- Ügynökök kíméljenek! – válaszoltam unottan, majd csuktam volna be az ajtót, de ő nem engedte: az ajtórésbe tette a lábát, úgyhogy megadtam magam.                                                                                          – Nem ügynök vagyok, hanem filmproducer! – válaszolta és még agresszívebben nyomult befelé társaival. Így hát beinvitáltam őket.

Leültünk és mielőtt még kérdezhettem volna valamit, így folytatta:

– Jozeph Krops vagyok; mint mondtam: rendező, producer. És ők a munkatársaim, Katrine és Todd. Egy filmet forgatunk itt a városban, amiben vannak olyan jelenetek, hogy egy besurranó tolvaj, betör egy házba, stb.… a többit, gondolom, már tudja! – hadarta „levegővétel nélkül”. –  Todd kiváló színész, de tudja a hitelesség kedvéért úgy gondoltuk, hogy egy profi mégiscsak jobban mutatna a filmvásznon. Utánanéztünk, és önre találtunk, mint legjobbra a szakmában. És még szerencsésebb véletlen, hogy méreteiben is éppen megegyezik Todd-dal.

– Hát, nem csodálatos véletlen ez…? – örvedezett, kicsit színpadias stílusban. - Meg hát gondolnunk kell a mozirajongókra is, manapság nagyon igényesek, ha egy filmről van szó! – próbált érvelni egyfolytában. Én meg közömbös arccal hallgattam, fájó fejemet jegelve.

Látva hozzáállásomat a dologhoz, stratégiát váltott, és egy csinos kis összeget tett le elém, az asztalra: – Remélem ez majd meggyőzi, és még ugyanennyi vár önre, ha vállalja a megbízást! Itt van még egy kellékpisztoly, és a forgatókönyv; figyelmesen olvassa át, a többit meg bízza ránk! – mondta a férfi, és még egy gyűrött, borítékot kotort elő zsebéből, amit odadobott elém. Felálltak és távoztak. Én meg kételkedve néztem utánuk… majd az asztalon hagyott „ajánlatra”…

Győzött a józanész, meg a pénz ereje, mert néhány nappal később a megadott cím előtt üldögéltem a kocsimban, átnézve még egyszer a teendőimet. Majd nekiindultam, amikor megkaptam a jelet az emeleti ablakból. Látványos mozdulatokkal rohantam át az udvaron, majd fel létrán, ami gondosan oda volt készítve. Odabent már rutinosabban mozogtam. Gyorsan eltettem néhány dolgot, ami a kezem ügyébe került, majd következett a széf, aminek kinyitása sem okozott gondot; talán túl könnyen is ment. De hát egy filmen már csak így megy! – gondoltam magamban.

Ekkor egy férfi rontott be a helységbe, pizsamát és köntöst viselt: – Mit csinál maga itt, ez az én házam… ?! – üvöltötte. 

Előkaptam a pisztolyt a zsebemből és gondolkodás nélkül rálőttem, amitől egyből összeesett. Majd, mint aki jól végezte dolgát, elégedetten távoztam.           

Másnap este éppen a könnyen szerzett pénzemet számolgattam, amikor egy hírre lettem figyelmes az esti híradóban: – Meghalt John Kent a többszörös milliomos üzletember. A férfit egy betörő ölte meg, amikor meglepte őt tette elkövetése közben. De szerencsére szemtanúk is jártak a környéken, akik megfelelő segítséget tudtak nyújtani a rendőrségnek.

Meglepetésemre a riporternő mellet két ismerős arc feszített: Jozeph Krops, és Todd. De a koronája az volt az egésznek, amikor az elkeseredett özvegyként, Katrine törögette könnyáztatta arcát, nyilatkozva a történtekről. Értetlenül néztem ezt a színjátékot, de a vér csak akkor fagyott meg bennem igazán, amikor a bemutatott fantomképben, önmagamat ismertem fel, ahogy farkasszemet nézett velem a képernyőről. Pánikba estem de mi előtt még tehettem, volna valamit, szirénázó rendőrautók fékeztek házam előtt, és egyenruhások lepték el a házam. Pillanatok alatt felforgattak mindent, összeszedve néhány dolgot, majd bilincsbe vertek, és már vittek is, az odagyűlt bámészkodók, és fotósok gyűrűjében.

Pár héttel később a cellámban üldögéltem, amikor szólt az őr, hogy látogatom, van.  Valahogy nem lepett meg, amikor megláttam, hogy a „víg özvegy” vár rám. Mielőtt kérdezhettem volna valamit, mondanivalója közepébe vágott:

– Csak szerettem volna, megköszöni, hogy megszabadított attól a zsugori szörnyetegtől, a férjemtől. Hatalmas vagyona volt, de nekem mindig csak keveset adott, pedig én nagyon szeretem a pénzt, és ha sokat kapok belőle, még jobban. Ezért terveltük ki ezt a halálos kis színjátékot a barátaimmal, hogy végre az enyém, legyen mind! Megtudtuk, hogy egy bíró sem kételkedne egy ilyen ismert bűnöző tettében, mint maga! Főleg ha némi „anyagi támogatást” is nyújtunk hozzá.  

– Na, „pá, édes”, mert várnak rám a fiúk a repülőtéren, indul a gépünk a Bahamákra! – mondta kacéran kacsintva rám, miközben kilibegett az ajtón. 

Én ravaszul néztem utána, majd csak halkan ennyit mondtam: – Bíró úr, remélem, tisztán hall majd mindent, és ez enyhítő körülmény lesz számomra a tárgyaláson?! – majd kivettem a zsebemből a diktafont, és belőle a kazettát egy borítékba tettem. Amit odaadtam annak az őrnek, akit már jó erőre lefizettem…