A hűtlen egyik reggel csak felkerekedett, és maga mögött hagyva otthonát, elindult a nagyvilágba. Se szó, se beszéd tette ezt, anélkül, hogy akár egy búcsúüzenetet is hagyott volna. Minek is? Úgysem értené senki, miért cselekedett így. Meg aztán, ha körülnézett az éveken át otthonának tekintett lakásban, már egyáltalán nem azt a képet látta, amit gyerekkorában megszokott és szeretett. Anyja és apja vadul feszültek egymásnak, valahányszor vitára került a sor. Márpedig mostanában nemigen telt el nap veszekedés, ajtócsapkodás, tányértörés nélkül. A hűtlen hosszú-hosszú éveken át tűrte e civakodást, sőt, próbált hozzá jó képet vágni, ám most hirtelen elpattant lelkében egy húr, és érezte, mennie kell.

Egyedül a kisöccse volt az, akinek már akkor érezte a hiányát, amikor kilépett a lépcsőház kapuján. Őmiatta szívesen maradt volna. De tudta jól, ezt nem teheti. Nem volt már ugyanolyan semmi. Az, hogy vigye magával a kisfiút, meg sem fordult a fejében. Most persze marta a lelkiismerete. Legalább elköszönhetett volna a gyerektől! Végtére is, ő semmiről nem tehet. Ha átgondolta, belátta, valójában senki nem felelős a történtekért. Egyszerűen így alakult. Hogy miért? Talán isteni rendeltetésből… talán valami egészen más okból, amit ember nem érthet… vagy csak szimplán véletlenségből… A lényeg, hogy a régi dolgok, amelyek boldoggá tették, szertefoszlottak. Valaha léteztek, ma már hírük sem volt. Talán ott, a távolban, ismét megtalálhatja… De abban a házban, ahol gyerekkorát leélte, semmiképp.

Minél jobban távolodott otthonától, a hűtlen lelkében egyre nagyobb láng gyúlt. Égette a tudat, hogy ami volt, nincs többé. Úgy érezte magát, mint a nagypapa temetésekor. Legszívesebben felordított volna a fájdalomtól, ámde néma maradt. Mit is kiálthatott volna? És különben is: minek? Aki halott, többé vissza nem tér, és ez így van rendjén. Ahogy igaz ez a már megtörtént, feledésbe merült eseményekre is. Mi értelme őket felhánytorgatni, újra és újra felidézni, rágódni rajtuk? Ami elmúlt, elmúlt.

A hűtlen mindezzel tisztában volt, a lelke mélyén mégis dúlt az indulat. Ennek ellenére ment tovább, fejében megannyi gondolattal, melyek nem engedték, hogy szíve végre kitáruljon a világra.

Ezen már sokat gondolkozott. Miért is van az, hogy ő egyáltalán nem képes arra, ami másoknak természetükből fakadóan magától jön? Próbált nem egyszer azonosulni a környezetével. Igyekezett úgy viselkedni, ahogy a többi ember, de ahányszor ezt tette, mindig csak nevetség tárgyává vált. Beletörődött hát, hogy ő valószínűleg sohasem lesz olyan, mint mások.

Sokan azt mondták, tudják, mi a legnagyobb baja. Állították, egy nőszemély kellene mellé, aki megfelelően kicsiszolná a személyiségét, ápolná a lelkét, ha éppen arra van szüksége. De a hűtlen ezeket az embereket mindig elhajtotta, mondván, mit tudják ők, mi tenné őt boldoggá! Holott lelke mélyén érezte, igazuk van. Ám egy furcsa kis hang – mintha gonosz manó hangja lett volna –, azt súgta, ne törődjön velük, menjen csak a maga feje után, hisz az igazak útját járja. Hogy környezetének, vagy ennek a kis manónak volt-e igaza, a hűtlen nem tudta eldönteni. Végül is arra jutott, valószínűleg mindkét álláspont megállja a helyét, ugyanakkor egyik sem. Maga sem volt benne biztos, mi kellene neki a lelki békéhez. Ha szülei kapcsolatára gondolt, legszívesebben eltüntette volna a szerelmet végképp a Föld színéről. Persze, a dolgot nem lehetett leegyszerűsíteni ennyire. Hiszen annyi szerelmespár szaladgál még a világon anyján és apján kívül, akik vidáman, kéz a kézben sétálnak, összeölelkeznek, csókolóznak… Annyi meg annyi ellenpéldát látott, mégis… Szíve elszorult, valahányszor elhaladt egy-egy ilyen pár mellett.

Egyszer talán majd ő is megtalálja azt a személyt, aki valójában értékeli a benne rejlő szépet. Igaz, egyszer már majdnem összejött a dolog. Még a gimnáziumban történt, hogy egy enyhén mozgássérült lány – aki mellesleg igen csinos is volt, angyalian fénylő arccal –, leejtette épp őelőtte a kezében hordott könyveit. A hűtlen azonnal ott termett, összeszedte mind egy szálig a tanszereket, majd mosolyogva visszaadta a hálásan pislogó lánynak. Néhány percig akkor beszélgettek, minekután a lány kijelentette, ilyen kedves fiúval régen nem találkozott már. A hűtlennek jólestek a szavai. Másnap, korábbi önmagát meghazudtolva, odament újdonsült barátjához, és hosszasan diskuráltak könyvekről, zenéről, meg úgy általában, a mindennapi életről. Ámde, ahogy teltek-múltak a napok, egyre többen gyűltek köréjük. Csodálkozva, ámuldozva nézték őket. A fiúk kissé megvetőn, a lányok értetlenül meredtek a hűtlenre. Senki nem értette, miként változhat meg ennyire egy ember. Hiszen nem ilyennek ismerték. Persze, mert azon a mozgássérült lányon kívül a kutya sem ismerte igazán.

Még most, ennyi év múlva is összeszorult a torka, ha arra a lányra gondolt. Hosszú, vörös haja, kissé szeplős arca és fényes zöld szeme volt, a hűtlen napról napra egyre jobban beleszeretett. Idővel azonban már nem bírta elviselni a külvilág kíváncsi, tapadó tekinteteit. Lassan eltávolodott a lánytól, elhidegültek, s nemsokára még csak köszönésfélét sem vetettek egymásnak. Így ért véget a hűtlen rövidke szerelmi története.

 Ment, lehajtott fejjel, igyekezve nem gondolni az égvilágon semmire… de újra és újra, akaratlanul is felsejlettek lelki szemei előtt a múlt kísértő emlékképei.

Most épp a barátjára gondolt. Talán az egyetlen személyre, aki valaha is megértette őt, és nem akarta megváltoztatni, mint a többiek. Szólt ugyan, ha rossz irányba indult, de mindig hagyta, hogy maga döntsön a sorsa felől. Nem voltak elvárásai. Nem adott különféle ultimátumokat. Nem sértődött meg, nem vitatkozott az esetleges eltérő nézeteikről; elfogadta azokat. A hűtlen nála jobb barátot elképzelni sem tudott volna. Mégis, a benne munkáló, gonosz kismanó rávette, hogy soha többé ne találkozzanak.

Azóta alig beszélt valakivel. Egyedül a kisöccsével mókázgatott el néha, de már azt sem olyan nagy lelkesedéssel, mint régen. Pedig mennyire várta a születését! Annak idején tűkön ült, hogy végre játszadozhat majd egy kis lurkóval, hús-vér gyerekkel… De már semmi sem volt az igazi…

Régi otthona hamarosan végképp eltűnt mögötte. Nem tudta, hová megy, nem tudta, hol fogja álomra hajtani a fejét, de nem is érdekelte többé. Úgy érezte, becsapták, átgázoltak az érzésein, semmibe vették mindazt, ami fontos volt neki.

Ment hát, hiszen nem maradt már más a számára, csak az előtte lévő, megtehető út… ami mögötte eltűnt, jelentéktelenné vált…