Szellemek

Naívan azt hittem, hogy innentől felgyorsulnak kicsit az események. De mint mindig, most is tévedtem.

Mat két napig lógott a nyakamon, majd visszahelyezték kísérgetni. Igazából, vágytam is egy kis csöndre. Jó volt Mat vidámsága és pozitív hozzáállása, de ezekben a vészterhes időkben, kicsit sokalltam.

Mat-et Adam váltotta, aki a kanapén ül ember alakban és bambul. Vagy gondolkodik. Nem tudom, mit csinál, de már három napja nem mozdult.

Most meg már túl nagy a csönd.

Lucasról semmi hír, ahogy Jared-ről sincs. Bele sem merek gondolni, mit művelhetnek ennyi ideig. Vajon Lucasnak sikerült beszélni vele? Vagy csak nap hosszat kergetőznek?

A házam kezd szellem menhelyként funkcionálni.

Tegnap pár kósza szellem ugyanis úgy döntött, hogy mivel nem megyek ki hozzájuk, ők jönnek be hozzám. Persze ez a többieknek is megtetszett és elözönlötték a pici kis házamat, ami napról napra egyre zsúfoltabb.

Hogy, elüssem az időt, és eltereljem a gondolataimat, újra beszélgetni kezdtem velük. Vagyis inkább azért, mert nincs más választásom. Ha levegőnek nézem őket, folyton az utamba állnak és susognak. Azt pedig, nem szeretem. Kiráz tőle a hideg.

A legtöbben, miután kipanaszkodták magukat tovább állnak, de vannak visszatérő pácienseim, akikkel nem tudok mit kezdeni. Mindig ugyanazt a történetet mesélik és nem bírják megérteni, hogy ha nem bánják meg valóban bűneiket, soha nem szabadulhatnak a szellemi pokolból, amiben élnek.

Természetesen a kósza szellemek, kósza boszzú angyalokat vonzanak magukhoz. De szerencsére ők nem mernek bejönni a házamba. Adam jelenléte elriasztja őket. Csak a ház körül repkednek. Néha, ha kinézek az ablakon, látom elsuhanó alakjukat. Egyre türelmetlenebbek. Mivel a legtöbb szellem nálam csoportosul, alig van kivel játszadozniuk.

És mióta a szellemek rájöttek, hogy kínzójuk a házba nem követi őket, egyre nehezebb tőlük megszabadulni.

A néha-néha felbukkanó gonosz angyalok következtében pedig, nem tehetem ki a lábam a házból. Kaja nincs itthon, úgyhogy minden nap pizzát kell ennem, ugyanis ebben a városban csak azt hozzák házhoz. Bármennyire is szeretem, kezdem unni.

-         Héjhó! Figyelsz egyeltalán? – legyezget a szemem előtt az egyik legmacerásabb szellem.

-         Persze. – mondom és ráemelem a tekintetem.

-         Akkor?

-         Akkor mi? – kérdezem meglepetten.

-         Mit tudsz tenni? – még ő van felháborodva.

-         Már annyiszor elmondtam. – sóhajtom. – Csak akkor léphetsz tovább, ha megbánod a bűneidet.

-         De én bánom.

-         Nem eléggé. – vetem oda foghegyről. Már kismilliószor megbeszéltük.

-         Akkor mit tegyek? – hajtja le a fejét.

-         Menj ki és játszadozz az angyaloddal, mert unatkozik. Aztán gondold végig az életed és azt, hogy a tetteid milyen következményekkel járnak. És elmélkedj el azon is, hogy a tetteid miatt hányan szenvedtek.

Ez volt a sablon szöveg. Persze a játszadós rész kivételével.

Annyi szörnyűséget mesélnek. Nem tudom mindegyiket megjegyezni. Nem is akarom. Végig hallgatni is épp elég gyötrelmes.

A szellem lehajtott fejjel odébb lép, de ahelyett, hogy kisétálna a házból, bekucorodik az egyetlen üres sarokba és üres tekintettel bámul maga elé.

Az ő utána várakozó elém lép. Egy magas, szőke harmincas éveiben járó, gyönyörű nő. Mivel egész teste átlátszó és halvány, nem tudom biztosan megállapítani milyen színű kosztüm van rajta, de az biztos, hogy nagyon elegáns.

Néha a legmegbízhatóbbnak tűnő emberek a leggonoszabbak. Ezt már megfigyeltem, de ez a nő nem olyan. Ezt anélkül is megtudom állapítani, hogy bármit mondott volna. A szemei érdeklődéssel figyelnek, az arca izgalomról árulkodik. Vár, hogy kérdezzek valamit, hogy végre elmondhassa mi a gond.

-         Mi a gond? – kezdem a legegyszerűbb kérdéssel.

-         Hol vagyok? – kérdezi meglepetten.

-         A földön.

-         És miért? – rázza a fejét.

-         Nem tudom. Mit tettél?

-         Mit tettem? – érzem, hogy ez egy nehéz beszélgetés lesz.

-         Amiért meg bűntettek. Mit tettél, amiért bűnhődnöd kell. – bár sejtem, hogy nem erről van szó.

-         Semmit.

-         Hogy kerültél ide? – egyre érdekesebb.

-         A lány azt mondta várjak, aztán valaki megragadta a kezem és elhúzott a fénytől és a tenger parton találtam magam. Ő is eltűnt én pedig követni kezdtem a többi szellemet. De senki nem beszél. – ezt már suttogta. – Mi bajuk?

-         Egymással nem beszélhettek. – magyarázom.

A következő pillanatban megpillantom, ahogy Adam megremeg, majd fél pillanattal miután angyali alakot ölt, egy ismeretlen angyal száll mellé.

Érdeklődve figyelem, mi történik. A fiatal, és természetesen gyönyörű angyal lány, sebesen pergő nyelvvel magyaráz valamit. Legnagyobb sajnálatomra nem hallom, hogy mit.

Egy fél perccel később az angyalok nyugtalan arccal felém közelednek, ügyesen kerülgetve a szellemeket. Végül eljutnak a konyhaasztalig, ahol ülök.

Adam arca nyugodt, a fiatal angyalé viszont nyugtalan. A szája szélét harapdálja és a kezét tördeli. Még soha nem láttam ilyen ideges angyalt.

-         Ellopták a szellemét. – sóhajtja Adam és közben a szemeit forgatja.

-         Az, hogy lehet?

-         Mivel a szellemeik nálunk tömörülnek, a bosszúk elcsalják a fiatalabb halálangyalok figyelmét és közben egy másik ellopja a szellemet és elrejti a földön.

-         Nagyon unatkozhatnak. – horkantom - Szánalmas.

A fiatal angyal idegesen felnevet, majd újra harapdálni kezdi a száját. Mogyoróbarna szemei kigúvadva cikáznak ide-oda a házban és látszik rajta, hogy egyre idegesebb.

-         Ne aggódj. – fordulok felé. - Meg lesz. Csak mond a nevét.

-         Olivia. – Adam válaszolt, mert az angyal lány már olyan ideges, hogy nem is hallja mit beszélünk.

A még mindig előttem álló fiatal nőre nézek, aki értetlenkedve figyeli a jelenetet.

-         Te vagy Olivia, ugye?

-         Igen. – feleli vidáman.

Ujjammal a nő felé intek, jelezve, hogy megtaláltam. Adam megböködi az angyalka vállát. Erre már felfigyel. A csinos nőre pillant, majd egy hatalmasat sóhajt.

-         Most mi a teendő? – fordult Adam felé. Nagyon magas hangja volt, de egyeltalán nem fülsértő.

-         Mivel nem vétett, akarnia kell, hogy távozhasson.

Bólintottam.

-         Olivia! Ha nem szeretnél magányosan a földön bolyongani…

-         Nem akarok. – vágta rá magabiztosan.

-         Akkor akarnod kell, hogy tovább léphess.

-         Azt hogyan?

-         Hogyan? – pillantok Adam-re, de az arca tanácstalan.

-         Csukd be a szemed – fordulok vissza Oliviához. – És gondolj a fényre. Gondolj arra, hogy szeretnél tovább lépni, megnyugodni.

Olivia görcsösen koncentrál. Összeszorítja az ajkait és a holokán apró ráncok jelennek meg. De nem történik semmi.

-         Ne küzdj érte. Csak hagyd, hogy átjárjon. Ne görcsösen. Csak lazán. – úgy mondom, mintha tudnám miről beszélek.

De végül beválik.

Olivia ráncai kisimulnak és elmosolyodik. Lassan halványulni kezd, és pont mikor az angyala elemelkedik a földtől, Olivia eltűnik a szemem elől.

Adam elismerően bólogat, a szellemek pedig tátott szájjal bámulják a helyet ahol az előbb még Olivai állt. Mivel hallották amit mondtam, becsukják szemüket és próbálnak elmerülni a békében.

Valakik nyugodt arckifejezéssel, valakik dühösen, de a szobában minden szellemnek csukva van a szeme. Néhányuk arca nyugodt, de van olyan is akinek az arca eltorzul a görcsös erőlködéstől.

Tátott szájjal állok fel és lassan megpördülök a tengelyem körül. Még a macerás szellem is becsukott szemmel hintázik a talpán.

Nem tudom, hogy kínomban nevessek vagy sírjak. Ez már tényleg lehetetlen. Nem bírom felfogni, hogy az angyalok, hogyan kezdhettek lélek lopkodós játékba, pusztán mert unatkoznak. Azt pedig, hogy egy temérdek meditáló szellem vesz körbe, nem is akarom felfogni.

Azt kívánom, hogy ez csak egy rossz álom legyen. Lehunyom a szemem és Lucasra gondolok. Látom magam előtt a gyönyörű, békés arcát. A vakító zöld szemeit, a selymes barna haját. Elmerülök a kellemes érzésben. De nem segít.

Mikor kinyitom a szemem, ahelyett, hogy a kollégiumi szobámban feküdnék az ágyamon és Lucas figyelmétől pirulnék, még mindig a nappalim közepén állok.

Most már igazán vége lehetne ennek az egésznek, mert nagyon unom.

Lehuppanok Adam mellé, a kanapéra. Ő épp a nappali falán túlra bámul, üveges szemekkel.

-         Ha elkezdődött nála a mechanizmus… - tűnődik, halkan, magában, de én is meghallom.

Felidézem magamban az emléket, arról, amikor elkezdődött a mechanizmus. A rengeteg zűrzavar, a szűnni nem akaró fejfájás, a rémálmok.

Felidézem azt, hogy mennyit szenvedtem, mielőtt az angyalok rám találtak. Ha Jared nem jön rá, hogy még élek és nem indít ellenem bosszú hadjáratnak álcázott forradalmat, lehet, hogy megőrültem volna.

Sőt! Biztos. Hiszen halálvágyból kifejeltem egy ablakon. Épeszű ember nem csinál ilyet.

Épeszű angyal pedig nem gyilkol ártatlanokat.

-         Megőrült. – jelentem ki, de Adam nem figyel.

Meglengetem előtte a karom, de semmi változás. Megböködöm, de semmi haszna. Inkább hagyom merengeni.

-         Megőrűlt. – villan rám Adam szeme fél órával később.

-         Ezt montam fél órja, de nem figyeltél rám.

-         Óh. – elszontyolodik. – Ne haragudj.

-         Áh, mindegy. Megszoktam. – felelem és bekapcsolom a tévét.

-         Nem mindegy.

Kiveszi a kezemből a távkapcsolót és kikapcsolja a tévét. Kékesszürke szemei érdeklődve figyelnek. Újabb meglepetés Adam-től.

-         Soha nem beszélsz. – sóhajtom. - Együtt élünk, ha fogalmazhatok így, de semmit nem tudok rólad. Semmit. – Adam arca megrándul és acélos tekintetében fájdalom csillan. – Sajnálom – hadarom, rájőve, hogy jobb lett volna ha hallgatok és gyorsan felpattanok.

Finoman elkapja a kezem és visszahúz maga mellé. A tekintete a távolba réved. Túl a mi világunkon.

-         Így neveltek – kezdi érzelmes hangon – Merevvé és kegyetlenné. Akkoriban, csak így lehetett valaki nagy ember. És a szüleim engem a legnagyobbnak akartak. – elhallgat.

Pár percnyi csend után folytatja.

-         Volt egy feleségem, de már a nevére sem emlékszem. Csak ezért vettem el, mert a szüleink így akarták. Az én időmben nem volt meglepő. De soha nem nyúltam hozzá. Soha, egy ujjal sem. Úgy éreztem, azzal megcsalnám Klara-t. Őt szerettem. Jobban mint az életemet. – elgondolkodik majd érzelmektől feldúlt tekintettel rám néz. – Neked nem kell magyaráznom. – a hangja lágyan cseng.

Újra a semmibe réved, elmerülve az emlékeiben.

-         Csak néhány lopott pillanat jutott nekünk és csak egyetlen csók. De már attól is a világ legboldogabb emberei voltunk. De meghaltam. – jelenti ki jéghideg hangon és engem kiráz a hideg. – Egy felkelésben. Klara öngyilkos lett. Tudod mit jelent.

Pontosan tudom mit jelent. Örök szellem létet.

-         Abban a pillanatban, mikor én is meghaltam. Akkor tette.– Adam acélos hangja megremeg. – Fel volt rá készülve. Figyelte a harcot és amint meglátta, hogy elestem, felvágta at ereit. Nem volt időm szólni neki, hogy jól vagyok. Elvesztettem és most már nem tehetek érte semmit. – a hangja egyre jobban remeg. – Csak nézhetem. Még csak nem is szólhatok hozzá. De soha nem tűnik szomorúnak. – felemeli a fejét és rám néz. A szemei csillognak kibuggyanó könnyeitől. – Ha meglát mosolyog és integet. Boldog. Vagy úgy csinál, mintha az lenne, hogy ne szenvedjek annyira. De nekem megszakad a szívem.

A kezeibe temeti arcát és zokog. Óvatosan átfogom a derekát és a vállára hajtom a fejem.

Így már értem Adam természetét. Érzelemmentessé, acélos természetűvé nevelték. Mások akarata szerint élt.

De megtalálta a szerelmét és boldog volt. Majd elvesztette. Most pedig csak csöndben nézheti, ahogy a  lány örökkön örökké magányosan bolyong.

Hallgatom, ahogy Adam sír. Szó nélkül osztozom a fájdalmában.

†

Adam lassan kezd megnyugodni. A könnyei egyre lassabban potyognak és a légzése is nyugodtabb.

Miközben ülök és Adamet vigasztalom, még két szellem érkezik. Egy gyönyörű fiatal nő, és egy rossz kinézetű öregember.

A lány érdeklődve figyeli a kanapén történő jelenetet. Végigmér minket, majd a keze megállapodik az Adam vállán pihenő kezemen. Tekintete elsötétül. Égszínkék szemei elszomorodnak, telt ajkának széle legörbül. Könnyek nélkül szenved.

Közben az öregember körbe- körbe járkál a nappaliban, mint egy tolvaj, aki azt akarja felmérni, hogy mit érdemes ellopnia. A szemei közben gyűlölettől égnek, kirekesztve érzi magát. De nem foglalkozom vele.

A lány érdekel, aki éppen indulni készül. Hosszú, rongyos vászonruhájának széle meglibben, miközben megfordul.

-         Várj! – kiáltok rá, gondolkodás nélkül.

A lány meglepetten visszafordul. Az arca már nem fájdalomról árulkodik. Ráncai pillanatok alatt kisimulnak, a szeme már nem elgyötört. Boldog.

Rám mosolyog.

-         Nekem nem segíthetsz. – a hangja bársonyosan cseng. Melegséggel tölti el az ember szívét.

-         Miért mondod ezt?

-         Az én bűnöm megbocsáthatatlan. – beletörődött a sorsába.

-         Ha megbánod nem. – a hangomban, nem a már megszokott szellem pszihológus hangsúly cseng. Őszinte érdeklődésről árulkodik.

-         Nem bánom. Nekem így jó. – a hangja ugyanolyan elszánt, mint Sam-é, aki a szülei miatt vállalta a szellem létet.

-         Jó? – kérdezem mégis. – Egyedül bolyongsz. Ez neked jó?

Beszélgetésünkre Adam is felfigyel, bár csak azt hallja amit én mondok. A szemei be vannak dagadva a sok sírástól és az arca még mindig nedvesen csillog a könnyitől.

A szellem lány szemei Adam-re villannak és minden jó kedve elszáll. Pár pillanatig bánatosan figyeli, majd tekintetében fellángol a harag.

Nem tart sokáig összeraknom a képet.

-         Klara – a hangom védekező és a biztonság kedvéért felállok, hogy ha kell elfuthassak.

-         Honnan tudod a nevem? – a fogai beszéd közben csikorognak. A tekintete még mindig lángol.

-         Most mesélt rólad.

-         Az előtt, hogy összetörted a szívét? – szűri a szavakat. Ha tekintettel lehetne gyilkolni, már halott lennék.

-         Miattad sír…

-         Még hazudsz is? – csattan fel és elindul felém.

Hátrálni kezdek, ügyelve, hogy nehogy elessek valamiben. Nem szeretnék egy dühös szellem védtelen célpontja lenni.

-         Adam. – a hangom megremeg. – Klara itt van és…

-         Ne! – sikítja Klara – Miért bántod.

-         Nem bántom. – védekezek. – Szeret téged.

-         Ne csináld ezt!

Klara erejét vesztve térdre rogy és zokogni kezd. Lassan mellé térdelek. Adam már angyal formában, megrökönyödve figyeli a furcsa jelenetet. A szemei újra megtelnek könnyel.

Klara felemeli a fejét, Adam szemébe néz és újra felzokog.

-         Szeretem. – dadogja. – Annyira szeretem.

-         Tudja. – mondom megnyugtatóan és megsimogatom a hátát.

-         Akkor miért… - nem tudja befejezni a kérdést.

-         Fáj azt látnia, hogy magányos vagy. – magyarázom.

-         Boldog vagyok. – a hangja elcsuklik a sírástól. – Nekem így jó. Láthatom.

-         De az így nem élet.

-         Nem bánom meg. – a hangja megkeményedik. – És ha meg is bánnám? Megbocsáthatatlan a bűnöm, megöltem magam.

-         Hogy vele lehess, de…

-         Nem. – szipogja. – Megérte. Már az, hogy láthatom… Felér az egész világgal.  Nincs mit megbánnom. – minden szava igaz. Boldog.

Klara Adamre pillant és szívére teszi a kezét. Adam ugyanígy tesz. Szeretik egymást. Mindennél és mindenkinél jobban.

Szeretik egymást és csak ez számít nekik.

Klara arca újra békéssé válik majd megremeg a kezeim között. Halványulni kezd. Reményteljesen még egyszer Adamra pillant, majd eltűnik a kezeim közül.

Adam ledöbbenve áll és sír.

Felpattanok és a vállaira teszem a kezem. Rámnéz. Vigsztalára vár, de ahelyett erősen megrázom.

-         Menj már! – nézek a szemébe.

-         Mi?

-         Vár rád. Menj vele. – könnyek kezdik szúrni a szemem.

-         De…

-         Szabad akarat, te lassú felfogású tollas. – kiáltom. – Ehhez épp elég.

-         De ha már…

-         Meg vár. – szipogom. – De ne várakoztasd túl sokáig.

-         És te? – kérdezi aggódva.

-         Küld le azt aki Klarat kíséri, aztán majd lesz valami.

-         Köszönöm. – dadogja és a szemei olyan mértékű hálát tükröznek, amik emberi szavakkal nem írhatók le.

Szárnyra kap. Könnyeim fátylán át figyelem, ahogy eltűnik a plafonban, majd pár pillanattal később, Anett finomam landol előttem.

Ő is sír.

Mellé lépek és óvatosan megfogom a kezét. Készségesen mutatja meg a röpke, de boldog pillanatokat.

Adam és Klara egymás kezét fogva figyelik egymást. Érezni a szerelmet kettejük között.

Nem szólnak. Nincs szükségük felesleges szavakra. Azok nélkül is tökéletesen értik egymást.

Adam hátrahúzott, élettelen szárnyakkal lépked a fény felé, oldalán Klaraval.

Mindkettejük arcán boldog, szerelmes mosoly.

Átlépik a küszöböt majd az ajtó finoman becsukódik mögöttük.

Ők már örökké együtt lesznek. Boldogan, szerelmesen.