Most már tudom honnan a gőg, mivel olyan magabiztosan lépdelt, hisz ez csak a kezdet volt..

Az álmok egyre erősödtek, ahogyan a fiuk jöttek, majd mentek. – Igen, talán ez a megoldás.

Az első fiú akit szerettem, mellette úgy éreztem az életnek van értelme és ő is így volt velem, nem volt ez más, mint tiszta gyermek szerelem. Ismerkedtünk egymással, és közben tanultuk az életet. Kerestük egymásban önmagunk árnyait. Ő más volt, mellette nem voltak álmaim, hisz vele az élet volt az álom. Ahogy megismerkedtünk, olyan volt akár a filmekben. Füstös kocsmába csalt el Helena, megkopott fapadok, kockás terítékű asztalok, a túlzsufolt pincehelyiségben, nagy jövőt álmodó diákokkal. Színes társaság volt, három vagy négy csoportra oszolva. Ahogy lementünk lépcsőn, rögtön bal felől a pultnál, az öreg kocsmárossal beszélgettek a véndiákok, elkacagták régi zűrös ügyeiket majd sajnálkoztak rajtunk, hogy mi már nem leszünk olyan vagányak. Ahogy a boltív alatt áthaladtunk, három asztalnál ültek a „csapatok” . Bal felől csak egy asztal állt, ott ültek a vad rockerek, korukat meghaladva, öreg életkedvvel beszélgettek egy két ott felejtett diákkal. Jobb felől elől, ült egy jókedvű társaság, mi ide csatlakoztunk.. Ekkor pillantottam meg őt, már nem is emlékszem, talán négyen vagy öten voltak, én csak őt láttam, ahogyan elveszek a szemeiben, tudtam ő kell nekem. Csak lassan, nagyon lassan közeledtünk egymáshoz, sok gyenge pillantás és zavart mosoly után. Aztán jött minden, beszélgetések, rózsák és egyebek. 

Serena elszomorodott, ebből a csodás szerelemből nem maradt más emlékeiben, csak egy öreg motor, amit a srác annyira szeretett. Ezzel bújtak el a világ elől. Egy kis réten leterítették a  pokrócot, egymásban gyönyörködve beszélgettek, hitről es a jövőről elmélkedtek.

Serenát még most is szomorúan emlékezett vissza. Olyan kevés maradt meg a boldogságból, annál több a szomorúságból.

-Miért kellett megcsaljam? Hogy tudtam a csábításnak engedni?

Serena most is ette magát ennyi év távlatából, hiába tudta már, hogy akkor még nem volt elég érett egy igazi  kapcsolathoz, Ő meg a megbocsájtáshoz.. Nem volt megbocsájtás azért sajnos jött más, a sok éjszakázás, ívás, tivornyázás. De bármennyit bulizott, ivott, a tűz ott bent nem szűnt meg, égette a torkát, mardosta a szívét.

Lassan aztán alább hagyott, az idő tényleg gyógyít valamennyit a sebekből. De van mi visszatér, újra jöttek az álmok, a rémvalóságok.

Serena már rég próbált aludni, oldalra feküdve nézte a kandalló tűzét, egyre lassabb pillantásai közt látta, ahogy a tűz győz a nagy bükkfa csutakok fölött. a lángok ezernyi táncot jártak, árnyékuk a falon a kandallóba zajló csatát mutatta, életre keltve a falakat.

            Serena a boldogságról ábrándozott, már az álomvilágban járt, amit sokszor ébren is megtett. Éppen álmai hercegével sétált a réteken, ki bókolt kedvesen majd csókolta, cirógatta. Közben valami halk mocorgás zavarta a képet, a fülénél volt nem az álomból való. Az álom utolsó fonalán még abba kapaszkodott, hogy hercege az ki a haját a simogatja, az ő reszketeg szuszogását hallja. Megfordult, hogy a fiút ős is megcsókolja, de az álomból valóság lett, Serenára hirtelen ezernyi kiló nehezedett. Mellkasán mintha egy óriás ülne, csak hörgött és hörgött. Mint fekete lyuk, úgy szippantotta a levegőt, az életet. A nyomás egyre nehezedett, Serena sikítani akart de nem jött ki hang a száján, hiába erőlködött. Közben az a valami a szájához egyre közelebb szuszogott, érezte az illatát, a temető vén kövének mohos szagát. Már lassan kezdte feladni, nem kapkodott levegő után, csak nyitott szájjal, sikításra formált arccal feküdt a hátán. Nem pergett le élete, nem nézte élete moziját csak egy sírkövet látott merre lassan karcolta a szél „a halál még nem jön, majd ha csak nagyon szeretnéd”.

            Egyszer csak megszűnt, vége lett, de a sírkőhöz egy szem társult. Ismerős volt, a rideg megvető nézése. Serena menekülni szeretett volna és síkitani de csak egy vékony cincogás jött ki a száján és egy álomtalan alvásba esett. Másnap mikor felébredt szerette volna hinni, hogy csak egy álom volt az egész, de amikor eljött az este a nyirkos mohos szag és a fura sötétség a szobában maradt. Serena nem nézte többé a tűz játékát, és már nem szerette a nap, fényes sugarát sem. Lassan megszerette azt mikor bolyong az idő és köd borul a falura, kúszik le a dombról a házakra, megöleli őket, majd lassan ellepi a völgyet, nyirkos kapukat hagyva és az ablakokat párásra fújja.

Aztán meg jött még egy szerelem, hiába mondták „Nem érdemes, több lesz a szenvedés, mint az érzelem.” Érdekes, ez a kapcsolat teljesen ellentéte lett az előzőnek. Ő vékony volt, messze is lakott, és az érzelmek sem voltak egyszerűek, mindig csak bonyolódtak. Minél jobban távolodtak annál jobban kapaszkodtak vélt érzelmeikbe. Együtt jártak mégis mással kalandoztak, egymásnak ritkán adtak boldogságot. Aztán végérvényesen vége lett, hiába húzták-nyúzták az idő a remény is megkopott. Mire vége lett Serena is elment, elköltözött egy másik kis szobába, ahol még a sötétség barátságos volt és nem fenyegetett.

Egyik alkalommal, amikor az ágy szélén kucorogva olvasott, huzat járta át a szobát és a szélcsengő megszólalt.

-         - Csak a huzat teszi. – gondolta naivan Serena.

Újra belemerült a könyvbe, de közbe valami megmoccant benne. Ezt már érezte, ezeket a hangokat figyelte otthon, eszébe jutott egy pillanatra az a szempár.

            Aznap éjjel az új szobájában is lámpával aludt el. Nem világítottak most a csillagai, melyeket a plafonra rakott fel, megtűzdelve őket egy-egy idézettel. Olyan lett, mint a Tejút mely néha egy gondolattal megdobja, ki őt fürkészi és az élet értelmét rajta keresztül keresi. Ahogy nézte a csillagokat, lassan szemei lecsukódtak és mikor már majdnem aludt egy hang szólt halkan, de végtelenül gúnyosan:

-       -   Megoldottam a fénykérdést!  

A lámpa kialudt. Serena fel akart szökni vissza akarta kapcsolni a lámpát, de nem tudott megmozdulni. Valami az állánál visszarántotta úgy, hogy a matrac bele nyekkent. Aztán megszűnt hirtelen a szorító érzés, és Serena úgy gondolta, hogy oda kúszik a lámpához hisz csak az ágy végénél van. Lassan megfordult és a matrachoz simulva kúszot előre.. Már majdnem elérte, akkor jött egy villanás.Olyan volt, mint mikor  a macska az egérre pillant, mikor az már majdnem megszökik. Egy újabb rántás és az állánál fogva az ágy végéhez vágta. Azért, hogy meg ne próbálja újra, rángatta jobbra-balra, hogy Serena azt hitte leszakad az álla. Aztán megint vége lett, de a zöld szem ridegen ott derengett még egy-két másodpercig fölötte. Eltűnt és csend lett. Serenát az életöszötn hajszolta:

-       -   El kell jutnom a lámpához!  Fel kell kapcsoljam a villanyt! Aztán ki a teraszra ott  embereket láthatok. Ez a szag! Jaj, Istenem, megint ez a szag!

Már vagy öt perce nem történt semmi ezért Serena újra megpróbálta. Most gyorsan felszökött és a lámpa felé vetődött, már majdnem elérte még egy kicsi hiányzott, épp ért volna a kapcsolóhoz. Ekkor újra rángatni kezdte az a valami, ide-oda cibálta úgy, hogy belevágta a fejét is a falba. Semmi hang, semmi düh csak vad értelmetlen kegyetlenség. Jött megint a csend és a sötétség, Serena kiabálni kezdett:

-        -   Mit akarsz?! Miért csinálod ezt?!

Válasz nem jött, csak az a sűrű sötétség terpeszkedett szét a szobában és a nyirkos mohos szag telepedett egyre erősebben rá. Serena utolsó kétségbeesésében még egyszer neki lendült és elérte a kapcsolót. Túl könnyű volt. Nem tudta meg már, hogy felkapcsolta-e a villanyt, belezuhant a semmibe, az agya kikapcsolt. Reggel mikor felébredt a takaró sima volt, semmi nyoma nem látszott az éjszakai csatának. A villany valahogy másképp égett. Serena lemondott róla, hogy megigya a reggeli kávéját, annyira fájt az álla, hogy jegelnie kellett. Mielőtt gondolkodhatott volna a történteken, szólt a telefon. Egyik barátnője kirándulni hívta és ő örömmel menekült bele az utazásba. A kirándulás folyamán megismerkedett egy sráccal, aki elbűvölő volt és ügyes festő. Mindig mikor befejezett egy festmény megkérdezte

-       -   Vajon van benne művészet vagy cseszhetem az egészet?