http://www.youtube.com/watch?v=ysSxxIqKNN0

Liberum arbitrium

Másnap a reggelinél még mindig hatalmas gombóc volt a torkomban és még mindig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a beszédre.

A mosogatásnál végre eszembe jutott valami, amit végre ki tudtam mondani.

-        Joann. – mondtam. A nyugodt hangszinem engem is meglepett, Lucast pedig teljesen ledöbbentette.

Percekig nem szólt. A hátamon éreztem a pillantását. Végül belenyugodott, hogy nem akarok több szót ejteni a testvér témáról és válaszolt.

-        Mi van vele?

-        Ki ölte meg? – eredetileg azt akartam kérdezni, hogy Jared ölte e meg, de képtelen voltam kimondani a nevét.

-        Mat azt mondta, hogy Rachel.

-        Persze. Hiszen nagyon öreg. Mennyire? – a hangom remegett.

-        Michael után ő következik, de neki már nincs akkora hatalma.

-        És hogyan kapták el Matet?

-        Ketten támadtak rá és elrángatták mellőled. Nem tehetett semmit.

-        És Nina? – csak úgy áradtak belőlem a kérdések.

-        Nem tudom biztosan. Szerintem valahogy bosszú állásra késztették és vérszemet kapott. – hirtelen beugrott, milyen voltam amikor Rachel megmutatta az érzéseit. Így már nem volt nehéz elképzelni, hogyan állították át szegény lányt.

-        Miattam halt meg. – jelentettem ki.

-        Kate…

-        Tudom. Miattam. És Tim is. Ha…

-        Nincs ha. Nem tehetsz róla. Te ezekről nem tehetsz. Ne rágd magad miattuk nem éri meg. – szeliden, de mégis határozottan kérlelt.

Hiába mondta, hogy nem tehetek róla. Nem segített. Hibásnak érztem magam, akkor is, ha valójában nem tehetek róla.

-        Váltsunk témát. Rendben? – kérlelt Lucas.

-        Rendben. – bólintottam és kimondtam az első gondolatot ami megfogant az agyamban. - Honnan tudsz ezekről ennyit? – kicsit meg voltam zavarodva. Az agyamban az a kérdés formálodott, hogy hányadik a ranglétrán, hogy ilyen átfogó képe van az angyalokról, de az nem az én napom volt.

-        Elég öreg vagyok. Átéltem pár generációt.

-        Pár generációt? – leesett az állam. – Azt mondtad három van.

-        Nagy vonalakban. – az ég felé emelte a tekintetét és védekezés képpen maga elé tartotta a kezét. – Ne borulj ki kérlek. Nagyon szét voltál esve. Csak a rövid tömör lényeget mondtam el.

-        És mi a hosszabb verzió? – próbáltam kisimítani az arcomból a ráncokat és higgadt maradni.

-        Liberum arbitrium. – mondta és a távolba meredt.

-        Nekem magyarul beszélj! – csattantam fel.

-        Szabad akarat. – sóhajtotta.

-        Igen, és? – elképzelésem sem volt, hogy mire akarhat kilyukadni.

-        Esetünkben, vagyis inkább esetetekben korlátozott szabad akarat.

Egy pillanatra elhalgatott és elgondolkodott. Lehet azon tűnődött, mennyit mondhat el nekem.

-        Erről nem beszélhetsz senkinek!

-        Rendben.

-        Add a szavad. – láttam a szemén, hogy komolyan gondolja. Ezek szerint tényleg nem egyszerű.

-        Szavamat adom.

-        Rendben. Bízok benned. – elmosolyodott.

Ezt még soha senki nem mondta nekem. Furcsa érzésem támadt a szavak hallatán. Valaki rámbízza a titkát. És az a valki Lucas.

-        Mikor a három öreg már nem bírta egyedül, segéd angyalokat hoztak létre. Az angyalok második generációját.

-        Az vagy te.

-        Nem. – ezzel ledöbbentett.

-        Nem? – viszzhangoztam sértetten, de ő ügyet sem vetett rám.

-        A második generációt neach daonna-nak nevezték. Ők…

-        Várj csak! Mit jelent?

-        Neach daonna.

-        Azt értettem, de már nem tudok minden létező nyelven.

-        Óh, ne haragudj. – kicsit elszégyellte magát, amiért megfeledkezett emberi mivoltomról. Az angyalok ugyanis minden létező nyelvet megértenek. – Azt jelenti emberi lény. Ők emberi alakban jártak az emberek között és amikor a lélek a kapuhoz került az ő lelkük is vele ment, de a testük a földön maradt.

-        Mintha meghaltak volna? – teljesen ledöbbentem.

-        Inkább mintha aludtak volna. – ingatta a fejét. – De az emberi lét mellett nehéz és magányos feladat volt. Nem bírták és szabad akaratukból lemondtak róla.

Mély levegőt vett.

-        Tehát korlátozták az akaratukat? – kérdeztem homlok ráncolva.

-        Igen. Létrehozták a harmadik generációt. A halál angyalait, majd mikor teret hóditott a gonosz és kitörtek a háborúk megteremtették a bosszú angyalait, akik a bűnösöket felügyelik bűnhődésük alatt.

Felhúztam a szemöldököm és kérdő tekintettel néztem rá.

-        Nem. Már csak kettő korlátlan szabad akarattal rendelkező angyal él. Michael és Rachel. Michael idősebb, de Rachel is nagy hatalommal bír.

-        Mit takar a korlátlan szabad akarat?

-        Nincsnek korlátok. Nincsenek szabályok. Nem kötelessége átkísérni a lelket. Dönthet úgy, hogy ott hagyja a feladatát, korlátlan időre, úgy, hogy közben megmarad angyali volta.

-        Ezt teszi Michael?

-        Igen. Elszakadt az öregektől. Már nem bírta nézni, ahogy lassan minden szabad akaratuktól megfosztják az angyalokat.

-        Minden…

-        Ne szaladj előre! – mosolygott. - Mindig annyira rohansz. Amikor a nagy háborúk korszaka volt, nem tudnám megmondani mikor, rengeteg angyal tűnt el. Valószínűleg nem bírta a lelkük a rengeteg szenvedő lelket. Ekkor jött a negyedik generáció. Csak annyiban különbözünk az előttünk lévőktől, hogy kötelességünk átkísérni a hozzánk rendelt lelket.

-        És ha nem kíséritek át? – kíváncsiskodtam.

-        Mást rendelnek hozzá és elveszik a szárnyunkat.

-        Ez sem vált be. – kezdte újra, pár percnyi csönd után. Időkorláthoz kötötték a földi létet, amit egyre csökkentettek, majd végül eltöröltek.

-        Itt járunk most? – kérdeztem.

-        Éreztél angyal korodban kínzó vágyat az igazságra?

-        Soha.

-        Érezted, hogy nem jó amit teszel? Vagy nem akarod megtenni?

-        Nem. – ledöbbentem.

-        Te még ahhoz a generációhoz tartozol, aki lemondhat a szárnyairól. De vannak akik már ezt sem tehetik meg.

-        Én hányadik generációs vagyok?

-        Nem tudnám megmondani. A negyedik generációig éles a vonal, de onnan már halványul.

-        És nem lehet ellene tenni? – kérdeztem reménykedve.

-        Nincs hatalmunk felettük. Nem tudjuk, hogy az öregek honnan származnak, de nem tehetünk ellenük semmit.

-        Ahogy ők sem ellenetek. – mondtam felélénkülve. – Szabad akaratotok van, akkor is ha korlátozott.

-        Ha ellenszegülünk az akaratuknak, elvehetik a szányunkat. – mondta, lehajtott fejjel. – Én sem szeretem ezt a rendszert, de nem tehetek ellene. Csak reménykdem, hogy jobb belátásra térnek.

-        És Jared szárnyait miért nem veszik el?

-        Jared ügyesen játsztik. Nem szegül nyíltan ellenük.

-        Megölte Tim-et. – mondtam és érezetem, hogy a fájdalom és a harag átjárja a testem és a lelkem.

-        Sajnálom Kate. – mondta még mindig lehajtott fejjel. – Minden el fog rendeződni csak nyugodj meg.

-        Nyugodjak meg? – üvöltöttem magamból kikelve, szinte önkívületi állapotban.

-        Világ életedben türelmetlen voltál.

-        Ezt meg, hogy érted? – mit tud ő a világomról, az életemről?

-        Láttál, igaz?

-        Most is látlak. – mondtam megenyhülve egy hatalmas sóhaj kíséretében.

-        Azt én is tudom. – rámemelte a tekintetét. – Amikor édesapádért mentem. Láttál, igaz?

-        Igen. – soha egy percre sem felejtettem el azt a pillanatot, amikor először láttam, hacsak a szárnyát is.

-        Óvatlan voltam. Csak egy pillanatra nem figyltem és te máris kiszúrtál.

-        Honnan tudod? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

-        Elmondtad.

-        Igen… Te! – kiátottam. – Kihalgattál?

Miután apa meghalt nagyon magányos voltam. Magamba zárkóztam. Nem mertem beszélni arról amit láttam. De nem hagyott nyugodni. Álmomban újra és újra visszatért az angyal, aki édesapámért jött.

Nem értettem miért fekete a szárnya, mikor apám jó ember volt. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, ugyhogy azt tettem amit akkoriban mindenki. Elmentem gyónni.

Nem voltam vallásos, nem hittem benne. A bibliát sem olvastam, de tudtam, hogy ha valakinek a faluban gondja van, az gyónni megy. És nekem hatalmas gondom volt.

-        A gyónás titkos! – nevettem. – Azért a papnak mondtam el, mert ő nem kürtölhette világgá, hogy megőrültem.

-        Bocsáss meg. – mondta tettetett megbánással. – Rossz angyalka voltam.

-        Az bizony. – helyeseltem – Nem kapsz vacsorát.

Éppen befejeztem a mosogatást, ugyhogy neki dobtam a rongyot, ami egy hatalmas foltot hagyott a pólóján.

-        Így jár aki emberbőrben parádézik. – nevettem felszabadultan.

Nem válaszolt csak visszadobta a rongyot. A mosogatóba placcsant és az egész pólómat beborította a mosogató víz. A vizes pólómat bámulva egy furcsa kép úszott lelki szemeim elé.

-        Lucas. – kezdtem, de igazából nem tudtam, hogyan tegyem fel a kérdést.

-        Igen?

-        Te… kihalgattál. Csak egyszer? Vagy máskor is figyeltél?

-        Néha-néha, ha volt egy kis szabad időm.

-        Én voltam a hobbid? – nevettem.

-        Ha neked így tetszik. – megvillantotta elbűvölő angyali mosolyát.

-        És… - próbáltam kipréselni magamból a szavakat miközben a pólómból csavargattam a vizet.

-        Mi az? – kérdezte érdeklődve.

-        Szóval… leskelődtél is utánam?

-        Leskelődtem? – nem esett le neki mit akarok. Az ő idejében valószínűleg ez még nem volt divat. Vagy Lucas lemaradt róla. Vagy egyszerűen más nevelést kapott. Már bántam, hogy belekezdtem, de zavaromban egy hárító téma sem jutott eszembe. Nem volt visszaút. Meg kellett kérdeznem.

-        Hát amikor én… - folytattam kelletlenül - Izé… érted!

-        Nem értem. – rázta a fejét.

-        Amikor fürödtem. – kiáltottam.

-        Kate. – kezdte fejcsóválva. – Minek nézel te enegem? – az arca nagyon komoly volt, de a szemei mosolyogtak, a bugyuta feltételezésemen.

-        Kamasznak. – adtam meg a választ, amiről úgy gondoltam, hogy mindent megmagyaráz.

-        Nem akarlak elkeseríteni, de én már akkor idősebb voltam, mint te most.

-        Jól van na. Soha nem lehet tudni, hogy a fiúk mikor növik ki a perverzséget. Már ha kinövik. – tettem hozzá suttogva, feltételezve, hogy így is meghallja.

Nem válaszolt. Még csak nem is nézett dorgálóan, vagy felháborodva.

Megfogta az asztalon hagyott vizes poharamat és a mosogató felé indult. De ahelyett, hogy a mosogatóba tette volna, a fejemre burította a tartalmát. Szerencsémre nem volt benne túl sok víz.

-        Nőlj már fel te lüke angyal. – dorgált kedvesen, majd kisétált a bejárati ajtón.

Biztosra vettem, hogy hallotta az elsuttogott megjegyzésemet.

†

Sokszor néztem a naplementét. Nagyon szerettem. Mindig elgondolkodtatott. Valaminek a vége, ami valami új születését engedélyezi. Viszont egy ideje már nem született új elméletem a naplementét nézve. Kezdte elveszíteni a varázsát.

Viszont azon az estén, új értelmet nyert.

Ültem a homokban és éreztem Lucas kezét a kezemen. Egy teljesen új érzés kavargott bennem.

Timhez emberi érzések kötöttek és kötnek még mindig. Soha nem felejtem el. Nem feledhetem. Ha akarnám sem tudnám.

Lucashoz megmagyarázhatatlan, földöntúli érzések kötnek. Már az első pillanattól éreztem, de akkor még nem tudtam mi is ez. És ezt az ismeretlen emberi érzést elnyomta az ismert emberi szerelem. A szerelmem Tim iránt.

Hogy Lucas iránt szerelmet érzek e, nem tudom. Ez több puszta, de mégis gyönyörű emberi érzéseknél. Emberi szavakkal nem is írható le.

Lucas nélkül nem élet az élet. Nélküle lehetetlen. Nem lennék képes rá.

Lucassal repült az idő, mint mindig. Az az egy hét, amit velem töltött mielőtt újra el kellett mennie csodálatos volt. Újra éreztem, hogy milyen a boldog, gondtalan élet.

De mennie kellett. Azért, hogy megvédjen. Tudtam jól, de mégis nehéz volt elengedni. De Jared még mindig közöttünk áll és ennek véget kell vetni.

Lucas ezen küszködik. Látom a szemében, hogy ő még nem adta fel. Még harcol. De nem harcolhat értem és Jaredért is. Erre már nincsen esély. Tudom jól.

A parton ülök és nézem Lucas távolodó alakját. A sziluettett, ami mindig is éltetett.

Újra és újra meghalgatom a számot, amit akkor hallottam, mikor a szóbeli után haza felé autóztunk. Lucas már ismerte és halkan dalolászott mellettem. Olyan emberi volt. Egyszerű és természetes.

Rá emlékeztet a dal és illik a pillanathoz. Minden pillanatunkhoz.

Emlékszem a fekete égre
A villámokra körülöttem
Emlékszem minden egyes villanásra
Ahogy az idő kezdett elmosódni
Mint egy ijesztő jel
Hogy a sors végül rám talál

És csak a hangod ,amit hallottam
Hogy azt kapom, amit megérdemlek

Adj egy okot
Hogy bizonyítsd hogy tévedek
Hogy tisztára mossam ezt az emléket,
Had mossa el a víz
A tartózkodást a szemedből.
Adj egy okot,
Hogy betömjem ezt a lyukat
Átíveljem az űrt közöttünk
Legyen elég ahhoz,
hogy az igazság elérje a hazugságot
Az új elosztás által

Semmit sem lehetett látni
Csak az elhagyott emlékeket
Nem volt hová rejtőzni
A hamu úgy esett mint a hó
És a föld beomlott köztünk
Ahol te és én álltunk

Csak a te hangod hallottam
De azt kapom, amit megérdemlek

Adj egy okot
Hogy bizonyítsd hogy tévedek
Hogy tisztára mossam ezt az emléket,
Had mossa el a víz
A tartózkodást a szemedből.

Minden veszteségben, minden hazugságban
Minden igazságban amit tagadsz
És minden sajnálat, és minden elköszönésben
Volt egy elrejtett hiba.

És a hangod volt minden, amit hallottam
De azt kapom, amit megérdemlek

Adj egy okot
Hogy bizonyítsd hogy tévedek
Hogy tisztára mossam ezt az emléket,
Had mossa el a víz
A tartózkodást a szemedből.
Adj egy okot,
Hogy betömjem ezt a lyukat
Átíveljem az űrt közöttünk
Legyen elég ahhoz,
hogy az igazság elérje a hazugságot
Az új elosztás által

Csak az ő hangját hallom szüntelen. Vágyok rá. Vágyok rá, hogy velem legyen, hogy végre együtt lehessünk a közöttünk lévő hatalmas szakadék nélkül.

És várni fogok rá. Ha kell egész életemben. Szabad akaratomból. Mert szeretem és mert nélküle nem élhetek.