Ragaszkodás

Éjfélkor értem haza. Rose és Anne éberen vártak, nem törődve azzal, hogy másnap iskola és attől a manővertől ők is olyanok lesznek, mint akit fejbe vágtak.

Csillógó szemekkel figyelték ahogy leteszem a táskám a székre, majd könyörtelenül letámadtak.

-         Mit néztetek? – kezdte Anne.

-         Megcsókolt? – tudakolta Rose?

-         Milyen volt?

-         Jól csókol?

-         Hazakísért?

-         Mikor találkoztok legközelebb.

Csak kapkodtam a fejem, a rengeteg kérdés hallatán és nem is tudtam melyikre válaszoljak először.

-         Szóval! – kiabáltam túl a kérdés áradatot. – Valami horrort néztünk, ami nagyon jó volt. És nem csókolt meg és még találkozunk. Aludhatok?

-         Nem. – ordították kánonban. – Mindent elmesélsz. Főleg azt, hogy miért nem csókolt meg! – ámuldozott Rose. Nem tudta elképzelni, hogy ez hogy történhetett.

És én sem tudtam. Nem volt olyan pillanat amikor megcsókolhatott volna. Igazából nem is vágytam rá. Jó volt vele beszékgetni, vágytam a társaságára, de a csókjára nem. Engem is meglepett és Rosenak inkkább el sem meséltem.

Hajnali egykor kerültem ágyba, de nem tudtam elaudni. Robon agyaltam. Valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem, ha rágondoltam. A tudat, hogy látom az arcát, amikor lehunyom a szemem megnyugtatott.

Ha rágondoltam, melegség öntötte el a szívemet és mintha minden gondolatom derűsebb lett volna tőle.

Titokzatos volt. Folyton engem beszéltetett, vagy ha ő beszélt akkor a számunkra nem látható világ volt a téma. Folyton fejtegette a megfejthetetlent, bevonva engem is a találgatásba.

Nagyon hívő lehet. Átfordultam a másik oldalamra és ijjedtemben majdnem felsikoltottam.

Mat orra az enyémhez ért, olyan közel nyomta hozzám az arcát.

-         Valami nem okés. – mondta elgonodlkodva.

-         Az nem okés, hogy védelmező létedre majdnem megölsz! – suttogtam.

-         Azt már megszokhattad volna. – hátrált egy kicsit, hogy legyinthessen. Törökülésbe tornáztam magam és rászegeztem a tekintetemet. Rose közben békésen szuszogott, távol a rejett világom okozta gondoktól és zűrzavartól.

-         Te látod a halálát?

-         Kinek a halálát?

-         Rob halálát.

-         Nem is figyeltem. – ismertem be és érztem, hogy ez hatalmas felelőtlenség volt részemről. A gyomrom máris görcsbe rándult.

-         Nincs is neki. – bökte ki Mat.

-         Mi az, hogy nincs? – kétkedtem.

-         Nincs és nincs és nincs. – mondogatta és közben a fejét rázta. Barna szemeiben félelem tükröződött. – Nem látom.

-         Nem lehet, hogy benézted? – az arckifejezés láttán hozzá tettem : Én is tudom, hogy az lehetetlen, csak egy ötlet volt.

Már épp fel akartam ajánlani, hogy kérdezzük meg Jameit, mikor hirtelen elnymott az álom.

†

Egy héttel később, délután, mikor végre Rose vásárolni ment és biztos voltam benne, hogy Anne a szobájában van, végre összeszedtem magam.

-         Mat. Mat!! Mat!!! – a végén már ordítottam, ugyanis a kis bugris megint Joannról álmodozott.

-         Tessék? – kérdezte flegmán. Utálta ha álmodozás közben zavartam. Erre már sikerült rájönnöm az együtt töltött pár hét alatt.

-         Beszélnem kell Jameivel. – jelentettem ki.

-         Mi közöm hozzá?

-         Ne durcizz hanem szólj neki, hogy jöjjön ide, te meg addig maradj Anne-el. Indulj!! – parancsoltam rá, ugyanis már megint húzta a száját.

Jamei volt a megoldás. Vele nyíltan megbeszélhettem a promlémákat. Tíz percbe telt míg átért.

-         Itt volt Nina. – kezdtem a legalapvetőbb dologgal.

-         És?

-         Bosszú angyal. – mondtam tárgyilagosan, amire leesett az álla. – 1 pipa. – jegyeztem meg magamnak.

-         Hogyan? – kezdte. De látszott, hogy nem hozzám beszél. – Mennem kell, menj át Annehez.

-         Nem mész sehova! – parancsoltam rá.

-         Még mindig indulatkezelési problémáid vannak?

-         Csak ha úgy kezeltek mint egy kívülállót. Szóval. Hol van Lucas? – ingerültebben beszéltem mint szoktam, hátha akkor elmondja amit akarok. Jobb ötletem már nem volt.

Látszott rajta, hogy vonakodik, majd valami átsuhant a szemén és közölte, hogy nem tudja.

-         Na persze.

-         Na persze!  - vágott vissza.

-         Jamei ne ködösíts. Tudnom kell hol van. – kérleltem szelidebb hangon.

Közben azért próbáltam még idegesnek tűnni. Jamei is észrevehette, ugyhogy a végén elmondta, legalábbis egy részét.

-         Téged próbál megvédeni. De többet nem mondthatok. Ne is kérdezz.

-         Két pipa. – Mondtam. – Hol voltál múlt vasárnap?

Elsötétült az arca. Kényes témához értünk és éreztem, hogy nem fog válaszolni. Igazam lett.

-         Menj Anne-hez. Majd máskor megbeszéljük. – utasított, majd szárnyra kapott.

-         Két és fél pipa. Várj! – kiáltottam utána. Legnagyobb meglepetésemre megállt a levegőben. – Lehet, hogy valakinek nem látjuk a halálát?

-         Mat már mesélte. Nem találkozz vele.

Halványan elmosolyodott majd elrepült.

Több volt mint a semmi, de nem elég. A kíváncsiságom határtalan volt. Átakartam látni a dolgokat, tudni, hogy mi miért történt.

Az elmúlt héten Mat kérésére csak telefonon beszéltem Robbal, de már az is elég volt a lelki békémhez.

A hangja mindig nyugodt volt és kiegyensúlyozott, szinte állandóan ugyanaz a tökéletes hangszín.

Mat úgy gondolta, amíg nem tudunk többet veszélyes lenne találkoznom vele.

Valóban veszélyes? És valyon hogyan lehetséges? Gondolataimba mélyedve sétáltam át Annehez. Hogy lehetne veszélyes valaki, akinek ennyire gyönyörű a  hanngja?

Ashley és a huga is ott volt Anne szobájában. Amanda nagyon aranyos lány volt és mellesleg Joann szobatársa. Mindent tudott róla és nem kellett kétszer kérni, hogy mondja el.

-         Nem olyan ribanc mint amilyennek kinéz. Cormac nagyon csúnyán elbánt vele. Nem akart lefeküdni vele ezért dobta.

Mí meglepő fordulat.

-         Ja. És a csaj másnap már összejött valami másodikassal. – kontrázta Ashley.

-         Álmomban sem hittem volna. – mondtam enyhe éllel a hangomban.

Mielőtt Amanda bármit mondhatott volna, Rose rontott be az ajtón.

-         Összejöttem Cormec-kel. – szinte táncolt a boldogságtól.

-         Használt áru. – mondta Ashely.

-         Már megjártad vele. – emlékeztette Anne. Rose is úgy járt elsőben, mint Joann.

-         Az régen volt. – legyintett Rose, majd előbányázta a póker kártyát és a zsetonokat és azzal lezártnak tekintette a témát. Amandát közben a nővére aludni küldte.

Ha az ember jól mulat repül az idő. És mi jól mulattunk. Hajnali négyig játszottunk, majd egymás hegyén hátán aludtunk el. Reggel Mat keltett. Mellette Adam állt. Egyszerre rájöttem mi történhetett, de azért rákérdzetem.

-         Hol van Jamei?

-         Dolga akadt. – mondta Adam. – Én vigyázok rád, Mat pedig Anne-re.

-         De én Mat-et akarom. – nem szerettem Adamet. Négyszáz éves volt és olyan mint egy kőszikla, pedig csak huszonhárom volt amikor meghalt.

-         Nincs apelláta.

Három órányi alvás után nem volt erőm vitatkozni. Felkeltettem a lányokat majd elindultunk reggelizni. Négy kávé kellett, hogy túléljük a napot. Este mint a hullák, úgy estünk be az ágyba és a hét végéig ez így ment minden nap. Kávé, suli, alvás.

És persze folyamatos ködösítés Robnak. Bármennyire is próbáltam lerázni nem ment. Minél jobban akartam annál jobban ragaszkodtam hozzá. Adam persze nyanakodva halgatta minden telefonbeszélgetésemet, de nem szólt, csak a fejét rázta.

Nem találkoztam vele, de azt nem tilthatták meg, hogy beszéljek vele. Nem is lettem volna rá képes.

Vasárnapra nagy nehezen mind a négyen kitisztultunk és beterveztünk egy mozit.

-         Nem mehetsz sehova – pirított rám Adam.

-         Pedig megyek.

És mentem. Semmit nem tehetett ellene. A csajos délután nagyon jóra sikeredett. Ashely is velünk jött. Egyre többet lógott velünk, de nem bántam. Nyitott akartam maradni akármi történjen is. Túl sokáig voltam bezárkozva és néha mintha még hallottam volna, hogy a bensőm azt ordibálja „magányt!!”.

Egy hétig próbáltkoztam szóra bírni Adam-et vagy épp csak csevegni vele, de végül feladtam. Levegőnek néztem és nem vettem tudomást a hülye szabájairól. Folyamtos tiltása ellenére majdnem két naponta beszéltem Robbal és egyre jobban érztem, hogy ő már az életem része és nem tehetek ellene semmit.

Közben tudtam, hogy az angyalok valamit elhallgatnak. Ezért tűnt el Lucas és Jamei. Valami történt. Valami amiről nem tudhattam.

Október első napján Ashely nagyon izgatott volt az ebédnél. Az arca szinte sugárzott a boldogságtól.

-         Elmondod végre? – kérdeztem türelmetlenül, rám is átragadt az izgalma.

-         Rendben. – mély levegőt vett és gyorsan eldarálta. – Én lettem a szurkolócsapat kapitánya és ti is beléptek a csapatba különben gólyákat kell felvennem és azt nem akarom. Benne vagytok, ugye?

-         Nem! – egybehangzó válasz volt.

-         Kérlek. A gólyák kezelhetetlenek. Nézzetek csak körbe.

Valóban. Az iskola a feje tetején állt. Új klikkek szerveződtek és átvették az irányítást a suli felett. De nem igazán érdekelt. Nem állt szándékomban miniszoknyában rázni magam az egész suli előtt.

Nem, nem, nem és nem.

A pompomkapitánynak két napjába telt, de végül meggyőzött minket. Robnak is tetszett az ötlet és volt egy olyan érzésem, hogy valamilyen szinten miatta bentem bele.

De nem tudtam, hogy mire vállakozok és a felmismerés hatalmas pofonként csattan megszeppent arcomon.

-         Minden reggel hatkor edzés…

Hatkor próba. Meccsek előtt este is. Diéta, futás, ugrálás. Kimerítő volt az első időszakban de a hónap végére hozzászoktunk és sikerült összeegyeztetnünk a tanulással és az érettségi felkészítőkkel.

Adam fintorogva, Mat viszont kipirult arccal nézte végig az edzéseket és a meccseket.

Nagy nehezen megbékéltünk a pom-pom rucival is, ami éppen csak takarta amit kellett. és itt ott túl szoros volt.

Ashley  ügyesen irányította a csapatot. Igazi vezér egyéniség volt. Kőkemény és kitartó. Ez mindenkire átragadt. Céludatosan terveztük a napjainkat és egyre magabiztosabbak lettünk.

Csapat építő tréning gyanánt, az egyik szombaton pom-pom bulit tartottunk. Kizárólag szurkolóknak.

Pizzával, csipsszel, pop-cornnal – ami normál esetben tilos-  megpakolva költöztünk be a suli legnagyobb médiatermébe, ami nem is tűnt már olyan nagynak, amikor befutott a huszadik hálózsákos csapattag is.

Sorba megnéztük az összes – vagy legalábbis általunk ismert – pom-pom filmet. Hajrá csajok egytől, ötig majd végül a Pom-pom srácok.

A filemek között egy suli kör futás volt előírva, ami ugyan nem ellensúlyozta a bevitt kalóriamennyiséget, de legalább ébren tartott.

Hajnali háromkor, miután megnáztük, hogy Christina Milian hogyan rázza magát, már elég nehezen ment a futás.

Lestrapált aggyal és még annál is lestrapáltabb izmokkal kezdtünk neki a futásnak. Rose a kör felénél úgy döntött nem csinálja tovább. Befeküdt egy bokor alá és közölte, hogy reggel, vagy inkább valamikor délután keressük meg és keltsük fel.

De sajnos lebukott.

Amikor megahllottuk Ash hangját, Annenel gyorsan tovább álltunk, s már azt terveztük, hogyan szökünk meg, hogy Roset lefektethessük. Nem kellett.

Rose Ashleyvel érkezett meg sereghajtóként.

-         Kilógott a lábam- mondta durcásan, majd lehuppant melllénk.

Mat lélekszakadva repkedett a rengeteg lányközött és mindenkinek bókolt, de persze csak én hallottam.

Adam az egyik sarokban magáynosan meditált. Vagy nem tudom mit csinált. Törökülésben, becsukott szemmel lebegett. Nem is figyeltem rá.

A pom-pom srácok végül mindenkit felvert. A legálmosabbak is megelevenedtek. Visszhangzottak az aüres folyosók a röhögéstől, néha a nyerítéstől.

Volt aki annyira éber lett, hogy felpattan és együtt rázta a film szereplőivel. Többek között Mat is.

De a legjobb hangulatot is be lehet fagyasztani, legalábbbis pár pillanatra.

Ash közölte, hogy meg fogjuk csinálni a világ legveszélyesebb pramisát. Először mindenkinenk az arcára fagyott a mosoly, majd valaki pop-cornt hajított a csapatkapitány felé és elszabadult a pokol.

Pillanatok alatt nasi eső ársztott el mindnekit. Pop-corn és csipsz hullott mindenfelől. Volt aki pizzával dobálózott, teljes volt a zűrzavar.

A fiúk a lányokat kergették, akik eszméletlen sikogatással futkoztak és próbáltak nem átesni egymáson.

A buli bégét egy lesett vizes palack jelezte. Mindenki csuronvizesen állt és nézte, hogy mi történhetett. De senki értette.

Az első meghökkenés után, neki láttunk a takarításnak. Hajnali hatig tartott és Rosezal fél hétre értünk vissza a szobánkba.

Bedőltünk az ágyba és már aludtunk is.

Nem vettem észre az idő múlását. Mi, a négy muskétás tűzön vízen át. Megküzdöttünk mindennel. Mosolyogva járkáltunk a folyosón az emósok és barbik tömegében. Nevetgéltünk, fecsegtünk és boldogok voltunk.

Közben az űr amit Lucas maga után hagyott, mintha enyhült volna. Ros mintha kezdte volna kitölteni. Magam sem értettem. Csak telefonon beszéltünk, s bár szerettem volna látni, nem lehetett.

Ez volt az egyetlen szabály amit Adam köynörtelenül betartatott velem. Nem vitatkozhattam, s mint kiderült átlátott rajtam. Bár úgy, hogy kihalgatta a telefonbeszélgetéseimet és megleste az üzeneteimet nem volt nehéz.

Egyszer magammal vittem a telefonom a fürdőbe. Pofátlanul megszegve az egyetlen szabályomat, követett, és nem volt hajlandó kettesben hagyni a telefonommal.

Ilyen felügyelet mellett lehetetlen volt összeegyeztetni egy randit. Rose és Anne is gyanakodni kezdtek. Azt kellett mondanom, hogy Robnak el kellett utazni és ezért beszélünk csak telefonon. Így hazudhattam nekik a legkevesebbet.

Közben Robnak azt állítottam, hogy … nem is állítottam semmit. Mondtam neki, hogy nem találkozhatunk, mire megkérdezte, hogy azért felhívhat e. Azóta kétnaponta hívott, de egy szót sem ejtett a találkozásról.

Mindent megbeszéltem vele. Néha, persze burkotam, még azt is amit a csajokkal nem mertem. A túlvilághoz való ragaszkodása néha megijesztett, néha viszont úgy éreztem, hogy mellette otthonra lelnék.

A gondolataim sokat keringtek körülötte, néha teljesen megfeledkeztem a való világról és az egyész angyal históriáról.

Ehhez Adam is hozzátett. Mióta mellém került Mat teljesen elhallgatott. Ugyanazzal a gyászos képpel végezte a feladatát, mint Adam. Mellettünk lebegett, de mintha ott sem lett volna. Hiányzott a vidámsága, a pörgése. Szerettem volna beszélgetni vele, nevetni, de nem lehetett. Úgy érztem minden kapcsolatom megszakadt az angyalok világával.

A lányokkal arról is elfeledkeztünk, hogy végzősök vagyunk. A védenceink néha-néha hívtak minket valami piti ügy miatt, amit hamar letudtunk, majd folytattuk felhötlen életünket.

Rose Cormec oldalán virított két hétig aztán dobta. A fiú terjeszteni kezdte, hogy Rose kurva, mire Rose előadta a nagy drámát, miszerint Cormecnek nem mindene olyan nagy mint az egója. A hír hallatán az egész iskola felbojdult. Rose sütkérezett a dicsőségben, miközben Cormac elbujdosott szégyenében.

Anne még mindig boldog volt Bennel és kezdte elhagyni a felelősségteljes magatartást. Egyre lazábban kezelte az életét, nem volt már olyan merev. Boldog volt. Elmondhatatlanul boldog.

Még a lógásra is rábírtunk, pedig már több, mint egy éve szentül állította, hogy ő a fellelőség minta szobra. Hát ennek vége lett.

Ashley a kosárcsapat minden buliját számon tartotta és minimum heti egyen kötelező volt rész venni.

Rose önfeledten vettette bele magát a társasági életbe míg Anne és én inkább a sarokba húzódtúnk és nevettünk a csukló kosarasokon. Úgy érztük nincs lehetetlen. Az életünk boldogan haladt előre, s mi figyelmen kívül hagytunk minden zavaró tényezőt.