Igazság

Igazam is lett. Itt fekszem a parton, a víz a lábamat nyaldossa és a legtöbb amit elmondhatok az elmúlt három hónapról az lényegében három dolog.

1. Adam filmmániás
2. Úgy érzem magam mint egy szellem pszichológus
3. Jamei két napnál tovább nem bírja beszéd nélkül

-         Beszélgessünk!  - dorombolta – miközben körbe-körbe úszkált a nappaliban, úgy időzítve, hogy a legizgalmasabb részeknél eltakarja Adam elől a TV-t.

-         Adam ne! – kiáltottam, amikor megláttam, hogy Jamei felé hajítja a telefont.

De már késő volt. A telefon átszállt Jamei-n és a falnak csapódva darabokra törött. Szegénynek nem volt szerencséje, ahogy az elődjének sem.

-         Nyavalyás! – mondta Adam.

-         Szerintem bosszúnak jobb lennél – csicseregte Jamei, majd felém úszott és dorombolni kezdett, mint egy kis cica. – Beszélgessünk!

-         Jamei! – kezdtem nem túl barátságosan – Most halgattam végig tizenkét kesergő lelket. Az egyikük azt ecsetelte, hogy hogyan kínzott kiscicákat, mielőtt megölte a szomszédját. Kérlek, hagyj!

-         Lehet azt hiszik te vagy a megváltó.

-         Őket csak a bosszúangyaluk válthatná meg, de ők nem fogják, mert szeretik nézni ahogy szenvednek. – az utólsó szavakat már kiabáltam. – Miért angyalok egyeltalán? Hiszen gonoszak!

-         Ezt már megbeszéltük – intett le Adam.

-         Persze, persze! – fintorogtam. – Valaki tudja! De nem mi.

A nyár legizgalmasabb történetét ezzel el is meséltem. A szellemek folyamatosan özönlöttek, soha nem vettem észre, hogy ennyien vannak, hogy ennyien bűnhődnek.

Én vagyok az egyetlen akivel beszélhetnek, ugyanis Michaelnek nyoma veszett, tehát beszélek velük. Vagy legalábbis meghallgatom őket.

De nehéz. Gonoszak. Nagyon sokan gonoszak. Vannak akik már mennének. Mondván eleget bűnhődtek, de megbánni nem tudják a tettütek. Erre mondta Adam, hogy eredendő gonosz.

Próbálok hatni azokra, akiknél még látok reményt. Nagyon nehéz. De csinálom, mert lagalább addig sem Lucason ját az eszem.

Nem ad hírt magáról. Nem tudom, mi lehet vele és csak remélhetem, hogy Jared nem bántotta.

Most, ahogy a nyár utolsó napján nézem a naplementét már nem agyalok, nem reménykedem.

Csak várok, hiszen ahhoz jól értek.

Várok, hátha történik valami, hátha hirtelen megvilágosodok és minden kérdésemre választ kapok.

Badarság.

Szárnysuhogás.

Lucas!

A remény szele megcsap egy pillanatra, de azonnal lefagy a mosoly az arcomról, amikor a hang irányába fordulok.

-         Szia Katey!

-         Jared! – a hangom nagy meglepetésemre nyugodt és kimért.

-         Hajlandó vagy beszélni velem?

-         Tessék? – ennyit tudok kinyögni, miközben azon agyalok, hogy vajon Jamei és Adam észre veszi e, hogy mi történik vagy teljesen leköti őket a True Blood.

-         Nem foglak bántani. – a hangja nem a szokásos gúnyos utálat.

-         Na ne nevettess! – az én hangom ellenben még sohasem volt utálatosabb.

-         Szeretném, hogy megértsd. – a szemei igazat mondanak.

Próbálom felfogni, de olyan abszurd a helyzet.

-         Mit kell megértenem?

-         Hogy miért fogsz meghalni. – közönyösebben nem is tudta volna közölni.

-         Miről beszélsz?

-         Meghalsz. – a hangja mély és halálosan cseng. Érzem a lénye körül a halál szagát. – A nagyobb jó érdekében.

Közben a nap lenyugszik és kezd eluralkodni  a világon a sötétség.

-         Ha már elkezdted, kifejtenéd? – a hangom megremeg.

-         Nem személyes. Te csak az ürügy vagy.

-         Ürügy?

-         Még nem jöttetek rá a kedved és önfeláldozó Lucasszal?  – az arca elkomorul. Járkálni kezd.

-         Feláldozta magát érted. Miért beszélsz, így róla?

-         Avassuk szentté! – kiáltja és újra szembe néz velem. – Mindig ő volt a jobb! „Lucasban sok lehetőség van” „Lucas feláldozta magát érted” De arról senki nem beszél, hogy én mit tettem. – az arca teljesen eltorzul a dühtől.

A szél feltámad és belekap a hajamba. Végig fut rajtam a hideg.

-         Mit tettél? – a hangom együttérzővé válik. Annyiszor tettem már fel ezt a kérdést a nyáron, hogy már erőlködnöm sem kell, hogy hiteles legyen.

-         Meg akarták gyalázni a holttestét – mondja lehajtott fejjel. – Tudod mit jelentett az a mi korunkban? – csak a fejemet rázom. – Egy lóhoz kötték és végig rángatták a városon. Ellenszegültem. Megakartam akadályozni és megöltek. – az arca újra dühös  – Ő eldobta az életét, ami a legnagyobb bűn és kísérgetheti a jó lelkeket. Én érte haltam meg és gyűlöletben élek.

-         Miért nem adod fel a szárnyaidat?

-         Mert élvezem. – újra járkál.

-         Nem értelek. Akkor mi ez az egész?

-         Nem értesz. – megindul felém, de fél úton megáll. – Te megérthetsz. Te ember vagy. Válaszokat akarok! – jelenti ki teljes higgadtsággal.

-         Feláldozta magát, te pedig erőszakos halált haltál. Egyértelmű.

-         Akkor te, miért nem vagy bosszú angyal? – igaza van. Erre nem számítottam. – Látod, látod. Ez nekem már kevés. Tudni akarom ki irányít. Tudni akarom mi miért történik.

-         Te angyal vagy. Nem akarhatsz válaszokat.

-         Sokat éltem emberek között, megfertőztek. Mindig is szívesen figyeltem azokat a gyámoltalan lelkeket. Balthazar is olyan volt. – elneveti magát. – Áldom a kicsiny lelkét. – mondja szarkasztikusan. – Ha ő nincs – hirtelen elhalgat és gonosz mosolyra húzza a száját.

-         Mi?  - kérdezem kicsit felélénkülve.

-         Nem látlak meg. Elmentem kicsit kínozni, de nem találtam. – csettint a nyelvével. – De helyette ott voltál te. De nem bánthattalak. – lebiggyeszti a száját, de a szeme még mindig nevet. – Ott volt Anne. De Lucas persze közbe szólt. – kiáltja és az ég felé emeli a kezeit.

-         Joann? Ő mit ártott? – az arcomra kiül a fájdalom.

-         Ártott? Hmm… Semmit. – jó kedve van. Mulat a szenvedésemen. – De ő volt a környezetedben a leggyengébb. Sejtettem, hogy meg fog viselni a halála. És lám. Nézz csak magamra. – összecsapja a tenyereit. – Igazam lett.

-         És a másik lány?  A szerelmed? Mi van Jane-nel?

Az arca egy pillanatra elsötétül, majd újra mosolyra húzza a száját és  elindul felém. Hátrálok, de a vízben lépkedek. Lassan haladok, ő gyorsabb nálam és hirtelen előttem terem.

-         Á, igen. Igen, igen, igen. – a hangja félelmetes. Még sohasem hallottam ezelőtt így beszélni. Halált sejtet.

Megfogja egy hajtincsmet és játszani kezd vele. Ráz a hideg és félek, de a szemébe nézek. Korom fekete. Árad belőle a gyűlölet. Nyoma sincs az egykori, gyönyörű zöld szempárnak.

Nem. Ő már nem az a fiú. Ő már nem az, akiért Lucas feláldozta magát.

-         Ha tudnék szeretni szerettem volna, - kezdi elmélázva - de nem tudok. Pedig bájos lélek volt. De a terv kötelez. Megöltem. Majd a lelkét akartam, de te keresztbe tettél. Ezért te is meghalsz. – mélyen a szemembe néz. Belém fúrja a pillantását. – Ahogy a pasid is meghalt.

-         Tim. – hátralépek, de elesek. A vízben ülök. Nincs menekvés. Jared leguggol és megfogja a kezem.

-         Ne! – kiáltom de már késő.

Látom az emlékét. Érzem a párás levegőt. Olyan valóságos.

Tim sétál a járdán. A kereszteződésnél megáll, mert a lámpa piros.

Egy szellő összekócolja a haját.

Pár méterre egy busz éppen indul. Jared ember alakban mögéje lép és a busz elé löki. Tim elesik, majd a busz elüti és a teste élettelenül landol az aszfalton. Rohannék hozzá, de Jared elengedi a kezem és az emlék véget ér.

Zokogok.

-         Látod, látod. Ő sem volt elég. Pedig már majdnem megvolt a lelke. – Lucas hősiesen védte. Na mindegy.

-         Ezzel semmit nem érsz el. – a hangom elcsuklik.

-         Tudni akarom az igazat. Valaki tudja és az a valaki elfogja nekem mondani. Nem érdekel hányan halnak meg. Az öregek előbb utóbb észbe kapnak és színt vallanak.

Még mindig sírok. Jared mellém lép és megsimogatja a hajamat.

-         Ne sírj. – duruzdolja. – Hamarosan mindegyiküket láthatod.

A keze hirtelen megáll a leegőben.

- Vigasztalnálak még, de még a végén Lucas rámbukkan. – rosszul játsza a csalódottat. – Azt nem engedhetem.

Szárnyra kap és elszáll.

Ülök a vízben és zokogok. Tudom, hogy Jared ölte meg. Eddig is tudtam.

De látni a halálát… Roszabb volt bárminél.

†

-         Kate hallasz? – Jamei hajol fölém. – Jól vagy? Mi történt?

-         Itt volt Jared. – szinte alig hallani a hangomat.

-         Bántott? – Adam lép a szobába. Nem is tudom, hogyan kerültem ide.

-         Vége a sorozatnak? – kérdem.

-         Vicces! – elfintorodik. – Szóval bántott?

-         Nem. Csak elmondta, hogy meg fogok halni. Meg fog ölni. – becsukom a szemem. – Tudni akarja, hogy ki irányít és bármire képes érte.

-         Jamei! – Adam a fejével a plafon felé int és Jamei szárnyra kap.

A plafont bámulom.

-         Kate. Mi történt még?

-         Megmutatta Tim halálát.

-         Sajnálom. – leül az ágy szélére és megfogja a kezem.

A plafont bámulom és újra és újra lepereg előttem a szerelmem halála, és tudom, hogy rám is ez a sors vár.

†

Egy hét telt el, de nem tudok szabadulni. Alig alszom, mert ha lecsukom a szemem újra látom. Látom Tim kedves arcát, ahogy összeborzolja a haját a szél, majd ahogy a teste a buszhoz csapódik.

Jamei egyik nap visszajött és bocsánatot kért amiért ilyen helyzetbe kerültem.

„ Ha a kötelességemre figylek nem történt volna meg”. Rengetegszer elmondta. Azóta nem láttam. Nem jött vissza és nem is jött helyette más.

Adam már nem néz sorozatokat. Mellettem gubbaszt egész nap. Egy pillanatra sem hagy magamra.

Próbál segíteni, de nem megy.

A parton ülünk. A levegő már hűvösebb. Érezni az őszt. A forró nyarat felváltja a kegyetlen ősz.

-         Kate ettél már ma? – kérdezi Adam.

-         Igen.

-         Sápadt vagy. Ne hozzak valamit? – látom rajta, hogy aggódik, hogy segíteni akar.

-         Vizet. – válaszolom elhaló hangon. – És egy szendvics is jól esne.

-         Rendben. Egyedül hagyhatlak?

-         Persze.

Nagyon aggódhat az egészségi állapotomért, ha egyedül mer hagyni. Feláll és elindul a ház felé. A hátamon érzem a pillantását.

Szellemek vannak mindenhol. Napról, napra egyre többen lesznek. Várnak. Rám várnak. De nem beszélek, nem hallgatom meg őket.

Nem akarom a panaszáradataikat hallgatni az elfuserált életükről, a hibáikról. Nem akarok tudni a kegyetlen tetteikről, amikért most szenvednek.

Nem megy.

Sokszor kutatunk bonyolult dolgok után, pedig a válasz legtöbbször egyszerű. De mi, emberek keressük a kihívásokat. Rejtélyeket látunk mindenfele és a lehető legbonyolultabb módon próbáljuk megoldani a legegyszerűbb egyenletet.

Jared egyszerű.

Tudja mit akar.

Valamilyen szinten értem. Talán jobban is, mint szeretném. A módszerei nem helyénvalók. Sőt!  Megvetendők, de érzem amit ő is érezhet. A tudásszomjat.

És ha jól meggondolom az eszközei is érthetők, hisz ezt diktálja a természete. Ez ő. Tehetne ellene, de nem tesz, Elfogadja a természetét és a saját módszereivel, önmagához híven harcol az igazságért.

Ami meglepő, hogy ő, egy igazságot kutató angyal. „Sokat éltem az emberek között, megfertőztetek.”

-         Mi van, ha valaki nem megfelelő az angyal létre? – kérdezem Adamet, miközben a kezembe nyom egy sonkás szendvicset.

-         Olyan nincs. – Adam a szemembe fúrja a pillantását, nem szeretem amikor ezt csinálja. – Jared-re gondolsz?

-         Igen. Lehet, hogy alkalmas volt, de idő közben alkalmatlanná vált.

-         Ilyen nincs. – rázza a fejét.

Beleharapok a szendvicsembe, hátha eltereli a gondolataimat, de nem esik jól.

Inkább felállok és a ház felé veszem az irányt. Kezd hűvös lenni.

-         És olyan, hogy egy angyal az igazságot kutatja? – kérdezem, mikor már a  kanapén fekve a plafont bámulom. Még így is érzem, hogy Adam figyel.

-         Elkezdődhetett a mechanizmus? – hmm… Adamnek gyors a felfogása.

-         Azt mondta…

-         Tiltva van, hogy egy-két évnél többet töltsünk emberi formában.

-         Te is tudod, hogy nem érdeklik a szabályok.

És ő második generációs. Rá már nem gyakorolnak olyan nagy hatást. De ezt nem mondhatom Adamnek. Nem tudom mennyit tud a generációkról.

-         Meg akarja tudni az igazat, bármi áron. – ez az egyetlen épeszű érvem

-         Igazad van. Meg kell állítani.

Na végre! Valaki kimondta! Ha már a kezdeteknél likvidálják rengeteg gondtól kíméltek volna meg.

De akkor Lucas nem jött volna el. És beleőrültem volna a mechanizmus beteljesedésébe.

-         Kis kandúr visszatér, hogy őrizze Kis csibét – Mat landol Adam mellett. A fiúka mindig meg tud lepni a gyagya becézgetéseivel. Elmosolyodok. Észre sem vettem, hogy Adam visszalényegült.

-         Lüke angyal. – mondja Adam és fülön pöcköli, miközben szárnyra kap.

-         Au! Ezt most miért? – de Adam már nincs itt.

-         Tudod? – kérdezem.

-         Tudok mindent! – jelenti ki, mire én sandán nézek rá. – Katey! – kiáltja és toporzékolni kezd a levegőben.

A Katey név hallatán kiráz a hideg, de nem teszem szóvá.

A toporzékolós jelenet elűzi a rossz érzést. Nem bírom. Nevetnem kell. És igen. Tudom, hogy nem tud mindent, és alig van már szabad akarta, de próba szerencse.

Felszabadultan nevetek. Mintha ezzel adnám ki magamból a felgyülemlett feszültséget. Mintha az egész történet csak egy jó vicc lenne, amin nevethetek.

-         A jókedv villámlás, mely áttör a komor felhőtakarón, és egy pillanatig csillogva tündököl. A vidámság napfényt hoz a lelkedbe, és megtölti soha nem szűnő, örök derűvel. – idézi Mat Joseph Adisont.

-         Ezt festettük Anne ágya fölé másodikban amikor olyan depressziós volt. – felelem és már látom is magam előtt az emléket.

Tisztán emlékszem arra a napra. Közeledett az év vége és már nem volt több ötletünk, hogyan tudnánk felvidítani.

Elnyúltuk a szoba kulcsát amikor zuhanyozni ment és cirádás, színes betűkkel pingálni kezdtem az idézetet a falra.

-         Kinyitom az ablakot, mert ez a festék szörnyen büdös. – Rose mindkét ablakot kitárta és a kései tavasz kézen fogva a korai nyárral beszökött az ablakon.

Rose az ablaknál állt, a hajába belekapott a szél, akár a filmekben. Anne pont akkor lépett a szobába amikor befejeztem a művet.

-         Mi folyik itt? – kérdezte megrendülten.

-         Haley kreatív hangulatban volt. – bökött Rose az említett mű felé.

Anne nevetett. Felszabadultan, ahogy én az imént.

A sors már sokszor meghazudtolt.

Régen azt hittem, hogy a legrosszabb ami velem történhet, az édesapám halála.

Majd meghalt Tim és a világ összeomlott.

Újra éltem a saját halálomat és világ tótágast állt. Mikor végignéztem a saját halálomat, olyan énem tört a  felszínre, amelyről nem tudtam. Bárcsak ne is tudnék róla.

Anne halálára azt hittem felkészültem, de ismét tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy a szeretteim elvesztésére nem lehet felkészülni.

Tim halála újabb csapásként ért. Azt hittem feldolgoztam. De végignézni… maga volt a pokol.

Nem tudom melyik volt a legszörnyűbb. Mindegyikük magával vitt egy darabkát belőlem.

Nem is tudnám megmondani, hány darabra hullottam az évek folyamán, hány darabomat vesztettem el.

Az egyetlen darabka, ami földön tart, az Lucas. De őt is elveszítem.

A túlvilági darabkáim, szinte sikítanak. Vágyom rájuk, miközben egy részem görcsösen ragaszkodik életem egyetlen szilárd pontjához.

Lucashoz.

Anne volt hármunk közül a biztos pont. Tudta, hogy mit akar. Mit vár az élettől. Konkrét céljai voltak.

Vele szemben Rose és én.

Rose világ életében csapongott. Nem tudta, mit akar, de mindig feltalálta magát. Sokszor változtatott gyökeresen az életén, de mindig biztos talpakon állt.

Nekem nem voltak biztos talpaim. Mindig másra támaszkodtam. Apa, Maggei, Tim, Anne. És most Lucas.

De eddig mindig elvesztettem a biztos pontot nyújtó embereket. Soha nem találtam meg igazán a helyem.

Miközben létem bizonytalanságai ostromolják az elmém, látom magam előtt, ahogy Anne nevet. Sír. Sírva nevet és közben a hasát fogja, mert már fáj neki a sok nevetés.

Azok a régi szép idők…