A reggeli nap ünnepélyes fénybe öltöztette a vidéket. Erős nap volt. Augusztusi nap, rikító kék éggel. Az út egy vízesésétől indult, lassan elnyúlva, komótos emelkedővel, régi öreg fenyőfák ölelésében. Széles ösvény volt, érezte lába alatt a ropogó murvát. Lassan haladt, továbbra is azzal a bizonytalanság érzéssel a  szívében, ami lépteiben is megmutatkozott.

Az erdő kezdte magába fogadni az utat. Az aljnövényzet sűrűbb lett, a fenyőfákat más, lombos fák váltották. Nem ismerte fel őket. Egy kis patak partján haladt tovább. Ösvénye hol bebújt a fák alá, hol kivezette őt a ragyogó napsütésre. A közeli dombok és hegyláb púpjai eltakarták előle úticélját. Egyre magasabbra hágott és bár igazi emelkedőt még nem mászott meg, kezdett fáradni. A gyönyörködést, az égre és a fákra emelt tekintetet lassan felváltotta a földet lehajtott fejjel bámuló menetelés. A kétely indulás óta alig csökkent benne. Nem bízott magában. Mi oka is lenne rá.

Az ösvény váratlanul egy laposan elnyúló vízmosásba ért. A széles, kövekkel felszórt meder most csak egy kis érnek adott otthont. Rajta hengeres fatörzs, a vándorok hídja. Rálépni készült, mikor szeme sarkába jobbra a vízmosás felett valami fehér villant. Akkor látta meg először. Fenyőfák lengedező csúcsai között szikrázott a hegy szikla orma. Oda tart hát. Öröm volt végre látni. És mégis, valahogy hamiskás volt ez az öröm. A csukott ajtón átszűrődő zene érzése. Nem teljes, nem hiánytalan. Érzi a ritmus vezetését, de csak árnyéka a valóságnak.

A fatörzs kifogott rajta, mint mindig. Ügyetlenül egyensúlyozva, meg-megcsúszó lábbal kelt át rajta, hogy ismét betérjen a fák közé. Az út jelzést küldött neki. Emelkedőt, fák kiálló gyökereit és folytogató meleget. Ez már a hegy. Kapkodva vette a levegőt. És az út egyre meredekebb lett, térdére támaszkodva kellett egyik lépésből a másikba tolnia magát. Más megmosolyogná őt. Más talán kicsit szaporábban szedve a levegőt, kicsit kimelegedve, de könnyed mosollyal teljesítené ezt az emelkedőt. De ő nem más.

Az út figyelmeztette: már a hegyen jár! Néha úgy érezte, hogy az emelkedő már egy függőleges fal. Minden lépésért, minden lélegzetvételért megkűzdött. Feje zúgott, zakatolt. Miért csinálja ezt?

Az emelkedő egy helyen megtréfálta. Kigúnyolta. Hirtelen vége szakadt, az ösvény kiugrott az erdőből, derékig érő bozótosba, hogy azután pár méterrel odébb újult erővel vágjon neki ismét az emelkedőnek. De az ő ereje nem újult meg. Választhatott, a napon aszalódik, vagy az árnyékban a lehetetlen lejtő, ahol állni is fáradtságos. Nem volt igazi választás, folytatta hát a kapaszkodást felfelé. Az öröm valahol ottmaradt a vízmosásnál.

Visszaidézni sem tudta, hogy lett vége az emelkedőnek. Azon kapta magát, hogy egy tisztáson halad, ahol sokkal alacsonyabbak már a fenyők. A nap magasan járt, forrósággal árasztotta el a hegyet. Az ösvény enyhén jobbra kanyarodott, majd a fák mögött feltárult a hegycsúcs. Hirtelen egészen közelinek és ettől még elérhetetlenebbnek tűnt. A csúcs alatt függőleges sziklafal emelkedett. Még a levegőt kapkodva poroszkált, mikor a fák tövében egy kis menedéket és tűzrakó helyet vett észre. Fáradtan roskadt be a menedékbe, fejét az uzsonnázó asztalra hajtva. Becsukta szemét és próbálta teljesen kiüresíteni elméjét. Talán kicsit el is bóbiskolt. Riadtan emelte fel fejét. Indulnia kell. Vagy maradnia, egy jót pihenni és visszafordulni. Mint fellobbanó tűz első füstje kezdet szivárogni agyába a kísértés. Maradni. Pihenni. Elég volt. Lassan felállt, és kilépett a menedékből a napra.