Váratlan

Amikor visszaértem a szobámba, már túl voltam három bőgési rohamon. Lisa fiatal kora ellenére, végig erős maradt. Lehet fel sem fogta mi történik. Bájos, gyermeki mosollyal hagyta el világunkat és csak remélhettem, hogy tényleg egy jobb helyre kerül. Ő bízott benne, ezért nekem is bíznom kell.

Adam még mindig az ajtóm előtt dekkolt. Meg sem mozdult. Érzelmeit a jól bevált angyali maszk alá rejtette. Mikor elhaladtam mellette halványan biccentett. De ez volt minden. Odaadó unokatesó. Bár már ez is több volt mint a megszokott.

Lucas az ágyamon ült. Furcsa látványt nyújtott a rózsaszín ágytakarón. Olyan emberinek tűnt, a világos farmerjában és zöld pólójában, hogy nehezen tudtam elhinni, hogy ő már egy sokat megélt, öreg angyal.

Lassan, elcsigázottan lépkedtem az ágy felé a rózsaszín szőrös mamuszomban. Próbáltam bevésni lelassult agyamba, hogy Rose összes rózsaszín cuccát ki kell írtani.

Igazából furcsálltam. Tudta, hogy utálom a rózsaszínt, én pedig tudtam, hogy ő sem rajong érte. Most viszont rózsaszín volt a neszeszere, a szandálja és engem is rószaszínbe csomagolt. Biztos szerelmes. Olyankor lengik körbe színes felhők, amik nagyban befolyásolják az ízlését.

De, ugye nem Lucasba?

Mire a gondolat megfogant, már az ágy mellett álltam. Lucas odaadóan felsegített és visszaszúrta az infúziós tűt a kezembe, mintha mi sem történt volna.

Amikor meghallotta, hogy összekoccannak a fogaim, betakart és nyomott egy puszit az arcomra.

Ááá… nem szeretheti Roset. Akkor már abszurdnak tűnt, hogy ilyen egyeltalán megfordult a fejemben.

Lisa utolsó szavai visszhangoztak a fejemben: Nagyon szeret téged. Ne felejtsd el!

Szeret engem. Nem felejtem el.

Ezek a szavak ringattak mély, nyugodt álomba.

†

Másnap délelőtt pár pillanattal miután felébredtem, nem várt vendégem érkezett. Rob sétált be az ajtón és a nyomában béke és nyugalom lebegett. Szinte láttam a rengeteg jóságot, ami belőle árad.

Soha nem hittem, hogy látom még az életben, erre megjelent a kórházi szobámban. Az első gondoltatom az volt, hogy honnan tudta meg, hogy kórházban vagyok? Azt pedig a miért nem hívott fel címszavakhoz tartozó elgondolások követték.

-        Rob! – mondtam meglepetten.

-        Rob? – kérdezte Luc értetlenkedve.

Rob nem viselt kontaktlencsét. Gyönyörű, mélybarna íriszén fény csillant. Olyan fény, amilyet eddig csak angyalok szemében láttam. Ember szeme nem csilloghat így. Lehetetlen.

Béke, nyugalom, fény! Az agyamban valami a helyére kattant.

-        Angyal vagy! – kiáltottam kételkedve a szavaimban, mégis teljes bizonyossággal.

Lepattantam az ágyról és Lucas háta mögé bújtam.

-        Ne már Kate! – kérlelt Rob meleg, bársonyos hangján. A hangjától kezdtem megnyugodni. De honnan tudja a nevem? Haleyként mutatkoztam be neki. Itt valami már megint nem stimmel.

-        Mi folyik itt? – kérdezte Lucas homlokráncolva, Robra szegezve a tekintetét.

-        Elbuktam. – jelentette ki Rob gyászosan.

-        Észrevettem. – sóhajtotta Lucas és lopva rám pillantott.

Szóval Lucas ismeri. Már megint, miről nem tudok?

-        Mi az, hogy elbuktál? – kérdeztem kikukucskálva az angyalom háta mögül.

-        Azt hiszem, ezt vele kell megbeszélned. – bökött Lucas felé.

-        Később – emelte fel a kezét. – Elmondok mindent – nézett rám – de előbb neki kell elmondania mielőtt újra eltűnik. – bökött Rob felé.

Feltelepedtünk az üres ágyra, Rob pedig felült velünk szembe az én ágyamra. Ahogy Lucas, úgy ő is idétlenül festett a rózsaszín takarón.

Hirtelen kirázott a hideg. Lucas megfogta a kezem, aminek következtében elöntött a melegség. Nagyon jó érzés volt.

-        Hát – Rob összekulcsolta a kezeit. – Először csak távolról figyeltem, amikor hatótávon kívül voltál, de nem bírtam, ki. – Lucashoz intézte a szavait. Természetesen én egy kukkot sem értettem -  Meg kellett ismernem. De nem akartam angyalok előtt mutatkozni. És mellette ott volt Mat. Előtte meg Jamei is sokat sündörgött arra. Szóval, úgy döntöttem ez a megfelelő alkalom, hogy kipróbáljam, milyen embernek lenni.  Megismertem, emberi alakomban, de eltiltották tőlem. – mondta borúsan.

-        Nem láttuk a halálod. – a hangom együtt érző volt, látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog.

-        Adam sejthette volna. – sóhajtott Lucas és a csukott ajtó felé bámult.

Szóval Adam is ismeri.

 – Folytasd kérlek. – kérte Lucas. Mély tisztelet és áhitat csendült a hangjában, amikor Robhoz beszélt. Vajon mennyi idős lehet?

-        Leírta nekem azokat a számokat. – mosolyodott el Rob.

-        A telefonszámát? – tudakolta Lucas.

-        Igen.

Lucas felém passogatott. Én a plafont fixíroztam és a szemeimet forgattam.

-        Majd. – sóhajtottam.

-        Szóval – folytatta Rob – bepötyögtem abba az izébe. Hogy is hívják? – összeszűkült szemekkel kutatott a megfelelő szó után. De nem találta.

-        Telefon. – kacagtam.

-        Az! – csettintett a nyelvével. – Köszönöm. Szóval beszéltem vele és elvittem moziba. Na, az egy nagyon érdekes hely. – felderült az arca és csak úgy ömlöttek belőle a szavak. - Tetszik nekem. Meg azok a színes cukorkák is finomak, de Kate az összeset megette. – csicseregte játékosan. – Utána tiltották el tőlem. Beszéltünk a kütyün és jó volt. – megint nem jutott eszébe a telefon szó, de ezúttal csak magamban kacarásztam. – De aztán, egyszer mikor hívtam rossz kedve volt és nem köszönt el. Kicsit megsértődtem és nem hívtam. Akkor még hatótávon belül volt. – nagyot sóhajtott. – Nem tagadom, magával ragadtak a mondern világ csodái.

Valami átsuhant a tekintetén, valami amit nem értettem. Talán csodálat? Csodálat a modern világért?

-        Eltávolodtam. – hajtotta le a fejét. – Túl messze kalandoztam és ő kikerült a befolyásom alól. Nagyon sajnálom. – nézett rám. A szemei mély megbánásról tanúskodtak.

-        Semmi gond. – feleltem.

-        Azt sem tudod pontosan miről van szó. - ráncolta a homlokát.

-        Nem – értettem egyet. – De tudom, hogy megbántad.

-        Honnan tudod? – kérdezte még mindig homlokráncolva.

-        A szem a lélek tükre. – idéztem az ő szavait és elmosolyodtam.

-        Szent igaz. – lecsusszant az ágyról. – Köszönöm, hogy megbocsájtottál. Ég veletek.

Hamar lezárta a témát, de Lucas nem ellenkezett. Hagyta kisétálni az ajtón, emberi alakjában. Egy szót sem szolt.

Lucasra szegeztem a tekintetem.

-        Most rögtön? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Bólintottam.

-        Hol az angyali türelem? – kérdezte játékosan.

-        Nekem olyan már nincs.

-        Nem is volt. – nevetett.

Nehéz volt tartanom magam. Szívem szerint elolvadtam volna, remélve, hogy össze kapar ha lecsúszok az ágyról. De annak még nem jött el az ideje, ezért hát csak a karjába boxoltam és durcás arcot vágtam.

Megsimogatta az arcomat, kisimítva belőle a tettetett rosszkedvet. Az érintése nyomán égni kezdett a bőröm.

Elhelyezkedtünk egymással szemben, törökülésben és egymás szemébe fúrtuk a pillantásunkat.

-        Ő közűlünk a legöregebb – kezdte azzal a mély tisztelettel és áhitattal, amivel az előbb is beszélt.

-        Az öregeknél is? – csak a fejét rázta. – Miért nem tudtam róla? – nem értettem.

-        Hatalmasabb annál. Az öregek után ő az első. És jó ideje, már nem is a mi síkunkon él – magyarázta – de – folytatta mielőtt kérdezhettem volna – nem is egészen a tiéteken.

Nem szóltam, csak ráncoltam a homlokomat. Az előbb azt beszélték, hogy először vett fel emberi alakot.

-        A szellemek síkján bolyong és próbál segíteni nekik. Angyal formában bolyong ezért csak a szellemek látják. – adta meg a magyarázatot.

-        Segíteni? – csusszant ki a számon.

-        Segíteni. – mosolygott szeliden. – Beszélhet velük. Meghalgathatja őket. A bosszúk utálják, mert ha egy szellem valóban megbánja a bűneit el kell engedniük. Kivéve persze ha öngyilkos lett.

-        De ezt nem mindenki teszi meg – motyogtam inkább csak magamnak, de Lucas is meghallotta.

-        Vannak akikre nem vonatkoznak a szabályok.

Nem vonatkoznak vagy egyszerűen kikerülik? Nem mindegy. De nem akartam újra beleszólni.

-        Szóval Rob beszél velük. Meghallgatja őket és eléri, hogy megbánják a bűneiket. Rengeteg szenvedő lelket már meg a szenvedésitől.

Hát igen. Én sem szerettem volna szellemként, magányosan bolyongani. Figyelni, ahogy mások élik idilli életüket, ami nekem már soha nem lehet. Már a gondolatba is beleborzongtam.

Lucas csendben tanulmányozta az arcomat, én pedig csendben vártam a folytatást.

-        Akkor mesélj csak Robról. – vigyorodott el.

Nem ilyen folytatásra gondoltam, de ez elől nem menekülhettem.

Elmondtam, hogy a kávézóban ismerkedtünk meg, hogy el vitt moziba és, hogy rengeteget beszéltünk telefonon.

Lucas végig tettetett nyugalommal figyelt. Próbált nyugodt maradni és nem mutatni az érzelmeit, de ahányszor csak kimondtam Rob nevét, összeszorította az álkapcsát.

-        Mindig megnyugtatott a hangja. – magyaráztam. - Kivéve aznap mikor eszembe jutott, hogy Anne meghal. Akkor csaptam rá a telefont. Nem akartam megbántani. – szabadkoztam.

-        Kiheveri. – legyintett. - Jobban megviselte, hogy úgy érzte miatta szenvedtél.

-        Tényleg. Mi ez az egész hatókör? – fintorogtam.

Lucas elnevette magát, de még mindig látszott rajta, hogy fusztrálja a Robbal kialakult kapcsolatom.

-        Hülye megfogalmazás szerintem is, de így a legérthetőbb. – mosolygott.

-        Jó, jó. De mond már el! – türelmetlenkedtem.

-        Ha melletted vagyok, nyugodtabb vagy. Nem tudom észrevetted e. Mikor túl messzire el kellett mennem megkértem Michaelt…

-        Szóval Rob Michael?  - nem lepődtem meg, a Rob túl hétköznapinak tűnt egy ilyen vén csókának. Lucas bólintott.

-        Neki nagyobb a hatalma ezáltal még erőteljesebben megnyugtat a közelsége és nagyobb távolságból is működik. Megkértem, hogy ha túl messze kerülök akkor intézze úgy, hogy a nyugalma alá tudjon vonni.

Szóval, amikor azt hittem Luc mellettem van, lehet, hogy nem is volt?  De elintézte, hogy akkor is nyugodt és összeszedett maradjak, amikor nem volt ott. Az, hogy nem úgy sült el ahogy akarta, már egy más történet és az igazat megvallva az a történet már nem is érdekelt.

-        De elvakították az emberek. – nevettem. – A kávézóban nem úgy tűnt, mint aki nem tudja mi az a telefonszám. – tűnödtem.

-        Valószínűleg kitudakolta mit kell tennie, hogy még láthasson és tökéletesen megtette anélkül, hogy pontosan tudta volna mit tesz.

-        Húha. Ez is valami angyal hatalom? – legyeztem a kezeimmel.

Nem szólt, csak figyelt. És én sem szóltam többet, csak figyeltem, ahogy figyel.

Közben bejött az orvos, de én csak tompán hallottam amit mond.

-        Megjöttek az eredményei. Holnap délelőtt elhagyhatja a korházat. Van aki önért jöjjön?

-        Igen.  Köszönöm. - Mosolyogtam rá bambán.

Teljesen megfeledkeztem a valóságról és arról, hogy miről is beszéltünk Lucassal mielőtt bejött az orvos. Teljesen megbabonázott a pillantása.

-        Azt mondta te segítesz! – kiáltotta egy férfihang a semmiből.

-        Tessék? – fordultam fintorogva a feldühödött szellem felé, aki átlibegve a falon kizökkentett a szép pillanatból.

-        A csávó! Akinek annyi a békéje, vagy mit tom én. Azt mondta, hozzád jöjjek.

-        Remek! – összecsaptam a tenyereimet majd Lucasra pillantottam – Michael hozzám küldte, hogy segítsek neki. – sziszegtem, nem örülve, a nem kért feladatnak.

-        Akkor segíts! - mosolyodott el és arra felé fordított a fejem, amerre egy pillanattal előbb még bámultam. De a szellem már nem volt ott. Mint egy ringlispi repkedett, körbe-körbe a szobában,  

-        Mégis hogyan? – kérdeztem fájdalmasan.

Lucas csak megrántotta a vállát, a szellem viszont megtorpant és  eszement toporzékolásba kezdett. Pasi létére, nagyon hisztis volt.

-        Jól van! Jól van! – csitítottam – Mond el mi a gond.

-        A gond! – üvöltötte magából kikelve.- Az, hogy szellem vagyok! Nézz rám!

Ránéztem. Harminc évesnek tippeltem. Jó kiállású, magabiztos férfinak tűnt, bár megborotválkozhatott volna, azon a bizonyos napon amikor meghalt.

-        Mit tettél? – kérdeztem kissé türelmetlenül.

-        Hogyan? – kérdezte kicsit megnyugodva.

-        Milyen bűnt követtél el? Miért kell szenvedned? Hogyan haltál meg? – soroltam a kédéseket, amikről úgy gondoltam, előre lendíthetik az ügyet és közben hatalmasokat sóhajtottam, hogy megnyugodjak.

-        Hát – gondolkodott el – Megcsaltam a feleségem aztán elütött egy motoros.

-        Azért lettél szellem…

-        Mert megcsaltam a feleségem? – fenn akadtak a szemei. – Az a nő egy hárpia. – tört ki belőle az eszement nevetés. – Ki büntetne meg érte?

-        Azért lettél szellem – kezdtem bele újra – mert megcsaltad és nem bántad meg.

-        Nem is bánom! Utálom azt a nőt. – kacagta.

-        Akkor még sokáig együtt leszünk! – lelkendezett Nina, miközben lassan ereszkedett a föld felé, felmérve a helyzetet. – Kate! – villant rám a szeme. – Még élsz? – sipította gúnyosan. – Ne félj. Nem tart sokáig. Mellesleg Joann puszil. Kezd ráérezni. Egyre jobban élvezi a kínzást.

Megfeszült az álkapcsom. Nem volt fair, hogy szegény lány azért halt meg, mert kapcsolatban állt velem. És biztosra vettem, hogy azért.

Nina hatalmasat rúgott a hűtlen férjbe, majd elindult felém. Abban a pillanatban, Adam angyal formában mögötte termett, s még mielőtt Lucas megmozdulhatott volna, fekete tollak szálltak mindenfele.

Nina fájdalmában felüvöltött. Az arca eltorzult dühében. Még egyet rúgott a szellembe, majd szitkozódva tovább állt.

-        Kösz Adam – dadogtam megszeppenve.

Adam bólintott, majd csendben távozott.

-        Azért sajnálom szegényt – néztem a földön vergődő lélekre. – Nina mérgében biztos megkínozza.

-        Kösz a semmit. – puffogta az említett, majd ijedt arccal felpattant és elrohant.

-        Így legyen kedves az ember. – sóhajtottam bosszúsan.

Visszanéztem Lucasra. A zöld szemei egyszerre megnyugtattak. Minden haragom elszállt.

Csak figyeltem Lucas békés, arcát egész nap, amíg el nem nyomott az álom.

†

Másnap szombat volt, így hát Rose már délelőtt értem tudott jönni. Körülöttem sürgölődött még akkor is, mikor már a koleszban, a saját ágyamban feküdtem.

Persze, Rosey és Luc ötlete volt. Én nem éreztem jelentőségét. Jól voltam. De Rose ragszkodott hozzá, hogy pihenjek és körbeugrálhasson. Úgy viselkedett, mint egy felelősség teljes anyuka. Tényleg teljesen megváltozott a múlt nyár folyamán.

Az elkövetkezendő egy hétben egy percre sem hagyott magamra így nem volt esélyem, hogy beszéljek Lucasszal. Pedig még rengeteg kérdésem volt.

Mire Rose felfogta, hogy jól vagyok és végre hagyott egyedül lélegezni, megkezdődtek az érettségi vizsgák, így még egy hetet kellett várnom, hogy végre beszélhessek Lucasszal.

Amint az utolsó írásbelin is túlvoltunk, eljött az ideje, hogy hazautazzunk, míg nem kezdődnek a szóbelik.

Rose és Ashley is nehezen emésztette meg, hogy el kell válnunk. Napokig letargikus hangulatban lubickoltak, magukkal rántva engem is.

A búcsú napján végül megtört a jég és végre újra mosolyoghattunk, hiszen a szóbeliknél még találkozunk és utána sincs semmi akadálya annak, hogy lássuk egymást. Legalábbis elméletben.

Haza felé autózva megejtettük Lucasszal az erdőt. Most teljes valójában ült mellettem az anyósülésen. Előtte fél órán keresztül vitatkozott velem, hogy még nem vagyok elég erős, hogy vezessek. Ő akarta birtokba venni a volánt, de végül én győztem.

Csendben egymás kezét fogva haladtunk a sötét erdőben. Lucas külön figyelmet szentelt annak, hogy minden követ, lyukat és gyökeret kikerüljünk. Még soha nem volt olyan hosszú az út.

Mikor végre már a tölgyfa alatt ültünk megadatott a lehetőség, hogy feltegyem az összes kérdésemet. Lucas csöndben ült mellettem és várta, hogy összeszedjem a gondolataimat. Lelkiekben már felkészült, hogy válaszolnia kellett. Legalábbis az arca erről árulkodott.

Próbáltam rendet tenni, kusza gondolataim között. Végig gondoltam mi az amit tudok, és kerestem a sötét foltokat.

Végül eljutottam az első nagy talányig.

-        Jane. – böktem ki és kinyitottam a szemem.

-        Jared szerelme.

-        Igen, igen. Addig rendben van. De ha szerette miért akarta megbűntetni, vagy miért nem élt vele? Öregszetek egyeltalán? – hirtelen újabb és újabb kérdések özönlötték el a fejemet, alig bítam őket visszatartani.

-        A Jane-es részhez nem tudok hozzászólni. És nem, nem öregszünk.

Az hogy nem öregszenek újabb kédés özönt zúdított, az amúgy is túlterhelt agyamra. Végül erőt vettem magamon és nem firtattam a dolgokat.

A Jene ügyet azért, mert láttam Lucason, hogy tényleg nem tudja, az öregedős részt pedig azért, mert voltak nála fontosabb dolgok.

Inkább tovább ugrottam.

-        Tim. – mondtam elfúló hangon. – Ő ölte meg, igaz? – bár mr tudtam a választ, a gyomrom mégis görcsbe rándult.

Lucas bólintott.

-        Tudtad, hogy meg fogja ölni?

A fejét rázta.

-        Azt mondtad, hogy ne adjam fel magam miatta, mert meg fog halni.

-        Nem akartalak elveszíteni. – a szemében fájdalom csillant. Én okoztam?

-        Akkor miért nem azt mondtad?

-        Számított volna? – a hangjában is fájdalom csendült. Biztos voltam benne, hogy megbántottam.

-        Nem. – vallottam be.

Lehajtottam a fejem. Tényleg nem számított volna. Akkor csak Tim számított. Semmi és senki más.

Szerettem volna vele megbeszélni. Bocsánatot kérni, de nem hagyhattam, hogy elterelődjön a figyelmem. Még nem.

Tovább pörgettem az eseményeket a fejemben és végül megállapodtam annál, amelyikről a legkevesebbet tudtam.

Mélyeket sóhajtottam és próbáltam szavakba önteni a kérdést. Nem volt egyszerű és nem is voltam biztos benne, hogy választ akarok kapni rá.

De meg kellett kérdeznem.

-        Jared… és te. – nagyot nyeltem. Csak dadogni bírtam.

-        Időszámításunk előtt 60 körül éltünk. 19 éves voltam, Jared pedig 18. Mindketten gladiátorok voltunk. Jó kiképzést kaptunk, gyerek korunk óta tanítottak. Elszakítottak minket a … családunktól – a család szót nehezen tudta kimondani és a végét már csak suttogta - Tizenhat évesen harcoltam először. – váltott témát hirtelen majd lehalgatott.

-        Hány embert öltél meg? – nem akartam, de kibukott belőlem a kérdés. Egyszerre elszégyelltem magam, de már késő volt.

-        Csak egyet.- rámemelte az emlélktől szenvedő zöld szemeit - Magamat. Mindig sikerült elkerülnöm a harcot és életben maradnom. De aznap csak mi ketten voltunk. Nem volt menekvés. Ha harcolunk nem tudtuk volna legyőzni egymást. Mindketten meghaltunk volna.

Lucas gyönyörű szemei összeszűkültek. Lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett. Én is követtem a példáját. Csendben ültünk, nem akartam siettetni. Anélkül is épp elég nehéz volt neki. És nekem is. Látni ahogy szenved, rosszabb volt mindennél.

Miközben csöndesen vártam a folytatást, eszembe jutott az emlék. Jared boldog arca amikor meglátta, hogy Lucas még él. Lucas arca amikor tudatosult benne, hogy azt akarják egymás ellen harcoljanak.

Élned kell. Ezt mondta neki, amikor Jared fölé hajolt.

Jared arcán akkor mély, soha nem szűnő fájdalom tükröződött. Zöld szemeiből patakzottak a könnyek.

Zöld szemein megakadt a pillantásom. A fiúnak, aki Lucas fölé hajolt, ugyan olyan színű szeme volt, mint Lucasnak. A fiúnak akinek a szemei, ma már feketéllenek a gonoszságtól, régen olyan kincs volt a birtokában, mint Lucasnak.

A felismerés villámcsapásként hasított a már sokat megélt, sajgó szívembe.

-        A tesdvéred. – a szemeim tágra nyíltak a felismeréstől, szinte sikoltottam a szót. Lucas is elkerekedett szemekkel bámult rám. – Jared a testvéred. – suttogtam elhaló hangon.

Mondani akartam még valamit. Bármit, amivel kicsit is könnyíthetek Lucas szenvedésein, de nem tudtam megszólalni. Csak hápogtam miközben könnyek kezdték szúrni a szemeimet.

Lucas bólinott, de ő sem szólt. Közelebb húzodtam hozzá és a vállára hajtottam a fejem. Ennyi tellett tőlem. Csak ennyire voltam képes.

Nem bírtam felfogni. Nem ment. Jared. Jared, aki megölte életem szerelmét és aki engem is megakar ölni. Jared aki a leggonoszabb lény akit ismerek. Jared aki már annyi védtelen lelket megkínzott.

Az, aki tönkretette az életem, éltem egyetlen szilárd pontjának az öccse.

De nem ez volt az egyetlen amit nem tudtam felfogni. Lucas lényegében öngyilkos lett. Akkor hogyan lehet angyal? Talán az önzetlensége miatt? Az, hogy azért ölte meg magát, hogy megmentse a fivérét megváltotta a bűnét? Már akkor is másokat helyezett maga elé.

És Jared? Vajon mit tehetett, hogy boszzú sorsra kárhozott? Mit érzhetett miután a bátyja a kezei között halt meg? Mit tett?

Órákig ültünk csendben a tölgyfa tövében. Szótlanul, elmerülve a gondolatainkban.

A nap lassan kezdett lenyugodni és a meleg fülletség helyét, csípős esti szél vette át. Mikor már teljesen lement nap, Lucas felállt és a kezét nyújtotta.

-        Hazaviszlek.

Bólintottam és megfogtam a kezét. Nem ellenkeztem. Hagytam, hogy ő vezessen.

Az út további részében még mindig nem szóltunk. Még mindig nem fogtam fel, még mindig nem tudtam, hogy mit is mondjak.

Azt sem tudtam, hogy mit érzek. Vagy, hogy esetleg mit kellene éreznem, de még azt sem, hogy mit akarok érezni.

Ezek a gondolatok és Lucas megnyugtató jelenléte végül elaltattak és én örömmel merültem el az álmatlan nyugalom világában, ami már oly sokszor elrejtett a világ fájdalmai elől.