. Serena remegve gondolt arra, hogy ilyen nem történhet, csak a képzelete játszott vele, megcsalta az éjszaka. De mielőtt elindult befele, felszisszent, mert egy horzsolást fedezett fel a derekán.

Másnap az ágyban ébredt, teste tele volt friss sebekkel.

Ahogy kinyílt a szeme ömleni kezdtek a könnyei. Zokogott, és közben a magány fojtogatta, érezte, már nincs semmi erő benne. Hiába sütött be a nap, hiába érezte a frissen főzött kávé illatát, még jobban elfogta az egyedüllét, nem vágyott másra, mint törni-zúzni és elmenekülni.  

-         -  Mit ér a kávé, ha nincs a szerelem mellette? -gondolta

-          Gépiesen felkelt, megmosakodott, kávézott, és mikor érezte, hogy ismét a sírás fojtogatja, rájött muszáj valakivel beszélnie az előző esti történésekről. Kis gondolkodás után felhívta Helenát.

-        -   Szia… Hogy vagy?

-          - Szia.. Jól köszi, s te? - hangzott a szomorú válasz Helenától

-          - Én is pont annyira jól amennyire te, ahogy hallom. Mi a baj?

-          - Semmi lényeges.

-          - Értem. Ma megyek vissza. Van kedved találkozni, kicsit beszélgetni? – ahogy feltette a kérdést megijedt, talán fél még vele találkozni Helena. 

-          - Igen, jó lenne egyet beszélgetni. 

-          - Örülök . Hatkor találkozzunk a szokásos helyen. Jó?

-          - Igen … Akkor szia.

SSerena tudta valami baja van Helenának, de annyira belemerült az önsajnálatba, hogy nem volt energiája rajta gondolkodni. 

Mikor találkoztak, mind két lány árnyéka volt önmagának. Saját önsajnálatukba merülve kényszeredett mosollyal kavarták a kávéjukat. 

-         -  Jól telt otthon?

-          -Igen jó volt. És neked, hogy teltek napjaid? Történt valami érdekes, amíg nem voltam itt?

-           - Nem történt semmi érdekes. Csak Bili bemutatott az anyjának. Nem volt elragadtatva tőlem. 

-          - Na, ez már haladás! Akkor kezd komolyra fordulni a dolog. – Serena alig tudta rávenni magát egy halvány mosolyra, remélte, hogy barátnője azt hiszi, azért ilyen gondterhelt, mert leendő anyósa miatt aggódik. 

-          - Igen, remélem kialakul a dolog a szülőkkel is. 

-          - Biztos úgy lesz! Figyelj. Megint történt egy fura dolog velem… Tudom, hogy nem nagyon akarsz hallani ilyenekről, de valakivel muszáj megbeszéljem ezt az egészet. – Serena elmondta az egész történetet, de látta, hogy barátnője nem figyel igazán, amitől nagyon dühös lett

-          . – Figyelsz rám? Mit szólsz?

-          - Nem tudom Serena, talán fel kellene keress egy ebben jártas szakembert. Én nem tudok mit mondani. 

-          - Ha figyeltél volna  rám, akkor talán lenne mit mondanod!

-          - Serena figyeltem!! Tényleg nem tudom. Kikészültél és én is kivagyok.

-          - Értem! Akkor miért mondattad el velem? Persze,  a tiéd egyszerűbb probléma.

-          - Egyszerűbb?!?! Tudod-e Serena milyen az, amikor szerelmes vagy?! Nem általában, hanem úgy igazán.

-          - Persze, hogy tudom. Nem rég lett vége egy kapcsolatomnak. Szenvedtem miatta eleget.

-          - Nem, az nem az volt. Már ne haragudj, de minden kapcsolatodban kifordulsz önmagadból, hogy az éppen aktuális pasidnak Te légy a tökéletes nő és hogy imádjon.

-          - Hát kösz. Nem is ismerted ezt a pasit. 

-          - Nem lényeges. Ismerlek. Próbállak megérteni, de most kivételesen nem megy. Nekem is van épp elég bajom, de ezt téged nem érdekel! Önző dög vagy!

-          - Akkor én most elmegyek és nem emlegetem fel, hogy hányszor segítettem neked. Egyszerűbb lett volna, azt mondd, hogy neked is van bajod, és beszéljünk máskor. Azt megértettem volna.

-          - Óh! Dehogy értetted volna meg!

-          - Elég ebből! Szia! Szép napot!

-          - Menj! Fuss csak el a problémáid elől, ahogy szoktad!

-          - Jó! Szia!

-          - Már egyszer elköszöntél!

-          - Jó! Szia!

-          - Reménytelen vagy.  - dünnyögte magában Helena.

Serena kiszáguldott a kávézóból, olyan dühös volt, hogy neki ment az embereknek és még rájuk is morgott. A kávézótól nem messze volt egy kis park, balra. Oda rontott be, úgy hogy az összes galamb elmenekült.

-         -  Még, hogy én önző?! Képmutató?! Minden pasinak az igazi valómat mutattam. Hogy mondhat ilyet?! Idióta!

Lassan ráeszmélt, hogy magában beszél és galambokkal ellentétben többen megütközve nézik.

Gyorsan elindult haza fele, ahogy haladt előre, úgy dühe is kezdett elpárologni. Elgondolkodott, hogy vajon Helenának igaza van-e. Azt tudta, hogy nem önző, Helena csak dühében mondta, nem gondolta komolyan. Azonban a pasis téma elgondolkodtatta. Nem mert belegondolni, túlságosan félt a valóságtól.

Ahogy hazaért, tusolt és bebújt az ágyba, filmet nézett, hogy ne kelljen gondolkoznia.

Másnap reggel a magány mellé társult a szégyenkezés, megfejelve egy kis önsajnálattal is. Eszébe jutottak a kapcsolatai, és tényleg mindig más lány volt attól függően, hogy kivel járt. Megfogadta, hogy akármi történik is, ha maga a herceg jön fehér lovon, akkor is, ez után valódi énjét mutatja es nem érdekli, hogy ezzel elriassza a másikat.

A lakótársa, akivel a kis lakáson osztozott, épp költözött. Serena nem bánta, hogy elmegy, hisz tudta a házi bácsi majd talál valaki mást helyette. Amúgy is úgy éltek ketten a két szobában, mint két külön világban. A lány még felhozta postát, majd minden jót kívánt, és lelépett. A reggeli keserűségbe egy kis kíváncsiság is került, a számlák közt egy levél is volt. Serena gyomra egyet fordult, mert a borítékon Helena írása állt, nem volt rajta bélyeg, csak a neve. Tehát Helena itt járt, míg ő aludt, bűntudatosan nyitotta fel a levelet.

Kedves Serena

Ne haragudj rám, kérlek, nem rossz szándékkal mondtam a tegnapi dolgokat. Azért írom ezt a levelet, mert így talán jobban meg tudom értetni veled, hogy mit érzek, mit élek át. Talán a levél elolvasása után, rájössz, hogy az én bajom másabb, első látásra kisebb, de ugyanolyan sorsfordító, mint a tied. Ezért nem figyeltem rád és nem tudtalak akkor megérteni téged.

Tudom, hogy szereted a drámai műveket hallgatni, de gondoltál már bele az egészbe?

Hátra dőlve, zenére billegve, hallgatod a régi zenéket, nagy mesterek drámáját, kik királyok teáját itták, míg meseszép hercegnők csilingelő kacagását hallgatták, mégis drámákat írtak, csupa szomorúságot láttak.

Sárkányokkal küzdeni, tomboló vad hadsereget legyőzni, hegyvidéki tájak konok embereit betörni, csekélység mit játszva tesz egy vezér, ahhoz képest, ha szeretnéd szerelmedet szeretni, de a kedves rokonság nem engedi.

Nagy mesterek szelleme kering, a dráma szele megérint, ha ilyen keserves szerelmet élsz, látsz reménykedni, elveszni.

De könnyű is volt a régi szerelmeseknek, kik nagyon régen éltek és a szülőkkel ellenkeztek. Mikor bátorságuk összeszedték és a szerelmet meg az életet választva elmenekültek, hegyek bércek mélyén új életet kezdtek. Ha a természet nem hitt frigyükben, ha a város látta szemükben, hogy a harag a nyomukban jár, és rájuk boldog élet nem vár, akkor a régi idők szelleme mely akkor még köztük járt, erőt adott. Úgy érezték nemes tett, hogyha nem lehetnek egymásé lesznek mindketten a halálé. De most mikor ,,modern” kort élünk, a régi tettek, elméletek bárgyúnak és túl hevesnek tűnnek. Mit tehet a szerelmes? Hisz egy érzés megküzdve a változással, áttört az idő falán és szedi újabb áldozatait, ez nem más, mint a szerelem, a lángoló érzés, mit ember meg nem magyaráz, hiába írja le ezernyi oldalát. Ki érezte már, az azt mondja több annál, ki nem élte hitetlenkedve mondja, ember úgy meg nem bolondulna soha.

Tombol ez az érzés a világon át, nagyobb, de csendesebb minden hurrikánnál. Ha megkérdeznéd, egy csendes éjjen, szépen kérlek, mesélj ki vagy te, mi ez az édes méz, mi annyi szájban keserűbb a keserűbbnél.

Talán mesélne, elmondaná neked, hogy a boldogság lennék, ha az emberi lény megérdemelné. De ritka az ember és sok a lény, kinek haladni kell még, s kinek nem vagyok más csak kín, ki megmutassa, mit kapna, de el nem éri talán soha.

Aki megérett rá, pedig nem kereste sok emberen át, ki élte életét, haladt céljai felé, annak mutatja minden oldalát.

Lehetek én csillag, ha kérsz vagy tűz, mely hol lágyan simogat, máskor vágyakat korbácsol, egyre nagyobbakat, s ha szerelmed csókol, a szíved ragyog, ha öleled, a mindenséget fogadod. Mikor szemébe nézel, hegyek nőnek, fák rügyeznek, csicsereg több száz madár, s szomorú hazád a ködből kiszáll. Falvak születnek, benne épületek és a sok tetőből egy ház kimagaslik, rózsás tornácán az otthon bimbódzik. Ahogy nő teljesedik, a színek halványulnak, minden ragyog, eltűnnek a sötét foltok, a régi családi viszályok, a rossz emberek, a csúfságok, minden szép, mindent szeretsz.

Nem tudom felsorolni a sok meghitt pillanatot, mikor két test összeér, egyre szorosabban fonódnak, mire testük megremeg, a két lélekből egy lesz, kitalálva minden gondolatot, befejezve minden mondatot. A sok gyönyör gyümölcse is meglesz, egy új lény ki hordja mindkét fél szívét, mikor bármelyik ránéz, úgy érzi szerelme benne él. Úgy-e gyönyörű képek és tényleg, mindez egy szemben, míg a szempilla megremeg, s máris láttad a boldog életet. Ha ez mind megtörténhet, az ember élhet, kiteljesedhet, a gondokat szétrepesztheted. De ha nem, jön a kín, mit láttál megmérgezi minden napodat, csak gyötrődsz, vágyakozol, az élet maga lesz a pokol, mert nem szeret, nem látja ugyanazt az életet. Mégis gonoszabb, rosszabb, ha kedvesed is látja, mit te nézel, kezdhetnétek az igazi életet szerelemmel, akkor jön valaki, kinek joga van adni, ki adta az életet, vigyázott rád, veled szenvedett és nevetett. Most mikor te is repülnél, úgy ahogy egykor Ő, mielőtt te születtél. Nem enged! Talán már elfeledte a múlt képeit, vagy nagyon is emlékszik, és félt nagyon félt. Talán retteg az új szerepétől. Nem enged, kér, könyörög, vádol, már zsarol azzal mivel nem szabad, mi neki is boldogságot ad. Mindent elkövet, mi eszközt lehet, azt is mit nem lehet, felhasznál, hogy mi az idő múlásával jár, elodázza, megállítsa. Túl van azon már, hogy kit bánt, mit tesz, csak az önzés, ami számít, legyen az ár bármi. Nem veszi észre azt bántja kit mindennél jobban védett ezen a világon, a lényeg, hogy mást ne szeressen, mindig ő nevelhesse, terveit vele véghez, vigye. Majd mikor ő akarja, akkor válassza ki azt, ki unokáját adja.

Érted már?

. Ne haragudj, kérlek, én nem haragszom. Remélem nem voltam túl fennkölt, de ilyen ez a szerelem, bohémmá tesz, ha róla beszélek. Pusszii, Helena.

Serena könnyes szemmel fohászkodott: 

-        -   Óh, Istenem, bárcsak látnám, és bennem is látnák, azt a pillanatot – reménye, egy zöld szem villanásának emlékére szertefoszlott. Ugyanakkor a levél elhomályosította a problémát, de élesítette a magányt.

Serena megtörölte a szemét és rögtön a telefonjáért nyúlt. Felhívta Helenát.

-         -  Szia.. elolvastam a levelet. Köszönöm. – Serena nem tudott többet mondani, fojtogatta a szégyen

-         -  Szia.. Örülök, hogy nem haragszol. Sajnálom, amiket mondtam.

-          -Ne sajnáld talán igazad volt, még nem gondoltam át teljesen, de amit gondolsz sajnos igaz. 

-          - Igen, de remélem, tudod, hogy nem vagy önző dög. Azt csak mérgembe mondtam.

-          - Tudom, tudom. Köszönöm, hogy észhez térítettél. 

-          - Azért vagyok a barátod. De tudod néha nehéz veled.

-          - Tudom, sajnálom. Nem gondoltam, hogy ilyen szerelmes vagy, és hogy ekkora a baj.

-          - Igen nagyon szerelmes vagyok, és olyan boldog lennék, ha minden rendben menne.

-          - Elhiszem Helena, de szerintem adj időt. Biztos elfogad a drága, idővel. Csak meg kell barátkozzon a gondolattal.

-          - Tudom. De olyan nehéz

-          - Majd együtt, hárman párban átvészeljük.

-          - Az jó lesz, pláne ha találunk neked is egy párt. 

-          - Most békültünk meg, ne rontsd el azzal, hogy beállsz kerítőnek. 

-          - Jó, Jó. csak vicceltem. De azért nem ártana.

-          - Tényleg jó lenne. De most még egy kicsit egyedül kell lennem. Át kell, gondoljam ezt a pasis témát.

-          - Jó. De ne tartson túl soká. Élned is kellene egy kicsit.

-          - Igazad van. Majd hívlak mikor átgondoltam. addig kitartást neked, és ígérem, többet leszek veled jó.

Serena napjai magányban és egyhangúan teltek. Minden átlagos, minden sablonos, bármennyire szerette volna a különcséget, az egyediséget, ugyanazok az események történtek vele.

Serena elgondolkodott, talán újra kéne kezdenie mindent.

-         -  De ez is átlagos. Mindenki azt szeretné. Ha pedig marad minden úgy, ahogy eddig talán az élet majd beleszól. Talán az átlag a lényeg, hogy be kell tudni állni a sorba. De melyik sorba?

Serena végül eldöntötte, hogy mégis beáll, a hozza legközelebb eső sorba, többet nem figyeli egy buborékból az életet, inkább kitör, és részt vesz benne. Elkezdett gyakrabban Helenáék társaságába járni, újra kocsmázott, játszott, barátkozott. A furcsaságokat félresöpörte a sarokba.