Mikor belépünk a házba, a tekintetem egyszerre azon a személyen akad meg, aki az imént félbeszakította bensőséges magánbeszélgetésemet Lucas-szal.

Tom egy testileg harmincöt éves angyal. Testileg ő a legidősebb, lelkületben viszont alig négyszáz éves. Lucashoz képest togyogó pólyás. Mégis feljebb valónak érzi magát. És azt érzékelteti is.

Csak néhányszor találkoztam vele angyal koromban, de mindig úgy kezelt mintha a kislány lennék a szomszédból, akivel érzékeltetni kell, hogy milyen szép és aranyos.

A falra mászok tőle.

-         Kate. – a torkán akad a szó. – De örülök. – hatalmas vigyor terül el az arcán.

Hozzám lép és megcsípi az arcomat.

-         Tom. – kezdem bosszúsan és megajándékozom egy grimasszal. – Háromszázhat éves vagyok, nem tizenkettő. Nálam ez már nem jön be.

-         Nekem akkor is kölyök maradsz. – mondja és megborzolja a hajam.

Egyet balra lép és Lucas fölé tornyolsul. Ugyanis Tom kis híján két méter magas. Szikár testalkata ellenére tiszteletet parancsoló és világos barna szemeiből süt az atyai törődés.

-         A gyerekek elmondták mi történt. – biccent Jemei és Mat felé.

Lucas csak passogat. Szóhoz sem jut. Tom viszont elemében van.

-         Nem lesz gond. – hatalmas tenyerét Lucas vállára teszi. – Megoldjuk. – bíztatja.

-         Tudom. – nyögi Lucas.

Az angyalom homlokán ráncok jelennek meg és egy pillanatra megcsillan a szeme.

-         Tom . – mély levegőt vesz.

-         Igen? – Tom komoly stílusától feláll a hátamon a szőr.

-         Nem találom Michaelt. Pedig szükség lenne rá.

-         Nem gond. – feleli Tom elszántan. – Előkerítem.

Fél pillanat múlva, mikor Tom már biztos hallótávolságon kívül van, Lucas lángoló pillantással fordul a fiúk felé.

-         Ki hívta? – kérdezi fogcsikorgatva.

-         Senki. – a felelt kánonban érkezik. Még Anett finom hangja is hallható a fiúké mellet.

-         Akkor, hogy került ide?

-         Megjelent. – ragadja meg a szót Anett. – Ahogy Greg és Isabell is, nem sokkal ő előtte. Senki nem tudja mi folyik itt és mivel nincs min átkísérni a szellemeket, nincs dolguk.

-         Hamarosan mindenki itt lesz. – mondja Mat leverten.

-         Miért? – Lucas hangja pár oktávval magasabbra csúszik. Még soha nem hallottam így beszélni.

-         Izé… - Jamei kissé elszontyolodik. – Először Greg jött. Elmondtuk neki, mert ő megbízható…

-         De Isabell nem. – veszi át Anett. – Elcsípett pár szót és összerakta a képet.

-         Szóval hamarosan mindenki megtudja. És nem fognak karba tett kézzel várni. – fejezi be Mat.

Igen. Isabell pletykás. De, hogy itt legyen mindenki az túlzás. Rengeteg angyal van. Nem lóghat a házamban mindenki.

-         Kate. – hallom Mat félszeg hangját. – Mit csinálnak a szellemek?

-         Meditálnak. – hatalmasat sóhajtok, de semmi nem javul tőle. – Próbálnak távozni.

Én is körbe pillantok, ahogy az angyalok. Szemléljük a fura, meditáló társaságot. Csak Lucas mered a semmibe.

-         Nem kéne nekik szólni? – kérdi Anett együttérző hangon.

-         Nem! – vágja rá Jamei. – Így legalább nincsenek láb alatt. Ha mindenki itt fog tömörülni jobb lesz, ha nem lesznek útban.

Újra hatalmasat sóhajtok és még egyszer végig mérem a rengeteg sápadt arcot.

Bele sem merek gondolni mi lesz, ha megjönnek az angyalok.

Végjáték

Furcsa figyelni, ahogy az angyalok és a szellemek kerülgetik egymást a napalimban. Fekete szárnyak és hófehér arcok tömkelege. Teljesen eltakarják a szemem elől, az újrakezdést szimbolizáló tölgyfámat és ez rossz érzéssel tölt el.

Ugyanis megérkeztek. Az angyalok, akik nem tudják mi történik, és akik úgy érzik, tenniük kell valamit. Szerencsére nem jött mindenki, de így is rengetegen vannak. A huszonharmadikig számoltam, majd feladtam.

Az angyalok általában békés, gyönyörű arca most feldúlt és gondterhelt. Vannak akik a szellemek miatt aggódnak, valakik lázadástól tartanak. A szájuk egy pillanatra sem áll be. Kisebb csapatokba verődve tanakodnak azon, hogy mi lenne a legjobb megoldás.

Lucas és néhány idősebbnek tűnő angyal, kisebb körbe rendeződve a sarokban gubbaszt, és tervezget. Lucas elsődleges szempontja, az én biztonságom.

Sokaknak ezzel is gondjuk van.

Szerintük Lucas, irántam érzett, leplezetlen érzelmei, befolyásolják a józan eszét és rossz irányba terelik. Tehát megpróbálják kizárni.

Anett a ház legeldugodtabb sarkába menekült, mert már zavarta, hogy a kivégzésem a téma. Folyton a kezeit tördeli és aggodalmaskodik. Szerinte őrültség engem is belevonni. Őrültség és veszélyes. De a szemein látom, hogy ő tudja, nincs más esély.

Én általában az ajtónál állok és felvilágosítom az új onnan érkezett szellemeket a kialakult helyzetről. Valamilyen furcsa okból kifolyólag, pontosan tudják, hová kell jönniük.

Szerintem az a furcsa ok, Michael.

Természetesen Tom nem találta meg. Hogyan is találhatta volna. Michael nem az a fajta, akit meg lehet találni. Ha akar valamit, majd ő megtalál. De szerintem már nem akar. Útba igazítja a gyámoltalan szellemeket, majd amikor ennek az egésznek vége lesz, újra emberi formában fogja csodálni a modern világ vívmányait.

Tom folyamatosan próbálja átvenni a vezetést. Nem bírja megérteni, hogy Lucas testvére és Lucas szerelme a tét. És természetesen az sem érdekli, hogy Lucas az ütközőpont Jared és köztem. Figyelmen kívül hagy mindent, ami neki nem tetszik.

És neki semmi nem tetszik. Főleg nem Lucas.

Meg van győződve arról, hogy Jaredet elkapjuk, ha mindenki egy öntetűen keresi. Szerinte mindenkit be kell vonni és minél előbb eltenni lábalól.

De ő nem tud a generációkról. Nem tudja, hogy Jaredet már alig kötik a szabájok. Erről már csak Lucas, Jamei, Anett, Rachel és én tudunk. Rajtunk kívűl mindenki a sötétben tapogatózik. És pont minket zárnak ki.

Megpróbáltam elküldeni őket, de az én szavam semmit sem ér. Ugyanis az ő szemükben én vagyok a hibás.

Igen. A legfontosabb dolgot, vagyis azt, hogy Jared megőrült és azt akarja tudni, hogy honnan származunk és kinek a kezében van a világ, már csak Lucas és én tudom.

De ezekről nem beszélhetünk. Vagyis csendben tűrjük, hogy angyalok vegyék birtokukba a házamat és Jared hajtó vadászatát tervezzék.

Lucas már nem próbál belefojni a Tom vezette társaság elképzelléseibe. Pár lépésnyi távolságból hallgatja, hogy milyen módszerekkel állnak elő és egyre sötétül a tekintete.

Tudom, hogy Lucas csak tiszteletből tűri meg őket és végül ugyis ő dönti el mi legyen. De én nem érzek irántuk annyi tiszteletet sem, hogy halgassam az ostoba fecsegésüket. Annyit meg főleg nem, hogy odébb álljak és befogjam a szám.

-         Miért itt kell ezt megtárgyalni? – szakad ki belőlem negyed óra elteltével. Nem vagyok hajladnó tovább nézni Lucas elgyötört arcát és azt, hogy semmibe veszik.

-         Miért kell ebbe beleszólni? – esik nekem Patrick.

-         Na te csak halgass! – pirítok rá. – Hány éves vagy egyeltalán. Száz?

-         Száz tizenkettő. – húzza ki magát.

-         Én meg háromszázhat. Úgyhogy azt hiszem kijár nekem egy kis tisztelet. – hamár a tiszteletnél tartunk, amit ők annyira megkövetelnek maguknak.

Patrick szemei elkerekednek. Ahogy a két másik tervezgető angyalé is. Csak Tom őrzi meg a hidegvérét. A szája sarkában apai mosoly bújkál.

-         Kate. – kezdi dorgálva. – Egy kis tiszteletet. Ők itt…

-         Kik? – kérdezem élesen. – Felnőtt emberek? Itt nem számít, hogy hány évesnek nézel ki.

-         De sokat számít. – Tom úgy beszél hozzám, mint egy hisztis kisgyerekhez. Nem kezel egyenrangú partnerként.

-         Ha elég érett lennél, nem fecsegnél ilyen badarságokat. – vágom a fejéhez. Ettől már megrándul az arca és eltűnik róla a mosoly. – Te – mutatok rá Patrickra – még nálam is fiatalabb vagy. – Te mutatok a mellete álló harmincasnak kinéző nőre. – Kevesebb, mint hetvennégy.

-         Ezt honnan tudod? – kerekednek el a kicsi, zöldesbarna szemei.

-         Nem ismerlek. Vagyis te azután lettél angyal, hogy megváltam a szárnyaimtól. És az hetvennégy éve történt. – ránézek a következő fiúra. Külsőre körübelül huszonöt. – Kétszáz éves vagy, ha jól emlékszem. – a holland származású Henk, csak bólogatni tud zavarában.

Tom most már dühös apuka, ábrázattal méreget, de szólni nem tud.

-         Ha összeadom a ti életkorotokat – mutatok körbe a piciny kör fiatal társaságán – akkor is kevesebb az életévetek, mint Lucasé.

A házban lévő összes angyal az én szónoklatomat figyeli. Lucas zöld szemei egyszerre tükröznek hálát és megrökönyödést.

Kihasználom a rövidke csöndet.

-         Ez most egy súlyos helyzet. – fordulok körbe. – Nem tudom észre vettétek e. – ezt már Tom arcába mondom. – Ti egy angyal levadászásáról beszéltek.

-         Veszélyes. – bukik ki Tom száján.

-         És akkor már le kell gyilkolni, mint egy állatot? – veszi át Lucas a szót. – Elkapjuk Jaredet és az öregek elé állítjuk. – a hangja nem tűr ellentmondást. – Jared az én ügyem. Ti kerítsétek elő Rachelt.

Nem mond ellent senki. A Tom vezette kör lassan felszáll. Tom még mielőtt eltűnne a plafonban, int Mat-nek és még két angyalnak, hogy tartsanak vele.

-         Szia Kate. – kiált Mat, majd a nyakamba ugrik és megpuszil.

Megszeppenve nézem hogy elszáll, nem értve a furcsa érzelem kitörését. Közben Lucas Jemei mellé lép és összedugják a fejüket, kizárva mindenkit. Még engem is.

Lucas próbálja elkerülni, hogy engem is be kelljen vonni. De ez elkerülhetetlen. Ő is tudja és ha a közelében lennék, biztos hamarabb meggyőzném, mint ahogy magának beismerné. Tehát inkább kizár és  olyan sokáig halogatja a beismerést, amilyen sokáig csak lehet.

Az Anett uralta eldugott sarokban keresek menedéket. Anett még mindig nagyon lestrapált. A szemei ködösek és az arca is színtelen. A széja lefelé görbül és mintha könnyek csillognának a szemei sarkában.

Mindkét kezét megragadom és erősen megszorítom.

-         Nem lesz gond. – suttogom.

-         De féltelek. – a hangja remeg.

-         Ó Anett. – mélyen belenézek a világos kék szemeibe. – Nekem már így is több idő jutott, mint amennyi elrendeltetett.

-         De… - kezdi tétován, de végül inkább elhallgat.

Merengve bámul maga elé. Próbálja összerakni a képet.

-         Úgy gondolod? – kérdezi megtört hangon.

Csak bólintok, Anett pedig belenyugszik és szorosan átölel.

-         Még találkozunk. – suttogja a fülembe, elcsukló hangon. – Egy jobb életben biztosan.

Viszonzom az ölelését. Anett mindig is megértő volt. Legyen szó bármiről. Nem kérdezett feleslegesen. Magában mérlegelt, majd természetesen melléd állt. Igazi jó barát.

Most is. Nem tudom biztosan, hogy csak a félelem miatt búcsúzott el, vagy ő is sejt valamit. De ez már nem is fontos.

A ház négy falán keresztül, újabb szellem áradat érkezik. Anett rendezi elgyötört vonásait, majd – végre kéztördelés nélkül -  elhúzódik a faltól.

A rengeteg szellem lassan, de biztosan kezd kiborítani. Mindegyikükből árad a halál szaga és ráadásképp már egy lépést sem tudok, úgy megtenni, hogy ne ütközzek bele valakibe.

Hirtelen Avril Lavigne-t hallom. Ez csak egyet jelenthet. Rose! Még egyszer Anettre pislogok. Az arca már békés, és a szeme újra élettel teli.

- Te már eldöntötted mit teszel. – mosolyodik el halványan.

Visszamosolygok, majd telefonhoz rohanok, kikerülve tizenkét bámészkodó szellemet és gyorsan felkapom.

-         Szia! – szólok bele őszinte jókedvvel. Rose nekem a megváltás. – Mizujs?

-         Szia! – kezdi még lelkesebben, mint én. – A hétvégét itt töltjük Joe-val és láttuk, hogy fel van kapcsolva a nagybátyádnál a villany.

-         Igen, én is itt vagyok. – szárnyalok a boldogságtól. – Találkozunk?

-         Igen. Most épp valami előadásra megyünk, de ha nyolc oké.

-         Tökéletes!

-         A tenger gyümölcseiben. – mondjuk kánonban.

-         Megbeszélve. – rikkantom.

-         Túltárgyalva. – kontráz rá, mint mindig – csak, hogy az övé legyen az utolsó szó - majd leteszi a telefont.

A kezemben még mindig szorongatva a mobilom, Lucas mellé lépek és enyhén megkocogtatom a vállát.

- Randim lesz. – jelentem ki.

- Nem mész sehova. – mondja, majd visszafordul Jameihez.

Mélyet sóhajtok. A slusszkulcs a zsebemben. És már eldöntöttem, hogy megyek.

Arra a fél órára ami még hátra van elvonulok a szobámba. Éppen veszem fel a Rose-tól kapott fehér felsőm, amikor két lány libeg át a szoba falán, betörve a magányszférámba.

Bosszúsan nézek rájuk, mire az alacsonyabbik megrántja a vállát.

-         Kint nagy a tömeg. – reszelős hangja van. Égeti a fülem.

Nem szólok csak a csukott ajtó felé mutatok. Szidkozódva ugyan, de visszalibegnek a rengeteg szellem közé.

Elgondolkodom, hogy mennyi esélyem van rá, hogy észrevétlenül eljutok az autóig. Valószínűleg észrevétlenül kitudnék manőverezni a fekete-fehér társaság tagjai között, de nem akarokkockáztatni. Inkább az ablakon kersztül távozok.

Lucas épp akkor röppen mellém, amikor már szállok be az autóba. Pedig már kezdztem azt hinni, hogy sikerült.

-         Azt mondtam nem mész sehova. – ragadja meg a karom ingerülten.

-         Lucas. – nézek rá komolyan. – Nem bírom. Kérlek. Találkoznom kell végre valakivel, aki elfeledteti velem ezt az eszement zűrzavart. Muszály kimozdulnom a házból.

Nem tudom mi tükröződhet a szemeben, de Lucas rábólint. Elengedi a sajgó karomat.

-         Veled megyek. – mondja ellentmondást nem tűrő hangján. Be kell ismernem, jól áll neki a magabiztosság. - Csak egy percet várj. – kér, és visszareppen a házba.

Pár pillanattal később Anett és Jamei lép mellém. Lucas a ház mögül érkezik ember alakban, felöltözve.

-         Ablak? – kérdezem amikor már a belváros felé hajtok.

-         Abalak. – válszol és egy halvány kis mosoly bújkál a szája sarkában.

A városban legnagyobb meglepetésemre még nagyobb a tumultus, mint a házamban. De itt legalább emberek szorongodnak, nem pedig ideges angyalok és elkeseredett szellemek.

Az étterem előtt már nincs parkolóhely, ugyhogy távolabb állok meg és gyalog sétálok vissza Lucasszal az étteremig. Anett és Jamei a fejünk felett repked, Lucas pedig idegesen szorongatja a kezem és közben a tömegben keresgél.

Az étterem zsúfolásig tele van, de Rose-t nem nehéz kiszúrni. Piros szalmakalpja – amit anno együtt vettünk – kilóg a tömegből. Felé indulok, magammal húza Lucast.

Szerencsére Joe is itt van. A rövid bemutatkozás után a fiúk italért indulnak, hogy kicsit kettesben maradhassunk Rose-zal. Örömmel látom, hogy Lucas, miután mindenki arcát tüzetesen megvizsgálta, kezd felengedni.

-         Még soha nem láttam így csillogni a szemeidet. – mosolyog Rose, miközben Lucast fixírozza, aki máris elmélyült beszélgetésbe kezdett Joe-val. – Hmm.

-         Te sem panaszkodhatsz. – mérem végig Joe-t, majd Rose ugyancsak szerelemtől csillogó szemeibe nézek. – Révbe értél?

-         Inkább fogalmazzunk úgy, hogy benőtt a fejem lágya. – nevet vidáman. – Bár ha jobban meggondolom. – harap bele a szájába. – Ó Haley! Annyira szeretem. – ismeri be és a fülig elpirul.

-         Szóval? – kérdezem vidáman. – Jó a suli?

-         Igen. – nevet. – Hiszen ő is ott van. És képzeld Ashley is. Bár fogalmam sincs, hogy keveredett oda.

-         Igen mondta. – mosolyodok el. Rémlik valami, hogy az egyik júliusi telefon beszélgetésünk alkalmával említette, hogy abba az iskolába vették fel, amelyikbe Roset. – És azt is mondta, hogy ne mondjam el, mert meglepetésnek szánja. – hadarom, mikor megpillantom Rose összeszűkült szemeit.

-         Jellemző. – kacarászik. – És az is, hogy pom-pom lány. És az is, hogy egy hétig könyörgött, hogy tartsak vele.

-         És belementél? – kérdezem meghökkenve. Az utolsó szukolásunk után azt álította, hogy többet soha.

Rose az ég felé emeli a tekintetét, vagyis igen. Belement. Miközben csevegünk a fiúk is visszaérnek és lassan mefonják magukat a eszélgetésbe.

Jó érzés emberként viselkedni. Újra egyszerű, emberi lénynek lenni, hacsak egy pár órára is.

Lucas tökéletesen helytáll. Senki nem mondaná meg róla, hogy nem mai gyerek. Bájosan elcseveg Rose-zal és Joe-val is. A figyelmemet nem kerülheti el, hogy Lucasnak Rose még mindig Rosey, Rose pedi egyszerűen csak Luc-nak szólítja Lucast.

De sajnos a kellemes emberi pillanatok hamar elmúlnak. Rose-éknak mennük kell, mert másnap korán indulnak vissza a suliba. Rose-zal nehezen tudunk elszakadni, és a legjobb barátnőm, még az ajtóból is visszainteget.

Lucas felé fordulok, aki úgy ül mellettem a kezemet szorítva, mintha csak erre teremtették volna. Az arca nyugodt és ezt a tekintete is megerősíti. Ő is élvezte a rövid kikapcsolódást.

-         Itt hagyta a tárcáját – jegyzem meg magamnak, mikor az asztalra pillantok.

Automatikusan megfogom és elindulok a kijárat felé, a rengeteg ember között. Egy pillanatra érzem Lucas kezét a derekamon, de valaki nekem jön és a keze eltűnik.

Majd visszajövök hozzá. Ha sietek még elcsíphetem Rose-t. Lucas úgyis megvár.

Kilépek az utcára. Rengeteg az ember. Az őszi ünnepség rengeteg embert vonzott, ebbe a csöndes, nyugodt városkába. A nyárzáró fesztiválra rengeteg árus is érkezett. Az utca mindkét oldala, színes holmikat kínáló bódékkal van tele.

Nem látom Rose-t a hömpöjgő ember tömegben. Körbe fordulok, de mindenhonnan idegen arcok néznek felém. Inkább visszafordulok. Talán Lucashoz még visszatalálok, Rose-t meg majd felhívom később. Úgyis szomszédok vagyunk és holnap reggelig még lesz rá időm.

Ahogy az étterem felé fordulok, egy kéz az utamat állja.

Valami hideget érzek a hasamnál.

Két magas nő között megpillantom Lucast. Felém siet, utat törve a rengeteg vigyorgó arc között. Halálra váltan figyel, miközben már futva közeledik felém.

A hasamban éles fájdalmat érzek. Lepillantok.

Egy véres kést látok, ami felém közeledik. Az agyam hirtelen eltompul és mintha sűrű köd szállna a világra, a látásom elhomályosodik..

Valaki elkap hátulról és nem törődve a rengeteg túristával a levegőbe emelkedik velem.

Látom Jared távolodó alakját. A tömegben áll, kezében a véres késsel. Egy szempillantással később eltűnik a rengeteg, színesebbnél színesebb ruhába öltözött vidám ember között.

Ahogy egyre távolodunk a hömpöjgő színáradattól, lassan megy le a nap és kezdek fázni.

A semmiből megjelenik mellettünk Anett, Jamei pedig hátulról fedez. Vajon hova megyünk? A szél egyre gyorsabban sűvít el a fülem mellett, miközben egyre távolabb kerülünk a zajos várostól. Az elmém egyre fáradtabb és egyre jobban fázok. A szemeim le akarnak csukódni. Minden erőmet összeszedve hrcolok az öntudatlanság ellen, de a sötétség egyre erősebben vonz.

Miközben szállunk újabb, ismeretlen angyalok érkeznek. Már csak homélyosan láok ki, félig lecsukódni készülő szemhéjaim alól. Nem csak halál angyalok szállnak mellettünk. A levegő kezd megtellni bosszú angyalokkal és a távolból már Jared szárnysuhogását is hallom. Bekerítenek.

Az idő lelassul és érzem, hogy a sötétség maga alá  gyűr. A szemeim lecsukódnak. De nem merülök el az öntudatlanságban. Lucas meleg keze visszarát. Érzem, ahogy az arcomhoz ér, miközben másik kezével szorosan szírít magához.

Gyönyörködök gyönyörű arcábanés közben a szemem sarkából látom, hogy Anett eltűnik mellőlünk.

Ijjedten körbepillantok. Az angyalok sorba tűnnek el, gyorsabban mint ahogy megjelentek. Tehát elkapták Rachelt. Gyorsan ment. Vagy csak megszűnt a időérzékem?

A kapu tehtá kinyílt, a kötelesség pedig mindenkit szólít. Vagyis csak majdnem mindenkit. Lucas kötelessége, hogy engem védjen, Jared pedig úgy gondolja, hogy az ő kötelessége, hogy megöljön engem.

Csak Lucas és Jared. Na meg persze én.

A hasam egyre jobban fáj. Lepillantok. A fehér blúzom már vörös, a hasam pedig egyre jobban fáj.

Érzem a halál szagát. Erősebben, mint valaha. A saját halálom szaga. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hamar vége lesz. Hogy csak ennyi fájdalommal fog járni.

Szállunk a levegőben. Nem tudom, hol vagyunk. Nem tudom, mennyi idő telt el. Csak a szárnysuhogásokat hallom és a fájdalmat érzem a hasamban.

Csak a suhogás és a fájdalom…

-         Kate!

Lucas rémült hangja visszaránt az életbe, de nem vagyok teljesen magamnál. A nap közben lemegy és már csak a hold világítja meg Lucas gondterhelt arcát.

A világ elhalványult színei kezdenek összemosódni és a hallásom is egyre tompább lesz. Fázok és lüktet a fejem. Lucas hangja is olyan távoli. Ahogy kérlel, hogy maradjak vele, hogy nem hagyjam el.

De az erőm egyre fogy és egyre jobban fázok. A fogaim összekoccanak és már az egész testem remeg.

Újra kezdem elveszíteni az eszméletemet. Valahol a valóság és a sötétség között lebegek.

Csak Lucas bársonyos hangját hallom. Távolról szól, de mégis olyan megnyugtató.

Hatalmas rántás.

Repülök.

De már nem érzem Lucas óvó kezeit a derekamon.

Zuhanok, döbbenek rá.

Az agyam kitiszul és újra teljesen magamnál vagyok.

Tisztán látom Lucast, ahogy Jared a szárnyát tépi. Fekete tollak hullanak utánam. De azok nem zuhannak. Egy-egy szellő elkapja őket és messzire sodorja, el ettől a szörnyű pillanattól.

Zuhanok…

Lucas hátranyúl és elkapja Jaredet. Dulakodnak. Csak a hatalmas fekete szárnyaikat látom. Két fekete árnyat a holdfényben és a hulló, fekete tollakat, ahogy megcsilan rajtuk a hold ezüstös fénye. Egyre több és több toll válik meg gazdája szárnyától, miközben még mindig megállíthatatlanul zuhanok.

Lucas alakja hirtelen kiemelkedik és néhány gyors mozdulattal letépi Jared szárnyait. A döbbenetem csak pár pillanatig tart.

Jared zuhan.

Én is zuhanok.

Lucas utánam veti magát, de már késő. Tudom, hogy késő. Ennek a játéknak vége. Mégegyszer, utoljára rápillantok. Maga,ba zárom a pillanatot, amikor gyönyörű angyal testét megvilágítja a holdfény, majd lehunyom a szemem.

…

Érzem a hideg aszfaltot a hátam alatt. A fájdalom átjárja az egész testem és egyre erősödik. Mindenem fáj. De csak pár pillanat az egész. Mindjárt elmúlik. Tudom, hogy elmúlik.

Lucas!

†