A holdsugár besütött a hófehér függönyök között, tétova csíkot vetve a padlóra, az asztalokra. Annál lágyabban ölelte át a fiatal lány törékeny testét. Oly gyengéden, oly rajongva simogatta sápadt karjait, mikkel körülfonta magát, mintha a saját gyermekét próbálná vigasztalni. Fényével próbálta a könnyek útját állni, megnyugtatni őt: nincs semmi veszve. Ő mindenről tud, látta éjjelente magányosan hánykolódni az ágyban, látta hajnalban sírva ébredni, hallotta éjféli zokogását… érezte, hogy fáj neki a lét.

A fiú megérkezett. Valami hívta, olyan ellenállhatatlan erővel, amit még soha nem érzett. Sejtette, hogy nem lesz egyedül, de meglepődött. Az előadás nemsokára kezdődött, és az iskolában már a csúcson járt a hangulat. A táncpartnerét, viszont már a kezdő vers után szem elől tévesztette.

Most ott ült az egyik asztal tetején, a fényben, lehajtott fejjel. A hajnal barna haja finoman omlott fehér vállaira, eltakarva az arcát. Úgy ölelte magát, mint egy árva gyermek, és előre-hátrabillegett. Ott kucorogva, fehér ruhájában, mire a Hold kékes-szürke sugarai varrtak fátylat, olyan volt, akár egy szárnyát bontogató tündér.

A plafon felé emelte az arcát, és behunyt szemekkel felsóhajtott. Fájt neki az élet, és egyedül egy esetben tudott volna megnyugodni. De a lelke lángolt, és belülről emésztette őt. Törékeny teste görcsösen összerándult, majd elernyedt. A halovány fényben megcsillant egy könnycsepp a szeme sarkában, majd sebesen végiggördült szenvedő orcáján. A lány vissza akart térni oda, ahonnan tartozott. Újra ott akart lenni csillag testvéreivel…

David halkan belépett a nyitott ajtón, és a lányhoz ment. Csendesen járt, nehogy megijessze, és olyan óvatosan tette forró kezét jéghideg karjára, amilyen óvatosan tudta. Chantal nem mozdult, de sóhajtásával jelezte, hogy észrevette.

Itt volt tehát… az, aki a bűne fő okozója. Ezerszer megbánta, hogy itt kívánt élni, hogy hagyta magát. Már nem tud senki segíteni rajta… a fájdalmai túl nagyok, és nem tehet ellene semmit… illetve olyat nem, amit szabad. Úgy érezte egy dolog vár rá…

A fiú szótlanul figyelte, ahogy a lány szenved. Nem tudta, hogy mitől tört rá mostanában egyre többet ez az állapot. Sajnálta, és minden módon megpróbálta vigasztalni őt. Sokat köszönhetett neki… Chantal idegenként érkezett a városba, a szomszédjai fogadták be. Az iskolában szinte alig lehetett vele találkozni, olyan volt, mint egy szellem, láthatatlanul létezett. Mégis mindenkit figyelt. Hónapokkal ez előtt, amikor az év végi búcsú tánc szóba került, David felkérte őt. Sokan mondták, hogy szuper párosítás: a „szellemlány” és a legfélénkebb fiú. Chantal ez után beszélgetni kezdett vele, rengeteget bíztatta, és észre sem vette, máris magabiztosabb, és rámenősebb volt, mint valaha. Már ő volt az iskola legmenőbb sráca, és a lányok mindenhol utána bóklásztak, mégis ő a legtitokzatosabbat szerette… titokban.

A Hold felhőtakarót húzott magára, már nem bírta nézni a szenvedést. David felült az asztalra a lány mellé, és megfogta elernyedt kezeit. Chantal nem mozdult, csak az ajkait szorította össze, hogy visszafogja magát. Végül nem bírta tovább és oldalra billentette a fejét. Sötét szeméről visszacsillant a folyosóról beszűrődő parányi fény, amikor a fiú tekintetét kereste.

David mélyen magába szívta az illatát. Amint behunyta a szemét ott érezte magát egy patak partján, a virágos mező szélén, a fűben fekve, miközben a holdsugarak megfésülik az erdő lombkoronáját, és üzenetet küldenek a széllel: itt a nyár…

Vett egy mély levegőt, és ujjaival megcirógatta Chantal fehér arcát. Be akarta vallani neki. A lány behunyta a szemét és törékeny kezeivel megfogta a fiú kezét. Csendesen sírtak mindketten, legbelül: egymásra találtak. A Hold pont akkor bújt elő, és küldte sugarát ismét az iskolára, amikor David ajkai a fiatal leányéra simultak. Pont, áruláson kapta a földre szállt tündért…