Az élet fáj…

Karba tett kézzel álltam a szoba közepén és Lucast figyeltem. Vártam és közben eldöntöttem, hogy nem engedem el, amíg nem kapok válszt a kérdéseimre.

 

-         Rendbe jön. – mondta halkan, még mindig a plafont bámulva.

-         Mit csináltatok vele?

-         Olyan sok tollát kitépték, hogy nem tudta magát meggyógyítani. Segítettünk neki. De most mrá helyrejön. Hogyan kapták el?

-         Hárman voltak. Itt volt Rachel is. – montam szaggatottan.

-         Így már értem. – rámnézett. Megérezhette a belőlem áradó feszültséget mert megkérdezte: - Mit akarsz?

-         Tudni. Az igazat. Mindent.

-         Az igazság fáj. Jobban mint hinnéd. – mondta lehajtott fejjel.

-         Nekem már mindegy. Mindent tudni akarok.

-         Mivel kezdjem? – kérdezte megadava magát.

-         Kezd az elején. Az életeddel, a haláloddal.

-         Pont a legfájdalmasabbal. – mikor azt mondta, még nem tudtam, hogy az emlék nekem jobban fog fájni, mint neki.

-         Szóval? – kérdeztem türelmetlenül.

Ráemeltem a tekintetemet és vártam a válszt, miközben a szemét figyeltem. Zöld. De nem egyszerűen zöld. Világos, sötét, smaragd. Nem is. Enyhe szürkés árnyalat a zöld több ezer árnyalata mellet…

-         Kate… - kezdte panaszosan.

-         Tudni akarom! Nincs apelláta. Mond el!

Már rég lemondtam arról, hogy talán elmondja ha szépen kérem. Annak már nem volt jelentőége. Határozott voltam. Legalábbis a mondandóm elején, majd percről perce egyre gyámoltalanabbnak érztem magam.

Nem érdekelt mit akar, vagy mit nem akar elmondani. Csak arra vágytam, hogy megöleljen. Érezzem a bőrének illatát, beletúrhassak a dús hajába és…

-         Rendben. – mondta beletörődve.

Nyertem. Kellett pár pillanat amíg felfogtam, hogy mi történt. Végre megtudhattam, végre megválaszolja a kérdéseimet. De ahelyett, hogy beszélni kezdett volna a kezét nyújtotta.

Arra, hogy megmutatja, végképp nem számítottam. De nem ellenkeztem. Közelebb léptem és megfogtam a kezét.

 

Ami először feltűnt az emlékben a homok volt. Kör alakú tér bontakozott ki a szemem előtt. Mindehol homok és márvány, kövek és emberek. Rengeteg ember a lelátókon.

Fegyverek, harcosok.

Vér.

Halál.

És Lucas.

Szoknya volt rajta. Nem tudtam felfogni.

Majd körbe néztem és megértettem.

Egy stadion közepén Lucas állt.

Egy ókori gladiátor stadion közepén.

A kezében lévő kard véres volt. Körülötte tizenöt ember feküdt. Egyikük még mocorgot…

 

Elengedtem Lucas kezét. Nem akartam látni.

Éreztem a könnyket a szemem sarkában. Lucas rezzenéstelenül állt előttem. Zöld szemei a semmibe meredtek.

Amint az első könycseppek legördültek az arcomon, Lucas elkapta a kezemet és újra az emlékében találtam magam.

Próbáltam szabadulni, de nem engedett. Néznem kellett.

 

A haldokló Lucasra meredt, Lucas viszont a távolba tekintett. A szeme ugyanolyan volt. Ugyanaz a zöld szempár ami mindig megbabonázott. De a teintete más volt. Félt.

A következő pillanatban egy fehér ruhába öltözött férfi lefele fordította a hüvelykujját. Lucas megtört. Állt egyhelyben és nem mozdult.

A tömeg morajlott. Hatalmas zajt csaptak és Lucas már nem félt.

Éreztem az érzéseit.

Megnyugodott. Mozdulatlanul várta a sorsát, hogy egy íjász lelőjje.

Egy férfi szaladt a még mindig lefele fordított hüvelykujjú férfihoz és valamit súgott neki. Abban a pillanatban Lucas elrejtette előlem az érzéseit.

Egy hatalmas vas ajtó kinyílt. Jared lépett be a kerek küzdőtérre. Az arca azt mutatta, hogy mindenre elszánta magát, látszott a bosszú iránti vágya. Olyan volt mint mindig.

Amikor meglátta Lucast felderült az arca. Ilyennek még soha nem láttam. Soha nem hittem, hogy ilyen volt.

Futni kezdett, nem figyelt senkire. Mikor odért hozzá megölelte. Jared megkönyebbült, Lucas arca pedig elszánttá változott.

A jelenet megrendített. Nem tudtam mire véljem.

-         Élsz. – mondta Jared, még mindig Lucasba kapaszkodva.

-         Élned kell! – adta ki a parancsot Lucas majd megfogta Jared kardot tartó kezét és a hasába szúrta.

Jared szemei elkerekedtek. Remegni kezdett. Könnyek gyűltek a szemébe.

Lucas összeesett Jared pedig mellé zuhant a födre és sírt. Zokogott miközben Lucas sebére nyomta a kezét.

-         Élned kell! – mondta mégegyszer Lucas majd a szeméből eltűnt az élet.

 

Az emlék véget ért.

A földön térdeltem és zokogtam. Nem bírtam felfogni ami történt. Azt hittem megválaszolja a kérdéseimet, de ahelyett még több kérdést vetett fel és még több fájdalmat okozott. Figyelmeztetett rá, de én nem hittem el. Magamnak kerestem a bajt.

 

†

 

Az ágyamban éberedtem, mint már annyiszor azelőtt is. A fejem szörnyen fájt.

Lucas az ágyam szélén ült, de nem Lucas volt. Úgy nézette ki mint Lucas, még a pillantása, a fádalom az arcán, a teljes lénye olyan volt mint Lucasé, de nem volt szárnya. Nem ő volt.

Átlagos kamaszsrác volt farberben és bő pólóban.

Tudtam, hogy álmodom, de mégis minden olyan valóságos volt.

Hatalmasat nyögtem fájdalmamban.

Lucas kicsit oldalra biccentette a fejét és a száját kezdte harapdálni.

 

-         Mi a baj? – kérdezte leplezetlen aggodalommal.

-         Megint itt hagytál. – mondtam durcásan.

-         De hisz itt vagyok. – furcsán artikulálva ejtette ki a szavakat.

-         Nem, nem vagy. Ha itt lennél nem álmodnék. De álmodom szóval nem vagy itt.  – a hangomban enyhe hisztéria csendült. – És álmomban már tásalgok is, mintha nem is álom lenne. Megőrültem. Tuti, hogy megőrültem. – mondtam és megpróbáltam kipattanni az ágyból, de Lucas megfogta a vállaimat és visszanyomott fekvő helyzetbe.

-         Itt-va-gyok. – tagolta mintha tényleg nem lennék normális.

-         Nem va-gyok hü-lye, de azért kösz, hogy próbálkozol. – mondtam szarkasztikusan.

-         Akkor mért hiszed, hogy álmodsz?

-         Nézz magadra EMBER! Te angyal vagy. Hol a szárnyad? – éreztem, hogy a szemeim kigúvadnak, ahogy előre hajolok.

-         Én nem  olyan vagyok mint te. – a fejét lehajtotta és a cipőjét fixszírozta.

-         Tudom. – mondtam megenyhülve, mire felkapta a fejét. – Te fiú vagy én pedig lány.

-         A korod ellenére gyarkran nagyon gyerekesen viselkedsz. – szinte már sértett volt a hangja

-         Kösz. – mondtam élesen. – Most, hogy mindent megbeszéltünk menyj! Felakarok végre ébredni.

 

A kezemmel hessegetni kezdtem és nem vártam meg a válszt sem, pedig már nyitotta a száját. Lehunytam a szemem és imádkoztam, hogy felébredjek.

Amikor újra kinyitottam Lucas állt az ágyam lábánál. Az igazi Lucas. Angyal Lucas.

A száját harapdálta, mint élmomban. Ilyet sohasem szokott.

 

-         Nem álmodsz! – mondta gyorsan a kikerekedett szemeim láttán. – Éberen vagy.

 

Nem szóltam. A biztonság kedvéért belecsíptem a karoma. Eszméletlenül fájt. Ránéztem. Csupa karcolás volt. Biztos a bokor ágai sebeztek meg.

 

-         Oké. – mondtam tétován.

 

Még nem sikerült megemésztenem Lucas emlékeit. A fejem szörnyen fájt és émelyegtem.

-         Kérdezel vagy meséljek? – kérdezte nyájasan.

-         Mesélj. – mondtam, hosszan elnyújtva a szót, várva a reakcióját. Meg sem rezzent.

-         Az előbb nem álmodtál. – mondta, és felemelte a kezét amint kinyitottam a számat. Halgattam. – Szóval. Én más vagyok. És nem csak abban különbözünk, hogy te lány vagy én meg fiú. – mosoly bújkált a szája szegletében. - Az angyalok második generációjához tartozom. Az elsők természetesen az öregek. A második én Jared és még néhány nagyon öreg, a harmadik pedig az összes többi angyal.

 

Erről sem tudtam. Generációk? Azt hittem mindenki egynelő. Azt hittem, hogy Lucas és én ugyanolyanok vagyunk, hogy nem áll közöttünk semmi, erre itt egy generációs vonal vagy mit tudom én mi.

Lucas észrevette, hogy elmélkedem és halgatott.

Figyelni akartam rá, de a gondolataim nem hagytak. Egyik gondolat követte a másikat és nem maradt időm rendesen feldolgozni minden foszlányt.

Sodródtam a gondolataimban.

Nem áll közöttünk semmi? Ezt meg, hogy gondoltam. Hogyan lehet ezt gondolni. Anett és köztem sem áll semmi.

Nem a generációs vonal te buta liba. Hát nem látod?

A felismerés könyörtelenül csapott le rám és visszarángatott a földre. Lucas szemébe fúrtam a pillantásom és teljes odaadással figyeltem.

 

-         Az első generációs angyalok eltudják rejteni a szárnyaikat. Vagy ha úgy tetszik emberi alakot tudunk ölteni.

 

Lucas becsukta a szemét. Teljes testében remegni kezdett majd egy halvány fehér villanás után, ott állt előttem emberi mivoltában. Megjegyzem ruha nélkül. De akkor nem számított.

Ember volt. Akárcsak én.

Eddig is „szilárd” volt számomra de így mégis más volt. Felálltam és odléptem hozzzá. A fejemet a melkasára nyomtam és halgattam a szívdobogását.

Éltem. Éreztem, hogy él. Éreztem, hogy élek.

Nem Tim miatt nem éltem, hanem Lucas miatt. Ő volt az, aki a másik világhoz kötött miközben a lelkem az evilági testemben ragadt.

Az orrom előtt volt a válasz és nem láttam. Az önsajnálat, a fájdalom elhomályosította a látásomat és bezárta a szívemet, ami most újra kinyílt.

Lucas megköszörülte a torkát és kicsit eltolt magától.

 

-         Felöltözhetek?

-         Persze. – kicsit elpirultam amikor belegondoltam mit is csináltam. Elfordultam, Lucas pedig elővette az ágy alá rejtett ruháját. Miután felöltözött leült az ágy szélére én pedig melléje ültem.

-         Emberként jársz kelsz amikor csak akarsz?

-         Igen.

-         Miért? Mármint, miért kaptatok ilyen – keresgéltem a jó szót, de nem találtam – kedvezményket? – mondtam végül és reméltem érti mire célzok.

-         Nem tudom. Csak az öregek tudják, de ők halgatnak. Ez egy rossz ötlet volt. Sokan visszaéltek vele, sokaktól elvették a szárnyaikat, sokak lemondtak róla. Végül csak páran maradtunk és fölöttünk már egyáltalán nincs hatalmuk.

 

Lucas láthatta az arcomon a rengeteg kérdést, mert hozzátette:

 

-         Nem tudom hogyan működik a rendszer.

 

Egyenesen a szemembe nézett. A reggeli napfényben ezüstösen csillogott az írisze. Elmerültem benne és hagytam a gondolataimat száguldozni. Messze elkalandoztak majd megállapodtak az első nagy kérdésnél.

 

-         Jane. – mondtam rövid tömörséggel.

-         Jared nagy szerelme.

-         Jared tud szeretni? – kérdeztem egy horkantás kíséretében.

 

Lucas arca elsötétült.

 

-         Ne ítélj amíg…

-         Amig nem ismerem az előzményket? – kérdeztem vadul. – Lehet, hogy nem ismerem az előzményket de a következményeket igen. Joann ártatlan volt, Jared pedig szenvedésre akarta ítélni…

 

A torkomon akadt a szó.

Egy emlék újra utat tört magának. Egy emlék amit lezártam, amiről megfeletkeztem. Valójában ott függött a talány.

 

- És? Meddig él még? Egy-két évig? Kate! Ne add fel miatta magadat. – ellenszenves volt a hangja de mégis kérlelt. – Meg fog halni!

- Hetven évesen. Addig lehet egy közös boldog életünk.

 

Igen Tim.

 

Ő ölte meg. – a szemeim kikerekedtek a felismeréstől. Hát így lehetséges. A levelet is így írhatta. Emberi formában.

Nem bírtam tovább. A fürdőbe rohantam és alhánytam magam. Úgy éreztem a szememim kiesnek a helyükről. Nem bírtam tovább. Sok volt. Túl sok.

Ember voltam. Már nem bírtam elviselni ennyi mindent. Azt hittem minden helyre jön. Reménykdetem, hogy Lucas és én…

De ő tudta. Mindvégig tudta. Biztos voltam benne. És nem mondta el. Hagyta, hogy szenvedjek, hogy értetlenül álljak a történtek előtt. Hogy engedhette? Hogy hagyhatta, hogy megölje Timet? Ő is benne volt? Hiszen tudott róla.

 

†

 

A fürdő kövén ültem és a gondolataim bilicsbe vertek. Minden elromlott, tönkre ment. Az egész élet. Minden amiben hittem.

Kiakartam kapcsolni magam, úgy mint régen. De már nem voltam rá képes.

Az élet fájdalmas, de azt, hogy mennyire, azt csak az tudhatja aki egy ideig nem élt.

A halál egyszerű, jutott eszembe.

Könnyű és csak egy pillanatig fáj.

Megszabadít.

Ez az utolsó gondolat arra késztetett, hogy végre véget vessek  mindennek. Képes voltam rá.

Megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Négykézláb, erőlködve másztám az ablakig.

Kinyitottam. Az eső utáni hűvös szél csípte a szemem és megborzongtam amikor a felhevült testemhez ért.

Felmásztam a párkányra, majd teljes nyugalomban fejest ugrottam a halálba.

A testem könnyű volt, szinte légies. Éreztem a levegőt a testem körül ahogy zuhantam. Már nem rázott a hideg. Kellemes  volt zuhanni, szelve a hideg levegőt.

Átadtam magam az érzésnek és egyre közelebb kerültem a megváltást jelentő járdához.

Kinyitottam a szemem. Látni akartam azt a helyet ahol végre békére lelhetek. Legnagyobb megdöbbenésemre a járda nem közeledett, hanem távolodott.

Két kezet éreztem a karomon, húzott felfelé. Egyre távolodtam a megváltástól de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Hiába kapálóztam, erősebb volt nálam.

 

†

 

Amikor felébredtem nem érztem mást mint semmit. Nem érdekelt semmi és senki. Viszont tudtam, hogy mit akarok.

Meghalni.

 

-         Nem vagy normális. – idegeskedett Lucas.

 

Türelmetlenül rótta a köröket a szobámban. A szeme szikrákat szórt. Éreztem, hogy egy alapos fejmosás következik.

Átfordultam a másik oldalamra és a fejemet a párnámba nyomtam. Nem vettem levegőt. Nehezebb volt mint hittem.

A testem minden sejtje levegőért kiáltott, de én megtagadtam. Éreztem, hogy az agyam lassul, nem tudtam gondolkodni és mire észbekaptam újra szabájosan lélegeztem.

 

-         …érted?

 

Ennyit hallottam abból amit Lucas mondott.

Feléfordítottam a fejem. Tátott szájjal meredt rám.

 

-         Kate ne!

-         Mit ne? – nyögtem. A hangom hörgéssé torzult. A kezem, amin feküdtem kezdett zsibbadt és szomjas is voltam.

 

Felkeltem és a tükör előtt hagyott bögréhez léptem. Emlékezetm rá, hogy még van benne víz. Mindennél jobban vágytam egy kortygra belőle.

Megfogtam és láttam a saját kezemet. Fehér volt. Fal fehér. Az erek kéken világitottak rajta. A pillantásom tovább vándorolt a kézfejemről az ujjaimra. Törékenynek tűntek, mintha bármelyik pillanatban eltörhetnének. A körmeim megsárgultak és betöredeztek.

Mind emberi gyengeség volt. Gyengeségek, amelyekre nem emlékeztem.

Belenéztem a tükörbe.

A bögre kiesett a kezemből.

Az arcom. A mindig pirospozsgás, szép bőrű arcom színtelen és zsíros volt. A büszkeségem, a gyönyörű szép szememet vöröslő vérerek szőtték át és be is tagadt.

A bögre koppant. Majd mégegyet koppant. Végül összetörött, úgy ahogy én is.

Bámultam magam a tükörben és  nem tudtam elhinni ami történt. Igazából nem is fogtam fel. Visszafeküdtem az ágyba.

Lucas emberi alakjában bámult rám.

Rose rontott be. Vidám volt és gyönyörű. Mint mindig. Nem értettem hogyan csinálja.

Amikor meglátott elejtette a retiküljét majd kikerekedett szemekkel Lucast meredt.

Lucas feltartotta mind két kezét védekezéss képpen. Én pedig visszahanyatlottam az ágyra.

 

-         Influenzás. – mondta Lucas, mintha csak azt közölte volna Rose-zal, hogy süt a nap.

-         Egek. És nem vitted orvoshoz?

-         Most találtam rá.

 

Rose visszajött. Ezekszerint vasárnap volt. Azon a hétvégén is hazautazott. Az volt az én szerencsém. Elképzelésem sem volt, hogyan magyaráznám ki a bokoros jelenetet.

Gyors beszédbe kezdtek Lucassal. Egy szót sem értettem. Lucas a karjaiba vett, betakart majd elindult velem. Le a lépcsőn. Ki a világba. A világba amit annyira utáltam. Nem akartam, nem akartam elhagyni a meleg szoba fédelmező falait. Nem akartam védtelen lenni a hatalmas világban.

Lucas óvatosan befektetett az autóba, ami szintén emberi olyan emberi volt. Rose ölében feküdtem a hátsó ülésen, Lucas vezetett. Még mindig beszéltek. Néha elcsíptem pár szót.

Jézusom. Tényleg. Nem hiszem el.

 

†

 

Fény világított a szemembe. Erős fény. Hunyorognom kellett.

Miután kitudtam nyitni a szememet még sokáig lila és fekete foltokat láttam.

Rose egy fotelben aludt az ágyam mellett. Az ember Lucas az ajtóban állt, valakivel beszélt. Eyg fehér köpenyes emberrel. Nagyon bele merültek a társalgásba.

Végignéztem magamon. A kezemből csövek lógtak ki és valami idegesítően pittyegett. Gondolkodás nélkül kitéptem magamból minden feleslegeset, mire a gép vonyítani kezdett.

Megfájdult a fejem. Befogtam a füleimet és összegömbölyödtem.