Utolsó percek

Az október egy szempillantása alatt tovaszaladt a november pedig, csípős széllel és kegyetlen felismeréssel köszöntött.

A hónap első napján valami furcsa derengést láttam Anne körül. Az egyik órán feltűnés nélkül odaintettem magamhoz Mat-et, majd felfirkáltam a lapra.

-         Mikor hal meg?

-         Szombaton. – súgta a fülembe, mintha bárki meghalhatná.

-         Szeptemberben kellett volan neki.

-         Amióta én látom nem változott a dátum.

Szóval már erre is képtelen vagyok? Hogy lássam mikor hal meg a legjobb barátnőm?

Anne felé pillantottam, de csak a halvány derengést láttam.

-         Hogyan?

-         Agyvérzés.

Elbambulva bólintottam. Szombaton, Anne meghal. El felejtettem. Annyira elvoltam foglalva a rendeződni látszó élettemmel, hogy közben megfeletkeztem Annéről.

Lett volna még kérdésem, de Adam megtiltotta Matnek, hogy erről beszéljen és ő maga sem volt hajlandó semmit sem mondani.

A hasam görcsbe rándult. Fájdalmas, maró érzést éreztem és a szemem is égni kezdett. Éreztem,  hogy hamarosan elsírom magam.

Abban a pillanatban, hogy kicsengettek, már rohantam is a WC-be. Bezárkóztam az egyik fülkébe és próbáltam megnyugodni. De nem ment.

Egyre nehezebben lélegeztem. Az ajtónak vetettem a hátam és lehunytam a szemem. A könnyim kibuggyantak. A kézfejemmel letöröltem, majd megpróbáltam a lélegzésemre koncentrálni.

Mély levegő. Kifúj. Mély levegő. Kifúj. Újra és újra.

Negyed óra után végre normalizálódott a lélegzésem. Kezdtem megnyugodni, de a hasam még mindig görcsölt.

Erre nem lehet felkészülni. Tudhatod,  hogy megfog halni, de nem tudsz rá felkészülni. Hiába van rá időd. Lehetetlen.

A fejemben hallottam Anne kacaját, láttam ahogy mérgesen figyel, ahogy leszid, ahogy megölel.

Térdre rogytam. Újra elvesztettem a kontrollt magam felett. Hirtelen remegni kezdtem. A hasamhoz kaptam, de a remegés nem onnan jött. Lenéztem a hasamhoz. Nem is remegés volt. A telefonom rezgett. A Robhoz beállított csengőhang egyre hangosabban szólt. Verve – Bitter Sweet Simphoni. Az egyik kedvenc számom.

A lélegzésem még mindig túl gyors volt. Remegő kézzel próbáltam elővenni a mobilt a zsebemből. Mire sikerült kihalásznom már nem csörgött, de nem kellett fél perc és újra megszólalt.

A kezem még mindig remegett mikor megnyomtam a hívásfogadás gombot.

-         Szia! – mondtam remegő hangon.

-         Nem lesz gond. – mondta megnyugtatóan.

-         Ki mondta, hogy lesz? – kérdeztem meglepetten.

-         Hallom a hangodon. De el kell hinned, hogy minden rendben lesz.

-         Azt sem tudod miről van szó. – szipogtam.

-         Nincs olyan ami ne rendeződne, előbb vagy utóbb.

-         Tévedsz.

Lenyomtam a telefont. Bár a szavai bántottak, mégis megynugodtam. Kifújtam az orrom és visszamentem a szobámba. Nem volt kedvem a töri órához.

Rob aznap nem hívott többet.

Sem Jamei sem Lucas nem jelentkezett és mivel Mat-től is teljesen elvágtak egyedül maradtam. Mióta Lucas elment nem álmodtam, ami azt jelentett, hogy a közelemben van, legalábbis amikor alszom. Bíztam benne, hogy ez azt jelenti, hogy még törődik velem. De az is lehet, hogy mindent félre értettem és nem kimondottan Lucas közelsége, hanem egyszerűen egy angyal közelsége teremti meg nekem a nyugodt alváshoz szükséges lekiállapotot.

Kutatni kezdtem az emlékeim között, de csak egy olyan eset jutott eszembe amikor nem volt angyal a közelemben. Viszont akkor nem aludtam.

-         Te meg mit csinálsz? – rontott be a szobába Rose.

-         Menstruáció. – nyögtem erőtlenül és összegömbölyödtem az ágyon.

†

Az azt követő napok borzalmasak voltak. A gyomrom folyamatosan görcsölt, alig tudtam aludni és egyre nehezebben tudtam tettetni, hogy boldog vagyok.

Pedig Annek arra volt szüksége. Felhőtlen boldogságra és én minden erőmmel azon voltam, hogy ezt megteremtsem neki.

De már csak két napom maradt.

A Rob keltette nyugalom nem tartott sokáig. Szinte éreztem amikor az utólsó cseppje is elpárolgott belőlem. Onnantól folyamatosan sírás szorongatta a torkomat. Lucas abban a két napban még jobban hiányzott.

Mat márvány arca újra érzelmekről árulkodott. Fájdalomról. Szörnyű fájdalomról. Sajnáltam, de nem tehettem semmit. Adam közöttünk állt. Egyedül kellet cipelnem a szörnyű titkot, ami napról napra nehezebb lett.

Sikerült meggyőznöm Annet, hogy több időt kellene együtt töltenie Bennel. Csütörtökön és pénteken is találkoztak, de szombatra csajos bulit terveztem.

Anne egész nap majd kicsattant. Jót tettek neki a Bennel töltött boldog, felhőtlen percek.

†

Mozi, vásárlás, fagyi és sok nevetés. Nem tudtam ennél boldogabbá tenni az utolsó napját. A gyomrom egész nap görcsölt és a sírás jobban szorongatta a torkomat mint azelőtt bármimkor.

Lassan, mélyeket lélegeztem és reméltem, hogy az arcom semmit nem árul el a lelkiállapotomról.

Egésznap szikrázott a boldogságtól. Még soha nem láttam annyira boldognak.

Arra még emlékeztem, hogy éjszaka hal meg és gyorsan vége lesz, de már az sem segített. Semmi nem könnyíthette a terheimet.

Sőt! Lucas újra érzett hiánya mellett Rob is hiányozni kezdett. Mióta rácsaptam a telefont nem hívott.

Felakartam hívni, de rá kellett jönnöm, hogy mindig rejtett számról hívott. Nem tudtam a számát. Nem beszélhettem vele, pedig vágytam legalább egy biztató szóra. Tudtam, hogy nem segíthet, de talán egy kis jó érzéssel töltött volna el, hogy ő méh bízik.

Este mikor elbúcsúztunk elmondtam Annek, hogy mennyire szeretem és milyen jó, hogy megismerhettem.

Fura szemeket meresztett rám a nagy és hosszú érzelem kiítörésem miatt, de végül viszonozta és boldogan ment el lefeküdni.

Éjfélkor még nem aludtam. Potyogtam a könnyeim és nem bírtam a várakozást. Felkeltem és az ajtóhoz menetem. Adam nem is szólt, automatikusan visszalökött az ágyra. Ötször játszottuk el mire végre megszólalt.

-         Nem mész sehova.

-         De megyek. – mondtam és sírva rogytam össze.

Egy pillanatra meglágyult és én kihasználtam a pillanatot. Kirontottam az ajtón és Anne szobája felé rohantam. Adam akkor már nem állíthatott meg.

Csendesen benyitottam és leültem Anne ágya melé. Nyugodtan aludta az igazak álmát. Egyeneletesen lélegzett, senki nem gondolta volna, hogy hamarosan meghal. De én tudtam. És nem tehettem semmit.

Mat mellém telepedett és átölelt. Éreztem, hogy ő is lassan, mélyeket lélegzik. Egyikünk sem szólalt meg, de nem is volt rá szükség.

Hajnali háromkor Anne teste megvonaglott és a szemei tágranyiltak. Megfogtam a kezét. Még utoljára rám pillantott és halványan elmosolyodott, majd csendben ki lehelte a lelkét.

Csak egy pillanat volt az egész. Egy emberi pillanat. Azt mondják olyankor az ember előtt lepereg az egész élete. Velem ez nem történt meg. Reméltem, hogy Anne részesül benne. Reméltem, hogy még egyszer láthatja a szeretteit, átélheti a boldog pillanatokat.

Lecsuktam a kimerevedett, élettelen szemeit, megpusziltam majd vissza ültem az ágy mellé.

Az idő csigatempóra váltott és keserves várakozásra kárhoztatott.

Adam fél négykor tűnt el ami nem jelentett túl sok jót. Nem bírtam a szobában. Felmentem a tetőre. Hol járkáltam, hol zokogtam. Végül öt órakor Mat megfogta a kezemet, és szipogva elmondta, hogy Anne átjutott.

Sírva rogytam össze, de azok már a megkönnyebbülés könnyei voltak.

†

Reggel Ashley keltett a roszzhírrel. Ő vette észre mi történt. Remegett a sírástól, alig tudott beszélni.

Rose az ájulás szélén állt és én is csak tompán érzékeltem a külvilágot. Mintha külső szemlélő lennék, nem pedig átélném.

A mentőket már kihívták. Egy óra múlva elszállították Anne élettelen testét.

Ms. Hale elmondta, hogy agyvérzést kapott álmában. Csak egy pillanat volt az egész. Nem érzett semmit. Nem fájt neki.

De vajon mi történt az átjárónál? Mat csak annyit tudott, hogy átért és senki nem jött, hogy elmondja mi történt. Adam sem jött vissza. Sem Jamei. Sem Lucas. Rob sem hívott.

A szomorúságot tetőzte a tudatlanság. Ami még fájdalmasabbá tette az amúgy sem kellemes helyzetet.

Anne halála után órákig csak ültünk és csendben gyászoltunk. A fájdalom körülvette az egész szobát és magába szippantotta mindhármunkat. Egyikünk sem tudta mit mondjon.

Ashley nem akart egyedül maradni ezért átköltözött hozzánk. Akaratlanul is arra emlékeztett, amikor tavaly Anne költözött hozzánk, hogy meneküljön a kibírhatalan szobatársától. Újra és újra felidéztem a boldog pillanatainkat és próbáltam azokba kapaszkodni. Próbáltam megragadni életünk bármely apró reménysugarát, de nem ment.

Anne temetése csendesen telt.

Látni szeretteinek szenvedését, még a sajátomnál is keservesebb volt. A tömegben megláttam Bent. Azelőtt csak fényképen láttam. A könnyei szakadatlanul folytak, a szemei be voltak dagadva a sok sírástól. Bele sem mertem gonodlni mit érezhet. A szívem majdnem megszakadt. Szegény fiú szenvedő arca belém ivódott és azután mindig láttam magam előtt, amikor becsuktam a szemem.

Rengetegen voltak. Nem is tudtam, hogy ennyien szerették. Bár nem is csoda. Őt nem lehetett nem szeretni.

A testvérei közül csak a legnagyobb volt ott, Pete. A kissebbek talán még fel sem fogták mi ez az egész. Lehet, hogy még nem is mondták el nekik. Beleborzongtam, mikor arra gondoltam, hogy a szülők mit mondhatnak a kicsiknek ha megkérdik: Hol van Anne? Mikor jön haza? Miért nem jön haza?

Talán majd azt felelik, hogy egy jobb helyen van. Egy jobb világban, ahonnan látja őket és egyszer még találkozhatnak vele.

Egész testemben remegtem, hogy Rose és Ash is. Ez nem lehetett felfogni. Nem lehetett eliselni.

Az időjárás is borúsan vonaglott. Mikor Anne meghalt, szürke, esős időjárás telepedett fölénk és azokban a napokban, egy pillanatra sem lehetett látni a napot. Mintha Anne magával vitte volna életünk színeit, ami pedig nekünk maradt, az szürke és fájdalmas.

A napok lelassultak a temetést követően.

Ashley nem engedte, hogy abbahagyjuk a szurkolást, azt mondta kell valami ami életben tart. Igaza volt, de már egyikünk sem tudta mi az élet. Csendesen, magunkba roskadva szenvedtünk.

Mat is velünk gyászolt, ugyanabban a fájdalmas állapotban vergődött mint mi. Már a lányokat sem figyelte. Elhomályosult tekintettel bambult maga elé, növelve a fájdalmam.

A suli is kivette részét a gyászból. Búcsú szertartást tartottak és kitettek egy képet a faliújságra Anneről. Mindenkit megrázott a hirtelen halála. Sokan szerették Annet. Az iskolát elborították a feketébe öltözött diákok. A folyosók úgy néztek ki, mint egy depressziós film helyszínei.

Ahogy múlt az idő, Anne távolabbi ismerősei és akik nem ismerték kezdtek felengedni. A gólyák még mindig kissé visszafogottan, de folytatták életüket. Az iskola kezdett újra színekkel megtelni.

De nekünk ez sem segített.

A téli szünet december 20.án kezdődött. Ash és Rose hazautaztak én viszont a koleszban maradtam. Nem akartam hazamenni az üres házba, az emlékek közé. Nem mertem visszamenni oda, ahol boldogok voltunk.

Felköltöztem a tetőre és órákig könyörögtem Lucasnak, hogy jöjjön vissza. Kértem, követeltem de semmi haszna nem volt.

Zokogtam. A könnyeim szinte egész nap megállás nélkül folytak.

Kértem Matet, hogy beszéljen Lucasszal amikor eljön, de azt mondta, hogy soha nem látta a közelben. Nem tudott vele kapcsolatot teremteni.

Amikor aludtam a közelemben volt. Sokat aludtam. Érezni akartam a közelségét.

A magány szépen lassan magába ölelelt.

Megint. És nem volt erőm tenni ellene.

Szegény Mat próbált segíteni, de hozzám ő nem volt elég. A magány húzott egyre mélyebbre és nem találtam a kiutat.