Puzzle

Az újévet jelző tüzijáték szívárvány színekbe költöztette a csillagtalan, fekete égboltot. Mindenki ujjongot, s a hangok hozzám is elértek.

Néztem, ahogy az ég a szivárvány minden színében megmutatja magát. Nem akartam, de Anne újra és újra eszembe jutott. Imádta a tűzijátékokat, a rengeteg színt, az életet.

Erőtlenül ültem a tetőn és néztem az eget. Éreztem ahogy hullni kezd a hó, azon a télen először.

A legnagyobb és egyben utolsó durranást követően bíborba borult az ég és láttam Lucas szálló sziluettjét. Belekapaszkodtam, mint egy kötélbe amit utánam dobtak a szakadékba és reménykedtem, hogy valaki kihúz onnan. Reménykedtem, hogy az a múló pillanat egy kis reményt ad.

-         Milyen szép. – mondtam halakan.

Mat megkönnyebbülten sóhajtott. Már egy hete nem beszéltem.

-         Olyan egyszerű – kezdtem elmélázva. – Felvillan majd eltűnik. Nem hagy nyomot maga után. Nem hagy maga után megválaszolatlan kédéseket.

-         Mik a megválaszolatlan kérdések? – elém telepedett és én rádöbbentem, hogy itt az alkalom, hogy végre mindent megbeszéljek egy angyallal, de igazából nem hittem, hogy Mat válaszolhatna a kérdéseimre.

-         Annyi van. Lucas annyi megválaszolatlan kérdést hagyott maga mögött. De azt hiszem most nem azok a mérvadók.

Mat türelmesen várt, amíg összeszedtem a gondolataimat.

-         Valamit elhalgatnak, vagy elhalgattok.

-         Mire gondolsz?

-         Lucas eltűnt miután eszembe jutott valami fontos, amiről ő nem akart beszélni. Volt egy bizonyos vasárnap amikor Jamei nem volt itt és amiről nem hajlandó beszélni. Majd ő is eltűnt a Nina ügy után. Adam pedig Anne után. Minden szál Jarednél végződik. Annyira egyszerűnek tűnik. Megakar ölni és kész. De mégesem. Van valami, ami a titok nyitja és amit nem mondanak el nekem.

Jó volt azokat a gondolatokat hangosan is kimondani. Hangosan valaki olyannak aki érti miről beszélek. De igazából tudtam, hogy ezeket nem Mattel kell megbeszélnem.

Eltűnődtem, hogy folytassam-e. Matre néztem. Valamin gondokodott.

-         Min elmélkedsz? – kérdeztem és sejtettem, hogy nem az én problémáimon agyal.

-         Nina… - kezdte tétovázva – egy suliba jártunk. Egy évvel felettem járt. Nem voltak gondjai, nem volt bosszú beállítottságú.

-         És a halála? – éreztem, hogy ezzel melléfogtam, ugyanis Mat arca eltorzult a fájdalomtól.

-         Együtt haltunk meg. – kezdte lassan és megfontoltan. – Az iskolabuszon ültünk. Mellettem ült. – Egy könycsepp csillant meg a szeme sarkában.

Elhallgatott. Nem tudtam kérdezhetek e , ugyhogy inkább vártam. Mat ráeszmélt, hogy már egy ideje hallgat és folytatta.

-         A kereszteződésnél egy kamion a busznak csapódott. Azóta sem tudom pontosan hogyan történt. Csak halványan emlékszem. Nina megkérdezte a nevem, a következő pillanatban pedig már az aszfalton feküdtünk.

Nagyot sóhajtott majd folytatta:

-         Nekem a fejem vérzett, Ninának pedig a hasába fúródott a szélvédő egy szilánkja. Szörnyen vérzett. Odakúsztam mellé és közben láttam hogy a fejemből is csöpög a vér. Megfogtam a kezét majd letettem a fejem az övé mellé. És sötét lett.

 Tudtam miről beszél. Nem kellett feleslegesen magyaráznia.

Szinte az egész történet látható volt a pillantásában. A zaj, a sikoltások, a vér és a szenvedés.

-         Adam jött értünk, ugyanis Nina és én együtt voltunk ott. És egy angyal jött értünk. Csak egy. Amikor bevágódott előttünk az ajtó Adam tekintete megváltozott. Mintha félelem lett volna benne de…

-         Az angyalok nem félnek. – fejeztem be helyette.

-         Pontosan. De mindketten halál angyalok lettünk és az öregek semmi furcsát nem tapasztaltak.

Megvolt a véleményem az öregekről és az észrevételeikről, de Mattel nem osztottam meg. Ő mély áhitattal beszélt róluk és nem akartam lerombolni az illúzióit.

Némán ültünk egymás mellett. A hó közben megállás nékül esett és kezdtem fázni. A bundás ruháim a fagy ellen nem védtek.

Visszatelepedtünk a kolesszobámba és amint a párnámra tettem a fejemet elnyomott az álom.

›

Egy folyosón álltam. Esett a hó és hideg volt, rajtam pedig csak a lila nyári ruhám volt. Automatikosan a  medálom felé nyúltam, de nem volt a nyakamba.

Pánikba estem.

Elindultam a sötét folyosón. Teljesen üres volt. Fáztam, de csak mentem előre. Úgy éreztem, hogy már kilómétereket gyalogoltam, mikor valmami fényeset láttam a folysó végén.

Elgondolkodtam, hogy a „nem menj az alagútban a fény felé szabály” a hosszú, sötét folyosóra is vonatkozik-e.

Arra jutottam, hogy teljesen lényegtelen, ugyis utána járok mi van ott. Meneteltem tovább. Egyre gyorsabban és egyre magabiztosabban.

Az átjáró volt. Legalábbis először azt hittem, de amikor beléptem az ajtón egy szobában találtam magam. Egy furcsa szobában. Három fal határolta. Mindegyiken élénk képek pompáztak és halk hangokat is hallottam a távolból.

Közelebb léptem az első festményhez. Nem festmény volt. A szereplők mozogtak, beszéltek és nagyon ismerősek voltak.

Kellett pár perc mire felfogtam mit történik, hogy mit látok. A rémálom volt.

     A parton álltam és Tim felém sétált.

-         Tim!

-         Szia kicsim!

A parton állok. Tim felém sétál.

-         Hogy kerülsz ide? Meghaltál! – érzem ahogy a szemeim elkerekednek.

-         Jajj Kate! Mondtam, hogy ne igyál nem bírod az alkoholt. – mosolyogva közeledett felém.

-         Menj a közeléből!

-         Lucas te mit csinász itt?? - Nem értettem mit akar Timtől.

-         Nem mondom többször! – Lucas hangja fenyegető volt.

-         Miért mit csinálsz? – Jared gúnyos kacaja.

Mi folyik itt? Tim felém sétál. Jared mögötte, készen, hogy rátámadjon. Di hiszen nem érhet hozzá. Vagy mégis?

Ne! Lucas csak áll.

-         Csinálj valamit! – kiáltok rá.

Hiába. Csak áll. Nem csinál semmit. Mint egy szobor. Tim felém sétál, Jared még mindig mögötte. Nem tudok mozogni. Meg kell mentenem.

Láttam az erőlködést az arcomon, mintha egy filmet néztem volna. A térdeim remegni kezdtek.

-         Ennek így kell történnie. – Lucas hangja közömbös. – Nem tehetek semmit.

-         Neeem! Segíts neki. Nem ez a sorsa! Te is tudod.

-         Kate! – Jared hangja. Égeti a fülemet. – Ohh, Kate.

-         Menj a közeléből.

-          

Néztem ahogy mozog a szám, de nem jön ki rajta hang. Csak tátogtam. Az arcom eltorzul a félelemtől, a szemeim csillogtak a könnyektől.

-         Ez a te hibád Kate. Miattad van. – Jared Tim fölé emeli a kezét, de nem ér Timhez. Lucas szárnyát kapta el.

A kép kimerevedett. Mintha valaki megnyomta volna a távirányíton az ÁLLJ gombot.

A saját rémálmomat láttam, mintha csak egy filmet néztem volna.

A következő falon lévő kép életre kelt, nem volt időm elemezni az előzőt.

-         Még életem szerelmének nevére sem emlékeszem. – szipogtam.

-         Cristopher. – mondta. És akkor eszembe jutott. Nem csak a név hanem a hozzá kötödő emlékek is. Jobban mondva emlékfoszlányok. De ugyanakkor rájöttem, hogy még soha nem meséltem erről senkinek. Lucas nem tudhatja. – Honnan tudod? – kérdeztem megrökönyödve.

-         Te mondtad. – úgy mondta, mintha egyértelmű lenne.

-         Még soha senkinek nem beszéltem ezekről.

-         De az átjárónál.

-         Az csak egy perc volt, aztán rámcsapódott az ajtó. Nem volt időm és nem is emlékszem.

Lucas furcsán méregetett majd megszólalt:

-         Mond el mi történt miután meghaltált.

Elregéltem neki a rövid kis emléket és figyeltem a reakcióit, de szokás szerint semmit nem árult el.

-         Hány testvéred volt?

-         Nem volt testvérem.

-         Hogyan haltál meg? – kezdett megrémíteni.

-         Véletlenül lelőttek.

Mindkét szereplő merengő szemekkel bámult maga elé.

-         El kell mennem. – mondta Lucas és én kizökkentem az emlékből.

-         Hová? – nem mintha sok helyre mehetne.

-         Beszélnem kell az öregekkel. Visszaviszlek Jameihez.

Az arcom ijedtté vált.

-         Végülis. – mondta. – rólad van szó.

A szereplő szárnyra kaptak.

-         Lucas. – kezdtem tétován. Nem is tudtam mit kellene kérdeznem. – Élő nem léphet a ti síkotokra.

-         Ez így van

Láttam a mellkasomon, hogy a szívem már nem dobog.

-         Mi történt?

-         Meghaltál.

-         Tessék?? – sikítottam és elfogott a pánik.

-         Ne aggódj, nem végleges. – mosolygott rám.

Figyelmtem ahogy megéreztünk az öregekhez. Nyugodtan álltak hófehér köpenyükben, s körbevette őket a köd. Az egész helyet. Mintha egy hatalmas köddel borított szobában álltunk volna, bár nem volt min állni, ugyanis csak a felhők voltak alattunk.

Anett szemei a „képernyőn” is olyanok voltak mint a valóságban. És akkor, ott semmi jót nem ígértek.

Lucas közelebb lépett. A szája mozgott, de nem hallottam mit mond.

-         Üdvözöllek titeket.

Ez volt az első amit értettem.

-         Miben segíthetünk? – kérdezte a szószóló.

-         Nem emlékszik az átjáróban történtekre. – mondta Lucas. – Ezt senki nem felejti el. Nem lehet elfelejteni.

-         Ez így igaz. – biccent az öreg. - Azt hiszem komolyabb mint hittük. Jared sereget toboroz.

-         Miért nem tesztek valamit? – ordibál magából kikelve Lucas.

-         Nem tehetünk semmit tudod jól.

-         Akkor ruházzatok fel!!

-         Nem lehet. Te is tudod.

-         Csak én védhetem meg. Szellemlétre akarja kárhoztatni. – Lucas már több volt mint dühös.

-         Ez a sorsa.

-         Nem ez a sorsa. – órdít a védelmezőm. – Ti is tudjátok.

-         Nem tehetünk semmit. – az öreg közönyösen mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ártatlant szellemlétre akarnak kárhoztatni, főleg úgy, hogy nem is tudjuk miért.

-         Kérlek. – Lucas most már könyörgött. – A ti dolgotok a rend fenntartása és ez nem a rendszer szerint működöik.

-         Lehetnek hibák.

-         Jared maga a hiba. A legnagyobb hiba. Miért nem tesztek ellene valmit?

-         Nem tehetünk.

-         És Gregor. Őt az első hiba után megfosztottátok a szárnyaitól.

-         Az más volt. – az idős angyalon látszik, hogy Lucas rátapintott a lényegre.

-         Igen. – mondta Lucas nyugodtan. – Az ehhez képest semmi volt. Jared közveszélyes…

-         Te is tudod milyen hatallma van. – szól közbe az öreg.

-         Hatalma? –Anett szemei kikerekdtek.

-         Pontosan. Majdnem olyan hatalommal bírt mint mi, de ő törvényt szegett. De mivel egy közűlünk nem tehettünk ellene semmit.

-         Nem igazán értem. – mire észrevettük, hogy mit tett már olyan sereget gyűjtött maga köré amit  nem győzhettünk volna le. Így hát nyugton maradtunk és hagytuk, hogy tegye amit akar. Nem akart sokat tehát a béke érdekében nem kezdtünk háborút.

-         De hát azóta meggyengült a bosszú hatalom. Mi többen vagyunk és erősebbek.

-         Akkor sem tehetünk ellene semmit. Még mindig egy közülünk. Aki megöli … - az öreg tétovázott. – bele sem merek gondolni mi történik azzal aki megöli.

Tudtam, hogy az egész jelenet csak az elmém szüleménye volt. Csak két dolog volt igaz belöle. Az, hogy Jared közveszélyes és az, hogy meg akar ölni. De mégis. A jelenet láttán több dolog is új megvilágításba került.

A harmadik fal felé fordultam. Még mindig csak egy festmény volt.

Angyal voltam rajta, Lucas mellettem állt a parton.

Emlékeztem arra az álomra. Lucas a múltjáról mesélt, de nem hallottam mit. A szája mozgott, éreztem, hogy mit beszél, de nem értettem.

A kép aktívvá vált és még épp elcsíptem egy mondatot. Mámint a végét.

-         … Jared és én.

Láttam a megrökönyödést az arcomon. Amit Lucas akkor mondott letaglózott. Láttam a „filmen”, de az életben nem tudtam mire vélni.

A vihar közeledett. Sötétbe borult az ég, de Kate és Lucas sétáltak tovább. Láttam ahogy megnyugodott az arcom, pedig Lucas semmit sem mondott.

A vihar egyre közelebb ért. A tenger háborgott. De a szereplők csak sétáltak tovább, szótlanul. Lucas arca komor volt és barátságtalan.

Mikor a vihar elért minket láttam, hogy az nem is vihar, hanem egy angyal sereg, az élükön Jareddel. Lucas szembefordult velem.

-         Itt az idő Kate.

-         Miről beszélsz?

-         Most megfizetsz. – mondta, s Jared landolt mellette. – Most már a tiéd. – Mondta neki, s szárnyra kapott.

Láttam ahogy utána kaok repülni, de a hátamon lévő két szárny nem mozdult. Mintha megmerevedett volna.

Jared rám mosolygott és felém lépett a kezében egy tőr villant. Kate hátrálni kezdett, de nem volt hova. Jared egyre közeledett. Láttam, ahogy sikításra nyitom a szám, de hangot nem hallattam.

Jared rendítetlenül menetelt a megrettent lány felé. A lány felé aki én voltam.

A kés a húsomba vágott.

A szoba eltűnt, mielőtt még vérezni kezdhettem volna.

A sötétben álltam. Néha elsuhant előttem Lucas és olyankor megpróbáltam követni. Kószáltam a sötétben. Sehol nem volt semmi. Csak sötétség. Éreztem Lucas közelségét…

›

Amikor kinyitottam a szemem a szoba még üres volt.

Átfordultam a másik oldalamra és a fejemben összeillsztettem egy hatalmas puzzle pár darabkáját.

Az érzés, hogy elfelejtettem valamit emiatt volt. Az álmok miatt. Azokat felejtettem el. Az álmokból megtudtam, hogy nem Jared a középpont, hanem Jared, Lucas és Tim. Az új nagy talány az lett, hogy mi köti össze hármukat.

Eddig is tudtam, hogy valahogy közük van egymáshoz. Legalábbis, hogy Lucas tud valamit Timről és Jaredről amit én nem és Jared is tud valamit amit én nem.

Kusza volt a dolog a fejemben, de legalább a puzzle közepének egy részét kiraktam. Viszont a szélei teljesen hiányoztak.

Rengeteg dologra kellett még rájönnö. Úgy éreztem ez már meghaladja az erőmet.

Elgondolkodtam, hogy miért épp puzzle-höz hasonlítom a dolgokat, amikor életemben egyet sem raktam még ki. Itt volt az ideje.

A témához nem illő gondolatok visszaráncigáltak a valóságba.

Rose még mindig nem volt ott.