Megnyugvás

-         Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem Rose-t. Még mindig az ágyban feküdtem.

-         Ötödike van. – mondta lazán, de a szavaiból fájdalom csengett.

Szóval négy vagy öt napot aludtam. Tényleg hosszú álom volt.

Ash ágya még mindig a szománkban volt és nem kevés esélyét éreztem annak, hogy ez így is marad. A helyében én sem akartam volna egyedül maradni azon a helyen, ahol nem rég még Annenel mulattunk.

Az ágy tényleg maradt, de Ash nem jött meg. Próbáltam hívni, de csak a hangposta jelentkezett. Hagytam pár üzenetet és reménykedtem, hogy csak beteg. A hugát is megkérdeztem, de csak annyit tudott, hogy majd később jön vissza.

Rosezal egy hétig nem beszéltünk. Hallgatni könnyebb volt. Szinte már megnyugtató volt a tudat, hogy nem kell róla beszélnem, bár a lényem egy része sikítani tudott volna a  kimondtatlan szavaktól.

Az idő csak telt. A végtelennek tűnő percek csak peregtek. Nem történt semmi. Nem beszélt senki.

Ash nem érkezett meg, nem hívott és én sem tudtam elérni. A huga azt mondta jól van, de még időre van szüksége.

Rob sem hívott. Amilyen gyorsan az életem része lett, olyan gyorsan vonzi ki magát belőle. Mint egy hatalmas todnádó, ami bekebelez, majd továbáll és csak romokat hagy maga mögött.

Közben Mat is visszasüllyedt a szótlanságba, azt várta, hogy én kezdeményezzek, de arra még képtelen voltam.

Napokig élveztem a  szótlanság menedékét miközben tudtam, hogy a beszéd segítene. Egyre jobban éreztem.

-         Tudod Kate – mondta Mat öt napnyi hallgatás után – te félsz.

Mat a fejemhez vágta, amit mindig is tudtam, amit mindig is tagadtam, amit soha nem akartam bevallani.

Még két napig hagytam, hogy Rose és én a szótlanság menedékében vergődjünk. Végül nem bírtam. Szükségem volt rá. A hangjára, a mosolyára.

Megöleltem. Nem kellettek szavak, hogy megtörjön a jég. Egymást ölelve reszkettünk és sírástól.

A szótlanság védelmezett, a sírás pedig felszabadított. Mindkettőnknek jót tett.

Másnap reggel együtt mentük el Anne sírjához. A temetés óta nem voltunk ott. A temetőhöz vezető két órás utat Annere emlékezve töltöttük.

-         És arra emlékszel… - Rose nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis nem tudott tovább mesélni a nevetéstől. Mindketten nevettünk. Két kézzel kellett szorítanom a kormányt, nehogy lesodródjunk az útról.

Soha nem tudtam meg mit akart mondani . Mire összeszedtük magunkat már leparkoltam a temető bejáratánál.

Egymás kezét fogva sétáltunk a sírig. Magunkkal hoztuk Anne féltve örzött gyönyörű orchideáját. Mindig nagy gonddal őrizte és ápolta, mi pedig úgy érztük mellette a helye. Remegő kézzel ültettük el  a sírkő mellé.

Annenek határozott elképzelése volt a jövőröl. Mindig irigyeltem érte. Nem értettem, hogy lehet valakinek ilyen szilárd akarata.

Az angyalok nem félnek. Nem félnek, nem szenvednek. Teszik a dolgukat. Én viszont egész életemben féltem és nagyrészében szenvedtem. Próbáltam erősnek látszani, de Annenel ellentétben én csak annak látszottam.

Ő viszont erős volt.

Sokszor gondoltam arra, hogy lehet, hogy Anne angyal lesz. Ő volt a tökéletes alapanyag. Viszont az, hogy kiből és miként lesz angyal relytély volt. Számomra és mindenki számára is. Hiába látszott tökéletesnek egy felsőbb létre, nem lett angyal.

Nem éreztük úgy, hogy mondanunk kellene valamit. Már mindent tudtunk. Pusztán a tény, hogy Anne létezett, erőt adott az élethez, erőt ahhoz, hogy túllépjünk, hogy elfogadjuk, hogy enyhüljön a fájdalom. Vagy csak úgy érezzük, enyhül és folytatni tudjuk az életünket.

†

A szobában Ashleyt találtuk. Az ágyon kuporgott, összegömbölyödve. Szótlanul odamentünk hozzá és átöleltük.

-         Együtt megbírkózunk vele.  – mondtam elfúló hangon.

-         Ő is ezt mondaná. -  szipogta Rose.

Február elejére sikerült visszatérnünk a rendes kerékvágásba. A napok teltek, de nem történt semmi. Minden a megszokott rutin szerint történt. Anne nélkül a szürke hétköznapokat tényleg szürkének éreztük.

Leadtuk a jelentkezést az érettségire, nyíltnapokra jártunk és felvételi papírokat töltögettünk. És néhányszor bele is keveredtünk. Mikor tanácstalanul görnyedtünk néhány papír fölött, mindegyikünkön látszott, hogy mire gondolunk. Anne biztos tudná.

Február közepére az utolsó hó is elolvadt és korai tavasz köszöntött ránk. A szürke, színtelen világban kezdtek megjelenni a szinek. Még csak halvány kis derengések voltak, de már az is több volt a semminél.

Március első hétvégéjén Ash és Rose hazautaztak.

Én nem láttam jelentőségét. Nem volt kihez haza mennem. És még mindig túl sok volt ott az emlék, hogy egyedül birkózzak meg vele.

-         Igazad van. – mondtam Matnek, az iskola udvarának egyik eldugott részén ülve. A lágy szellő cirógatta az arcomat és belekapott a hajamba. Még hűvös volt, de az egész világ tavasz illatot árasztott.

-         Miben? – kérdezte. Tudtam, hogy tudja mire gondolok, de azt akarta, hogy ismerjem be. Cseles angyalka.

-         Félek. Mindentől félek. Mikor megtaláltam Timet a világ legboldogabb embere voltam, amikor meghalt összeomlottam. Nem volt kire támaszkodnom. Nem voltam felkészülve. A menyországból a pokolba kerültem. Néha úgy érzem, hogy még mindig abban a mély depresszióban szenvedek.

-         Régen volt. Azóta sok minden megváltozott. – érvelt Mat.

-         Részben. De nem is ott kezdődött. Amikor édesapám meghalt. Soha, bele sem gondoltan, hogy az előfordulhat. Addig nem féltem. Nyitott voltam. De azután folyton rettegtem, hogy egy szerettem meghal. Nem mutattam, bizonygattam, hogy nem félek. De féltem. Most is félek.

-         Jaredtől? – kérdezte meglepetten.

-         Nem. Attól, hogy Jared bántja a szeretteimet. Hogy valakinek miattam ér véget az élete.

-         Kate. – Mat nagyon komoly volt. Két keze közé fogta az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Gyönyörű mogyoróbarna szeme volt. – Kate. Ez az élet rendje.

-         Tudod, amikor két élet közé szorulsz, megváltozik az élet rendje.

Értette miről beszélek. És arra már nem tudott mit válaszolni. Kiöntöttem a szívemet, legalábbis a felsőbb részeit. Megkönnyebbültem. Az élet rendjét még mindig nem tudtam elfogadni, de vágytam rá, hogy megtapasztaljam, hogy ember lehessek. Hogy végre ne két élet között lebegjek. Úgy éreztem eleget szenvedtem, hogy végre vége legyen. Hogy végre megnyugodhassak.

De a vágyaim nem akartak beteljesülni. Sőt.

A félév véget ért és Joann már nem volt a védencem. Ez fenekestül felforgatta az életét, nem mintha nagy szerepem lett volna benne.

Úgy érezte, hogy én vagyok számára a megfelelő „pszihológus”. Többször is megkért, hogy menjek át hozzá beszélgetni. De nem beszélt. A lényegről legalábbis nem.

Játszotta, hogy jól van és még mindig boldog és kiegyensúlyozott. De nem volt az.

Joann rettegett. Elárulták a véreeres szemei, a karikák a szeme alatt. Depressziós volt és nem mert aludni, mert rémálmok gyötörték.

Többször is megpróbáltam rábeszélni, hogy forduljon szakemberhez, de félt, hogy bolondnak fogják tartani, én pedig féltem, hogy tényleg megbolondul. Sokat töprengtem rajta mit lehetne tenni. De Joann nem beszélt. Nem mondta el mi a baj. Csak halgatott és rettegett, én pedig sokáig csak tehetetlenül hápogtam, vártam, hátha magátol helyrejön.

De nem jött.

Április közepén a mobilomon hívott, hogy menjek át. A hangja remegett és engem újra megcsapott a halál ismerős szele, amit még angyal koromból ismertem. Már rég nem éreztem és nem bántam volna, ha soha többé nem érzem.

Olyankor érztem ezt a szagot amikor valaki haldoklott. Annenél is éreztem, így most akaratlanul is az eszembe jutott, milyen keserves volt végignézni a halálát.

De Joannnak még nem jött el az ideje. Mat sokszor viccelődött azzal, hogy Joann még kilencvenkét évesen, a halálos ágyán is gyönyörű lesz.

-         Haley kérlek siess! Itt van! – sikította, majd letette a telefont.

Mi folyik itt?

Rohantam ahogy csak tudtam. Amikor beléptem már nem volt a szobában. Az ablak tárva nyitva volt és hallottam, hogy valaki sikít.

Az abalakhoz rohantam. Amikor lenéztem Joann élettelen szemivel találtam szembe magam. A járdán feküdt, kifordult végtagokkal. A feje alatt egy hatalmas vértócsa terült el, a vér teljesen átitatta a haját.

Dermedten bámultan a holttestet, amíg Mat a kezemnél fogva el nem rántott az ablaktól.

-         Angyal lett. – mondta drámai hangon, majd hozzá tette – bosszú angyal.

Bólintottam. Nem tudtam felfogni ami törént. Joann addig nem mondta , hogy egy konkrét személytől fél. Mindig az iskolai stresszre fogta a dolgot és bizonygatta, hogy javulni fog. És én azt hittem, hogy tényleg csak attól retteg, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak, hogy kiközösítik, hogy egyedül marad.

A mentők és a rendőrök is hamar kiértek. Engem is kihalgattak. Tompán válszolgattam és nem is fogtam fel mit mondanak.

Másnap reggel kilépve a szobámból furcsa érzésem támadt. Mat nem volt velem. Mikor reggel felébredtem már nem volt ott.

Az ellenkező irányba mentem, mint kellett volna. Fel a lépcsőn. Valamilyen furcsa érzés arra vonzott. Talán a halál szaga. Még mindig érződött a levegőben. Nem akart megszűnni. Eltévezthetetlen volt.

A 216-os szoba ajtaja csukva volt, égy sárga szalag volt rajta áthúzva amin azt állt: BELÉPNI TILOS.

Én mégis beléptem.

Lerántottam a szalagot és kinyitottam az ajtót. Minden olyan volt mint előző nap. A rendben tartott szoba, Joann rózsaszin ágytakarója. De valami… valmi más volt… egy különös érzés, amit még nem éreztem.

Az ablak még mindig nyitva volt, beszökött rajta a tavasz, reménnyel töltve meg az egész szobát. Kinéztem az ablakon. Az előzőnapi vértócsa halvány nyoma még mindig ott volt.

A szemem előtt újra megjelent Joann élettelen teste. A kigúvadt kék szemei és a vértől vöröslő szőke haja.

Megborzongtam az emléktől.

Lépések zaját hallottam.

Felém közeledtek.

Megfordultam.

Joann állt velem szemben. Egy bosszú angyal. Nem sokkal mögötte Rachel és Nina. Két kézzel szorították Mat szárnyait, készen arra, hogy letépjék.

Nem szóltam. Nem tudtam szólni. Mat pillantása figyelmeztetni akart valamire, de nem értettem. Csak álltam bambán és nem találtam a hangom.

Joann nem változott. Ugyanaz volt mint akit először láttam az első iskolai napon, kívülről. Magabiztos és gyönyörű. Viszont a tekintete zavarodottságról árulkodott. Már nem az a kedves lány volt az első napról, a tekintetében harag izzott. De nem a megszokott bosszú harag. Ő más miatt haragudott.

-         Haley… - szólalt meg lassan, vontatottan.

-         Mármint Kate – helyesbített Rachel.

-         Kate.

Joann tudta mit kell tennie, de vonakodott megtenni. Mögötte Rachel kitépett egy tollat Mat szányából és gyengéden megfújta. A fekete toll finoman szárnyra kapott és elkapva egy gyenge fuvallatott elszállt mellettem, ki az ablakon.

Több verzió is végig futott az agyamon. Abban biztos voltam, hogy meg fog támadni. Azt nem tudtam, hogy miért ő. Rachel öreg. Ős öreg. Könnyen elbánt volna velem. Nina gonosz. Ő nem adta volna fel.

De Joann…

Zavart volt és még mindig félt. Még nem volt igazi bosszú szomjas angyal, aki bármire képes, hogy megkapja a jussát.

-         Miattad. – kezdte vontatottan. A hangja magas volt. Szinte vonyított.

-         Szuka! – kiáltotta Mat, mikor megrángatták a szárnyát, jelezvén, hogy fogy az idő.

-         Miattad – kezdte újra – miattad  van, de…

-         Fogd be! – ordított Nina és elkapta szegény lány szárnyait. – Miattad kellett megölnünk. Ha-ha. És most a nyakunkon maradt. – grimaszt vágott Joann-ra. – És amíg nem boszzul nem lehet egy közűlünk. Szóval most bosszú. Bosszú. – égtek a szemei. Ő tudta mi az igazi gyűlölet.

És én is. Rachel nekem is megmutatta. Tudtam mire képes, hogy mi lakozik  benne. Ha Ninában is annyi van, mint benne…

A hideg kezdett futkosni a hátamon a jelenettől.

Nina Joann haját kezdte simogatni s közben a fülébe suttogott, kerülgette, simogatta és suttogott. Nem lehet egy közülük? A mondat szöget ütött a fejembe. Nem értettem. És azt sem, hogy ősöreg Rachel mért szúrta a szemeivel Ninát mikor ezt mondta.

Joann tekintete közben eszelőssé vált. Az ég besőtétedett. A vihar pillanatok alatt kerítette hatalmába az kolesz épületét. A nyitott ablakon most már párás levegő fújt be, s a huzat becsapta a ablakot. Matt lábánál gyorsuló ütemben sokasodott a toll réteg, miközben Joann megindult felém.

-         Nem lesz semmi baj. – mondtam Mat-nek, reménykedve, hogy megérti mit takarnak a szavak.

-         De lesz. – Mondta Rachel és hátbarúgta Joann-t, aki megindult felém.

Nina ördögi, gonosz kacajt hallatott és abban a pillanatba hatamasat dörrent az ég. Összerezzentem.

Joann a kezeit felém nyújtotta, mint egy, úgy hóldkóros közeledett. Én közben hátráltam. Mikor elértem a korlátot, és már csak pár centi választott el Joann kezétől, hátradőltem, az abalak kinyílt. Amikor Joann keze hozzámért hátardőltem és átestem a korláton.

†

A bokorban hevertem, nem lélegeztem. Rég csináltam már ilyet, ugyhogy csak reemélni tudtam, hogy még megy. A szemeim mereven az erkélyt  nézték.

Nina kihajolt és kihajította Mat-et, s közben még egy marok tollat tépett ki a szárnyából, majd eltűnt.

Mat zuhant. Nem mozgott. Élettelenül zuhant lefelé. Nem mozdultam, mert láttam, hogy pont rám esik. Úgy is lett.

Mat feje a vállamon landolt, a teste hideg volt. A jobb szárnyából megállíthatalanul hullottak a tollak.

Felültem és őt is felültettem. Pofozgatni kezdtem bár nem tudtam használ e. Nem tudtam mit kellene tennem. Még soha nem láttam haldokló angyalt. A kezem remegni kezdett, a hasam a már jól ismert görcsbe rándult.

Automatikusan a szívét kezdtem hallgatni, nem mintha az bármit is elárulna. Hirtelen rázni kezdte a hideg és kinyíltak a szemei.

-         Mat, Mat, nézz rám! – megfogtam az arcát és felém fordítottam.

-         Kate! – hörögte. Közben az ég egyre sötétebb lett és villámok kezdtek cikázni a fejünk felett.

-         Mit kell tenni? – kérdeztem kétségbe esve, miközben a hátát simogattam.

-         Ez jó, amit most csinálsz. – nyögte és lehunyta a szemét.

-         Mat. – visítottam.

Összehúzott szemekkel néztem rá.

-         Semmi rossz gondolat –  egy pillanatra kikukucskált a szemhéja mögül. Elfojtott egy köhögést, majd újra lehunyta a szemét.

De még is mit lehet tenni? Nem fektetehetem ágyba, nem evilági. De nem halhat meg mert nem tépték le a szárnyait. Akkor meg mi van? És hol van ilyenkor egy hozzá értő? A fejem fájni kezdett a gyötrő gondolatoktól.

-         Lucas! Lucas! – sikítottam.

-         Hagyd. Ugysem jön. – mondta Mat. – nem így megy. Ez most így nem megy.

Újra köhögni kezdett és a hideg is újra rázni kezdte.

Nem mertem elengedni. Nem tudtam hova zuhanna. Nem tudtam, hogy az angyaloknak van e valami a föld alatt. Nem tudtam semmit. Ahogy Mat sem. A tudatlanság kedrecében vergőttünk és vártuk hátha valaki kiszabadít.

Közben a vihar egyre nagyobb lett. A villamok pár másodpercenként cikáztak és olyan hangosan dörgött az ég, hogy beleremegtek az abalkok.

†

Az ágyamban ébredtem. A vihar még mindig dübörgött. Mat a szobám közepén lebegett. Gyertyák világítottak meg mindent.

A homályban Lucast és Adam-et láttam. Mat mellet álltak. És csináltak valamit…

Felkeltem és közelebb mentem hozzájuk. Mindhárman a plafont bámulták. Jobban mondva a szemük a plafonra meredt a tekintetük valami mást látott. Ők túl láttak az egyszerű falakon. Nekik nem voltak határok.

Hiretelen Mat rámnézett és elmosolyodott.

-         Jól vagyok - rikkatotta és felült.

-         Nem. Nem vagy. – mondta Adam és visszanyomta fekvő helyzetbe.

Fogalmam sem volt mit csinálnak. Mat fészkelődni kezdett. Nem tetszett neki, hogy egy helyben kell maradnia.

-         Már csak pár perc. – csitította Lucas.

Abban a fejemben milliónyi gondolat cikázott a fejemben, de egyiket sem tudtam elkapni. Túl gyorsak voltak, túl élénkek, hogy megérthessem őket.

-         Innen már egyedül is menni fog. – mondta Lucas és megpaskolta Mat vállát.

-         Csúcs! – kiáltotta, de egyszerre lesütötte a szemét amikor észrevette, hogy Adam milyen szemekkel figyeli.

Adam bólinott Lucasnak, Lucas Adamnek. Nem értettem a szótlan beszélgetés értelmét.

Adam megragadta Mat kezét és szárnyrakapott, magával húzva a sebesült angyalt.

-         Viszlát Kate! – szólt még vissza Mat, mielőtt a feje eltűnt a plafonban.