A kislány egészen odanyomja kipirosodott orrocskáját az egyik kirakatüveghez, s álmélkodva nézi ahogy lélegzete a hópelyhekkel összekeveredve furcsa, illanó alakzatokat, például csillagokat formál. A fiú türelmetlenül toporog, fürgén járatja a szemeit, nézi, hogy honnan tudna ennivalót szerezni. A markát tartani vagy kérni szégyell, lopni nem mer, nem akar. Közben rájuk szakad a sűrű havazás, alig bírják kifelé prüszkölni. Hirtelen kijön egy ember az üzletből, rájuk kiabál, s elkergeti őket.

Ijedten futnak, csúszkálnak a jeges járdán. A kislány el is esik, meghempergőzik a friss hóban. Fáradt már nagyon, de nyüsszenni sem mer. A kisfiú felrángatja, erősen megragadja, s húzza-vonja tovább. Lihegve, elgémberedve érnek a városka szélére. Nincs náluk semmi, csak a fiúnál egy lapos, régi hátizsák. Nem törődik velük senki, s ők sem néznek senkire.

Most megszólítja őket egy asszony:

—Mit csináltok itt kint a hidegben Karácsony este?

—Nagyanyánkhoz megyünk. – válaszolja a kisfiú.

—S a szüleitek elengedtek?

—Meghaltak egy hónapja.

—S azóta úton vagytok?

—Igen.

—Ki a nagyanyátok?

—Szép Anna. Itt lakik nem messze. Tetszik ismerni?

—Sosem hallottam róla. Pedig kicsi ez a város, és én mindenkit ismerek.

—Nem a városban. Hanem a hegyen, Átokerdején. ĺgy mondták nekünk a helyet.

Az asszony ledöbbent, megkövült arccal bámul rájuk. Majd elsápad és felordít:

—Takarodjatok innen, ördögfajzatok! Jézusmáriaúristen, hiszen az Átokerdei boszorkány a ti nagyanyátok! Istentelen, fekete lelkű nőszemély az, a pap is kiprédikálta!

ĺgy üvöltözik és kiabál, de a gyerekek már nem is hallják, mert rémülten, lélekszakadva rohannak, ki a városból, fel a hegynek, be a sötét, mély erdőbe.

Mennek, csörtetnek előre, s vastagon belepi őket a hó. Néha megrázzák magukat mint a kiskutyák, hogy szabaduljanak a fehér tehertől. Semmi sem rezdül, semmi nem mozdul. A fagyos csönd marja a fákat és a lelküket. Az egész erdő kővé mered és elhallgat körülöttük. A lánykának már nagyon fázik a lába, de nem panaszkodik. Csak annyit kérdez ijedten:

—Te Marci, jófelé megyünk-e?

—Bízd ide.

—Hallod-e a hangot most is?

—Igen. Egyre erősebben, egyre lüktetőbben. Ne félj.

Soká mennek már, szinte belerokkannak. Marci erőszakosan, dacosan tapossa, szélesíti az utat. Kinlódnak egy darabig, de aztán muszáj megállni pihenni. Megeszik az utolsó szelet kenyeret. A kislány most szétnéz, aztán öklömnyi hógolyót készít, és végiggörgeti a puha havon. A fehér golyó egyre nagyobbra és nagyobbra hízik, aztán előtűnik a gömbölyű has. Ezután egy valamivel kisebb gömb, a fej következik. Marci csak nézi bágyadtan, aztán ő is bekapcsolódik. Karokat tapaszt a törzs két oldalára, majd összeszed néhány orrnak és szemnek való fadarabot. Elégedetten nézik a csinos hóembert, egymásra kacagnak.

Bolondozva, viháncolva kergetőznek a fák között. Egyszercsak Marci megáll mint a szélütött.

—Te Kincső, ezt a bokros részt egyszer már megkerültük!

—Nem, az nem lehet, hogy eltévedtünk. Mit mond a Hang?

—Nem tudom. Most nem hallom.

Halálra rémülnek, de Marci csak annyit tud, hogy nem állhatnak meg. Rángatja a húgát és eszelősen indulnak, menetelnek tovább. ĺgy botorkálnak csüggedt fejjel, olykor aggodalmasan egymásra pillantva. Reszketnek, s maguk sem tudják, hogy a hidegtől vagy a félelemtől.

Az erdő ismeretlen, sötét árnyakat von köréjük. Óriási fák meredeznek rájuk, ágaik mint valami óriások szorongató karjai. Meglassúlnak, már egyre nehezebben vánszorognak. A fiú nagyot nyel s így szól:

—Te Kincső, meglátod, minden rendbe jön. Az idénre már nem ígérem, de jövőre olyan karácsonyunk lesz, hogy csuda!

—Olyan, amilyenről anya mesélt? Amilyen az ő gyerekkorában volt?

—Igen, olyan. Csillagos fenyőt állítok neked, aranyos díszekkel.

—Én meg puha kalácsot sütök neked!

—Ejnye! Azt sem tudod, hogy kell kalácsot sütni!

—De igenis tudom! Láttam egy régi füzetben. Na de meséld tovább milyen lesz.

—Jó. Úgy lesz, hogy elmegyek dolgozni majd. Veszünk egy igazi házat, abban fog állni a karácsonyfa. Rajta sok cukor. Alatta a sok ajándék.

—Olyan csillogó papírban?

—Olyanban.

—Én csak egy babát szeretnék. Selyemruhásat.

—Én meg egy sapkát.

—Megkötöm én neked azt a sapkát!

Lihegve, összeborzadva küzdik magukat tovább. A hópelyhek rájuk hullnak és leperegnek az arcukon, mint valami kristályos könnyek. Mert sírni már nincs erejük. Kincső már megállna, és elpityeredik.

—Ne maradj le! – rikkantja Marci, de a hangja gyengén elfoszlik a megerősödött szélben.

—Ha megtaláljuk a Nagymamát, elvisszük magunkhoz, abba a szép házba. – pihegi a lányka – Mindig meleg kávét ihat majd, reggelire süteményt ehet.

—Megrakom majd a tüzet a kályhában, és a nagyi majd mesél nekünk.

—És...és... igazi tollas párnánk lesz.

—Meg sütünk majd cipócskákat.

—Karácsonykor... száz gyertyát ... gyújtunk.

—Te Kincső nézd... milyen fényes az a csillag! És mintha mozogna is.

—Már nem mozog. Megállt. Ott ül annak a fának a tetején.

—Fenyőfa! De gyönyörű!

—Igazi karácsonyfa. Fel van díszítve. Gyémántgömbökkel.

—Mennyi ajándék!

Állnak s nézik a csodát. Elkerekedett szemekkel, földbe gyökerezett lábakkal. Hallgatnak, s valami meleg zsibbadtság lepi el őket. Meggémberednek, összebújnak. A szürke esti homályban, a tömött fák közül előbukkan egy ünneplőbe öltözött, csillogó-villogó karácsonyfa. Egy ragyogó fényesség lengi körül, betölti a szemüket, hogy már hunyorogni is alig bírnak. Erőtlenek, kimerültek, de nagyon boldogok. Valami szentséges áhitat költözik a szívükbe. Annyira belemerülnek, hogy nem veszik észre mikor és hogy kerültek a földre. Szemüket csak a csodálatos fenyőre szegezik. Azt sem tudják mióta feküsznek ott, nem hallják a közeledő léptek süppedő neszezését. Lankadtan érzékelik még, hogy valami erős felemeli őket, és viszi, viszi őket valahová. Kincső még kipislant és látja, hogy egy gyönyörű, szikrázó házhoz érkeztek.

Odabent minden nagyon egyszerű de szép. A kályhában pattog a tűz, sütemények ínycsiklandozó illata terjeng. Tiszta, takaros az egész szoba és erős fényárban úszik. Legalább száz gyertya ég az ablakokban.

—Nagymama, te vagy az?

—Igen Kincsem, most már minden rendben lesz. Szerencsére meghallottátok a Hangom és megtaláltatok.

A lányka megnyugodva bámul a tiszta, kék szemekbe, a mosolygós, ránc nélküli arcba. Végigsimítja tekintetével a hosszú, hófehér hajkoronát, a meleg, fehéres-sárgás fényt ami az idős asszony testéből árad. Majd a karácsonyfára esik a pillantása és elmosolyodik. Megböki Marcit, és elámulva nézik a csodaszép kis fenyőt. Tele van almával, dióval, cukorkával. Alatta rengeteg ajándék. És Kincső tudja, hogy az egyikben ott van a selyemruhás baba.

Fáradtan csukják le a szemüket. Végre hazaérkeztek.