mélázott, vajon mit csinálhat Lüdvic abban a hatalmas kastélyban, amikor támadt egy ötlete. Kerek, szeplős kis arca felderült, szeméből eltűnt a szomorú csillogás, bár nem volt biztos a terve sikerében.

Sápadt kezével megragadta a koszfoltos kallantyút, és kinyitotta az ablakot. Elkezdte ki-be csukogatni, hogy a fény megtörjön rajta, és közben élénken figyelte a kastélyt. Bal kezében a fehér, lapos kis követ szorongatta - (amit még Lüdvic varázsolt elő neki) - olyan erősen, hogy elfehéredtek az ujjai. 

A kivágódó ajtó és édesapja mély, reszelős hangja azonban kizökkentette merengéséből, és elejtette a követ.

- Mit lopod itt a napot?! - förmedt rá a férfi a kislányra, aki ijedtében összehúzta magát. - Már megint álmodozol, mi?! - ragadta meg Alice vörös haját. A kislány visszatartotta a lélegzetét, amiben az is közrejátszott, hogy édesapjából átható bűz áradt - izzadtság és alkohol orrfacsaró egyvelege. Izmos, ereje teljében lévő ember volt, széles vállal és mellkassal - a márványbányában eltöltött hosszú évek megedzették a testét.

Alice, bármennyire is tartott tőle, egyszerűen nem bírta megállni, hogy hátrapillantson a válla fölött. Szíve bizakodással telt meg, és majd’ kiugrott a bőréből örömében, amikor mintha fény csillant volna meg a kastély egyik ablakán.

- Mit bámulsz?! - fogta meg a férfi durván Alice állát, kényszerítve, hogy újból ránézzen. - Hozzád beszélek!

Alice azonban nem felelt.

- Már ezerszer megmondtam: te ide születtél, és itt is fogsz meghalni! - ordította a férfi artikulátlan hangon, és megrázta a kislányt.

- Soha! - tépte ki magát Alice édesapja szorításából, és elviharozott.

Futott, amerre látott, és életében először szabadnak érezte magát. Remény költözött a szívébe, ahogy eszébe jutottak Lüdvic szavai: „Ha nagyon szeretnél valamit, teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.” 

És ő mindennél jobban vágyott a szabadságra. Gyűlölte, hogy nélkülözniük kell, édesapja és testvérei állandó bántalmazásait, és azt a mérhetetlen megvetést, amelyben nap mint nap részesült.

Szinte vakon futott, nem is nézett a lába elé, aminek meglett a következménye: elesett egy kiálló gyökérben. Térdét fölhorzsolta, és nadrágján két piros folt jelent meg, amikor átütött rajta a vér. Alice megijedt, és fájt neki a térde, ezért elpityeredett. Sírt egy darabig, de amikor kezdett elmúlni a fájdalom, megnyugodott, és folytatta útját.

Lába önkéntelenül vitte az erdőbe, de ezúttal követte az ösvényt. Szíve nagyot dobbant, amikor észrevette Lüdvicket, aki egy farakáson ült, és halkan dúdolgatott. Ahogy meglátta a kislányt, leugrott a rakásról, és arcán boldog mosollyal felé indult. Alice szinte rávetette magát a fiúra, akinek le kellett hajolnia, hogy a kislány belecsimpaszkodhasson a nyakába. Noha most látták életükben másodszor egymást, úgy érezték, mintha régi ismerőst üdvözölnének.

- Vic, Vic, úgy hiányoztál! - fonta szorosabbra az ölelését a fiú nyaka körül.

- Te is nekem, kicsi Alice - mosolygott, majd eltolta magától. - De, ahogy elnézlek, nem is vagy már olyan kicsi - állapította meg derűsen.

Alice valóban sokat nyúlt az elmúlt egy év során, a legtöbb ruháját kinőtte. Megörökölte bátyjai levetett holmijait, ezért meglehetősen fiúsan festett.

- Te nagyobb vagy - nézett föl a fiúra, aki ezúttal zöld csíkos inget viselt, és a fejéről nem hiányzott az elmaradhatatlan sapka.

- Most én győztem, de ki tud előbb fölmászni a farakásra? - Szinte el sem hagyta Lüdvic száját a kérdés, elkezdett rá mászni. Alice azonban sajgó térde miatt nem követte a példáját.

- No, mi az? Meg sem próbálod?

- Fáj - mutatott rá a lány a térdére.

A fiú azon nyomban ott termett előtte.

- Mi történt? 

- Elestem - felelte Alice megszeppenten.

- Mindjárt jövök, ne mozdulj innen.

Alice-nek eszébe sem jutott ellenkezni, türelmesen várta a fiút, aki hamarosan visszatért. Egy köteg levelet szorongatott a kezében, amiket szépen elterített egy lapos kövön. Fogott egy kisebb követ, megtörölte, és elkezdte összemorzsolni a leveleket. Alice érdeklődve figyelte a fiút. 

- Mit csinálsz?

- Apróra töröm a leveleket. A lándzsás útifű jót tesz a sebnek, és megakadályozza, hogy elfertőződjön. Ülj le, és tűrd föl a nadrágodat!

A kislány némán teljesítette a kérést. Lüdvic rákente a zöld pépet a lány térdére, majd a földről letépett két, nagy levelet, és gondosan bekötözte a sebeket. 

- Így ni! Most már biztos, hogy nem fertőződik el, de máskor légy óvatosabb!

- Futottam, és az a gyökér…

- Miért futottál? Már megint világgá mentél? - kérdezte a fiú rosszallóan.

- Apa azt mondta, ne álmodozzak. De én nem akarok a szigeten élni! Veled akarok élni a kastélyban! Vigyél magaddal! - Esengve nézett rá, úgy érezte, ez az egyetlen esélye.

- Nem vihetlek - felelte Lüdvic csendesen, és lehorgasztotta a fejét.

- Miért nem? - kérdezte Alice könnybe lábadt szemmel.

- Talán egy napon - szólt a fiú, és ránézett a kislányra, akinek a szívébe visszaköltözött a remény. Törökülésben ültek egymással szemben, és mindketten a távoli, ködbe vesző jövőre gondoltak.

- Meg… Megnézhetem? - törte meg Alice a csendet, és Lüdvic nyakláncára mutatott. Barna bőrszíjon függött, nem lehetett nagyobb egy gombnál. Alice-t leginkább egy lefelé fordított, szabálytalan szívre emlékeztette, de ugyanúgy nézhette az ember pillangónak vagy bármi másnak. Két darab sötétlila és bordó üvegből készült, amelyet ezüstszínű, vékony fémkeret fogott közre. Alice első látásra beleszeretett az ékszerbe.

Lüdvic kissé bizonytalanul bólintott, kioldotta a nyakláncot, és a kezébe adta. Élénk tekintetét egy pillanatra sem vette le a kislányról, aki gyönyörködve nézte a medált. Alice a nap felé fordította az ékszert, így áttört rajta a fény, és látni lehetett benne az apróbb csíkokat, mintákat.

- Látsz… Látsz valamit? - kérdezte a fiú félénken. Még élénken élt benne az egy évvel ezelőtt történt eset.

- Mit kellene?

- Tudod. Van… ez a képességed. Hogy látod a tárgyakon keresztül az ember emlékeit.

- Emlékek? Azok a te emlékeid voltak? - csodálkozott rá Alice, és elképedve bámult a fiú türkiz árnyalatú szemébe.

- Elmeséled, mi történt?

- Én... Én sem emlékszem pontosan. De most hogyhogy nem láttál semmit?

- Néha látom, néha nem. Miért, te nem?

- Nem. Ez egy különleges képesség. Te különleges vagy.

Alice eltöprengett. Különleges. Mindig is érezte, hogy ő más, mint a többiek, ám szégyellte magát miatta. Viszont Lüdvic minden megvetéstől mentesen, sőt, elismerően mondta ezt a szócskát. Életében először büszkeség öntötte el. Igen. Ő más. Ő különleges. Attól a pillanattól fogva már egy csöppet sem bánta.

- Ez egy hasznos képesség, amit nem árt, ha fejlesztesz és gyakorolsz.

- Hogyan gyakoroljam?

- Arra neked kell rájönni. - Lüdvic kivette Alice kezéből a láncot, és tűnődve nézegette. Ujjával végigsimított rajta, mintha elköszönne tőle, és így szólt: - Tudod, ez egy különleges nyaklánc, akárcsak te. Nálad a helye. 

- Nekem… Nekem adod? - kérdezte Alice csillogó szemmel, meghatottan.

- Igen. A tiéd - tolta félre a lány göndör haját a nyakáról, és föltette rá a nyakláncot. - Illik hozzád.

Alice nem szólt semmit, csak átölelte a fiút hálája jeléül. Nem tudta, mit mondjon, még sohasem kapott ajándékot. 

- Nos, kicsi Alice, ideje hazamenned.

- Ugye találkozunk még? 

- Ha látni szeretnénk egymást, jelezzünk egymásnak, úgy, mint most, és ha a másik is visszajelez, itt találkozunk. No, gyere, szüleid már biztos várnak - fogta meg Alice kezét, és elindultak. Arcuk sugárzott az örömtől, és a pillanatra gondoltak, amikor újra találkoznak.

Azonban ez a pillanat soha nem jött el. Alice nap mint nap bámult kifelé az ablakon Lüdvic jelzésére várva, ám hiába. Hetek, hónapok, évek teltek el, de csak a nyakában függő medál - amelyet soha, egy pillanatra sem vett le - tanúskodott arról, hogy egykoron ismerték egymást.