Egy sóvárgó pillantást vetett még a balra visszainduló ösvényre, majd elindult tovább. Honnan van ereje hozzá? Mi adott lökést? Már újra a fák között volt, de még mindig rágta magát az elszalasztott lehetőség miatt. Az út árnyasra, szerpentines emelkedőre váltott. Egy visszafordító kanyarnál a fák között, mint az ablak széthúzott függönyeitől szegélyezve feltárult előtte a táj. A falut, a dombot innen nem láthatta. De látta a víztározót és a távoli hegyláncot. Belehatolt, ilyen magasan még életében nem járt gyalogszerrel. Nem időzött sokat, folytatta az utat felfelé. A lombos fák kezdtek elmaradozni és kis méretű fenyők, hosszú tűlevelűek vették át a helyüket. Az út köves lett majd váratlanul egy lépcsőhöz ért. Nem az a fajta lépcső, melyen az ember felsétál. Rönkfákból derék magasságú falazat, megtöltve földdel, hogy utána jöjjön a következő. Mint csigalépcső tekeredett felfelé a törpe fenyők közé, végét elsőre nem is látta. Feltornászta magát az elsőre. Majd a következőre. Kedvenc hasonlata jutott eszébe az életről és a lépcsőről. Az élet - szokta mondani - olyan, mint egy lépcső, mindig feljebb lépsz, elérsz egy szintet, és ez jó. Hátratekintesz és örülsz neki, majd mész előre és újra meg kell lépned a lépcsőd, hogy feljebb juss. Képzeletében a lépcső sosem tűnt ennyire nehéznek, küzdelmesnek, de most megértette, hogy a valósághoz  ez áll közelebb.

Az utolsó fokokat, melyeket belátott, már egyesével számolta vissza. Feljutva a tetejére szédelegve tett pár lépést, majd elterült a zöld fűben. Lélegzete lassan csillapodott. Felült és körülnézett. A hegy teteje nyerget formált. Két csúcs, az egyik alacsonyabb, a másik magasabb. Mint a nyereg két vége. Nyeregkápa, ez a szó jutott eszébe, de bizonytalan volt, hogy ez a megfelelő kifejezés rá. Ő ott ült a nyeregben. Itt már nem vontak keretet a látványnak a fák, kitárult előtte a keleti horizont. Fejét ide-oda forgatta. Megnézett minden már ismerős helyet, mintha térképet nézne, azonosította magában. A folyót már nem látta a hegy lábának takarásában, de ott a víz. a távoli hegylánc és most dél-kelet felé felfedezte a másik hegyvonulatot is. Kisebb volt, szelídebb, de számára ugyanúgy beláthatatlan messzeségbe nyúlt el. És fölötte, mintegy négyszáz méterrel a csúcs. Ma már hányadszor kell legyőznie a hegyet? Vagy saját magát? Önmagát is meglepő gyorsasággal állt fel és indult neki az utolsó meredélynek. A fenyőfák itt már épp csak térdéig értek, az ösvény már csak sziklák és kövek közötti kapaszkodóvá silányodott és egy helyen hatalmas sima kőtömbbe torkolt. A kő tetejéről lánc lógott le, abba kapaszkodva küzdötte fel magát az utolsó akadályon. Innen már a gerincen volt. Az ösvény mellett szédítőnek nevezett szakadékok. Sosem volt tériszonya. Itt sem a szédülés, hanem a józan ész tartotta távol a peremtől. Egy ideig. A következő huppanó és az ösvény mellett kiálló szikla takarásából előtűnt a csúcs. Vége, felért. Már csak pár méter választja el. Ismerős érzés és mégis, valami hiányzik. Kivárt. Nem lépet fel a csúcsot jelentő sziklarakás tetejére, hanem levette átizzadt pólóját és félig ülve, félig fekve nekivetette hátát a hegynek. Balján néhány fűcsomó után a sziklafal. Mélyen, a fák lombjai közé veszően.

Becsukta szemét és várt. Tudta, nyugat felé sosem látott vidék várja, hogy tekintetével azt is befogadja, meghódítsa. De várt. Mire vár? Eddig tart az álom? Sosem ér fel a csúcsra? Mi hiányzik?

És akkor meghallotta. Először egy madár csivitelését. Majd tücskök ciripelését, gyík surranását. Majd a gyerekhangot. Vidám kiáltozást. Az öröm hangjait. Vége, itt vagyunk, megérkeztünk, megcsináltuk, nézd milyen gyönyörű. És akkor megértette. Az álma bármennyire is valóságos volt, egyedül volt benne. Megértette, egyedül a nehézségei még nehezebbek voltak. Egyedül a csúcsot is csak megközelíteni tudta. De azt is csak álmában. A valóságban egyedül már rég feladta volna. Hányszor is? Háromszor? Megértette, ezt a hegyet egyedül nem tudja meghódítani. Sem álmában, sem ébren.

Kinyitotta szemét. Gyermekei mosolygó arcát látta meg először, ahogy mellette elszaladva fellépnek a csúcsra. Felesége jött az ösvényen, fájó lábú fiúkat segítve. Az asszony kezét nyújtotta felé, így segített neki felállni. Együtt léptek fel a szikla tetejére.  Immár teljesen feltárulkozott előttük a táj. A hegyről, a hegyükről három hegyláncot láthattak. Fehér csúcsaival a Magas Tátra és lankásabb hegyeivel az Alacsony-Tátra közrefogta a liptói fennsíkot, benne a “liptói tengert”, a víztározót. Nyugat felé fordult. A szikrázó fényben kopottabb színekkel a Fátra hegyei bontakoztak ki. Átkarolva egymást néztek körbe és körbe. Már semmi sem hiányzott, övé volt a teljesség.