Gólyák

Abban az évben a mi osztályunké volt az a megtiszteltetés, hogy pesztrálja a gólyákat. Fél kilenckor az osztályunk unott, a gólyák pedig izgatott arccal masíroztak be az ebédlőbe, hogy megtudják kinek a nyakán lóghatnak a félév végéig.

Másra sem volt szükségem. Mat bőven elég volt. Úgyis úgy viselkedett, mint egy vásott kölyök. Igazából nem is értettem, hogy lehet angyal, ilyen hozzáállással.

Végignéztem a gólyákat és görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis az újonnani tinik félelmetesek voltak. Tetoválás, pircing és fekete mindenfele. Unott arcok és nagyképű bájvigyorok. A sor nagyon lassan haladt és én úgy éreztem soha nem jutunk el az én nevemig.

Rose egy fekete, tüsis hajú csajt kapott, akiről első pillantásra nehéz volt megállapítani, hogy lány. Anne egy barnahajú, babaarcú visszafogott kislány  boldog tulajdonosa lett, aki annyira ideges volt, hogy be sem állt a szája.

-         Haley – hangzott az osztályfőnököm kiálltása, és én készségesen odabattyogtam.

-         Joann K. – kiáltotta Ms. Hole, mire egy középmagas szőke hajú, kék szemű lány kilépett a sorból és elindult felém. Mat, aki mellettem lebegett csak egy „aztakurva”-val jelezte, hogy ő elégedett.

-         Szia Joann vagyok. – nyújtott kezet a miniszoknyás gyönyörűség.

-         Kkkk…. – kezdtem, de mielőtt befejeztem volna, rájöttem, hogy Haleynek hívnak. Pár másodpercig törtem a fejem, hogyan vágjam ki magam, majd a végén fifikásan annyit mondtam – Haley vagyok.

Joann idegenvezetése este nyolcig tartott, s azalatt az idő alatt Mat végig tátott szájjal bámulta. Megjegyeztem neki, hogy csöpög a nyála, amit ő letagadott, de tényleg csöpögött neki.

Joann igazán kedves, barátságos és értelmes lány volt. Minden érdekelte. Sokat beszélgettünk, s a városnézés alatt még moziba is meghívott. Mindketten egyet értettünk abban, hogy a Spanom csaja az évszázad filmje. Jobban mondva botrány filmje.

Mikor visszaértem a koleszba Rose és Anne az ágyon feküdtek, mint két hulla.

-         Borzalmas – kezdte Rose, még mielőtt bármit is kérdezhettem volna. – Az a csaj teljesen gyagyás. Valami elmebeteg zenét hallgat és addig nem hagyott békén amíg nem vehetett nekem egy fekete-fehér csíkós pólot, csak hogy legyen rajtunk valami közös. És ráadásként megígértem neki, hogy holnap felveszem. – az utólsó mondatnál már folytak a könnyei.

Nagyon érzékeny volt a divatra és smink nélkül soha nem mutatkozott, ugyhogy igazi lelki terror volt neki  a fiús lány.

Duzzogás közben a szék fele mutogatott, amelynek a lábánál egy fekete táska hevert. A borzalmas ruhadarab volt benne. Az a bizonyos póló egy kis top volt, olyan dekoltázzsal ami kb. Rose köldökéig érhetett. Az alap fekete-fehér csíkos anyagra rá volt varrva egy lila csipke szegély, amitől az egész idétlenül festett. Furcsa volt elképzelelnem egy olyan lányon, aki annyira fiús, mint Rose „védence”.

-         És te Anne? – kérdeztem, amire Anne horkolása volt a válasz.

Közben Rose is álomba sírta magát. Nem akartam felkelteni őket, ugyhogy pizsamába bújtam és elindultam Anne szobájába. Már majdnem célba értem amikor szörnyű hiányérzetem támadt. Végig néztem magamon, hogy van e rajtam ruha, megvan e a papucsom. Mikor nyugtáztam, hogy minden megvan, továbbindultam. Mikor beértem egy angyal feküdt Ashley ágyán. Rájöttem! Mattet felejtettem el. Vagyis inkább ő felejtett el engem.

Rohantam vissza a szobámba. Mat hasonfekve, a levegőben lebegett, de csak a hátsó fele volt a szobámba. A lábánál fogva visszarángattam.

-         Már mondtam, hogy ne kukkolj. – förmedtem rá, ügyet sem vetve az alvó lányokra.

-         Leszbik. – vigyorgott.

-         Mi van?

-         A szomszédaid. Tuti, hogy azok. – magyarázta.

-         Az sem érdekelne ha hobbitok lennének. Ne kukkold őket.

-         Ha hobbitook lennének engem sem érdekelnének. – mondta és megejtett egy olyan rosszfiús mosolyt, ami a 14 éves pofiján inkább aranyosnak hatott.

-         A te dolgod az, hogy rám vigyázz. Nem pedig fordítva. Fel sem tűnt, hogy kimentem a szobából.

Az arcáról lehervadt a mosoly. Lehajtotta a fejét és elszégyelte magát. A fejemmel intettem, hogy menyjünk.

Amikor beértem Anne-ék szobájába az angyal még mindig ott lebegett a barátnőm szobatársának ágya fölött. Beletelt félpercbe míg tudatosult bennem mit látok, olyan egyértelmű volt már számomra az angyalok jelenléte.

-         Szia! – köszöntem neki vidáman, mire az angyalka szemei elkerekedtek.

-         Nina! – köszönt neki hangosan Mat is. És elmosolyodott.

-         Te látsz? – Nina ügyet sem vetett Mat-re.

-         Igen. Ő is angyal volt. – válaszolt Mat mielőtt bármit is mondhattam volna.

-         Aha. – nem volt elragadtatva.

-         Mit csinálsz itt? – szegeztem neki a kérdést kertelés nélkül.

-         Csak meglátogatom a nővéremet.

-         És ez mióta szokás?

-         Miért vagy ilyen Kate? – kérdezte Mat. – Ő barát.

-         Mióta vagy jóba  bosszú angyalokkal? – kérdeztem. Mat értetlen arca elárulta, hogy valami nem stimmel.

-         Bosszú angyal vagy? – kérdezte Mat fájdalmas arccal.

-         Ezek szerint nem mindig volt az?

-         Nem. Ő volt a …. –Mat nem fejezte be a mondatot.

-         Ne legyél ilyen nyápic. – pirított rá Nina, majd szárnyra kapott.

Kellett pár perc, hogy összeszedjük magunkat. Matnek előbb sikerült.

-         Ez, hogy lehet? – kérdezte.

-         Nem tudom. – mondtam, s abban a pillanatban belépett Nina állítolagos tesója Ashley.

-         Szia Haley! Hát te? – kérdezte meglepetten.

-         Anne bealudt az ágyamba és nem volt szívem felkelteni. Nem baj, ugye?

-         Nem. Kimerítette a kis dumagép?

-         Valószínüsítem. Mire visszaértem már aludt.

-         A te pártfogoltad milyen? – érdeklődött.

-         Bomba nő. – mondta Mat egy hatalmas sóhaj kíséretében.

-         Semmi gondom vele. És a tied?

-         A hugom. – mosolygott.

-         Micsoda véletlen. – mondtam.

-         Nem az. A besorolás után fél óráig könyörgött, hogy cseréljék ki, mert ő velem akar lenni.

-         Aranyos. – mondtam mosolyogva, majd rátértem az engem érdeklő részre. – Van még tesód?

-         Igen. Amandán kívűl még két hugom.

-         Uhh… Te vagy a legidősebb? Sehol egy védelmező bátty vagy egy gondos nővér? – puhatolóztam.

-         Ááá… én vagyok az első szülött. – hatamasat sóhajtott.

Ezek szerint Nina nem a nővére. Valahogy sejtettem.

Ashley-vel két órát beszélgettünk, mielőtt elaludtunk volna. A biztonság kedvéért tettem még pár ködös kérdést a „nővérére”, de a beszélgetés végén már száz százalékig biztos voltam az igazamban.

Ashley az osztálytársam volt, de akkor beszélgettünk először. Legalábbis a formális helókat leszámítva.

Nem csoda. Az osztály nagyrésze a több hónapnyi figyelmetlenségem és merengős pillanataim miatt azt hitte megőrültem. És az igazat megvallva nem is igazán barátkoztam senkivel Rose és Anne kivételével. De az már a múlt.

Idén új lappal indulok. Új lappal aminek az első oldalán máris egy relytély van.

Mat körbe-körbe úszkált a szobában. Tudtam, hogy nem beszélhetem meg vele. Túl fiatal és túl keveset tud. Akivel meg tudtam volna beszélni, nem volt elég közel.

Másnap reggelikor megtapasztaltam, mire értette Ashley azt, hogy dumagép. Anne pártfogoltja percenkét többet beszélt, mint én egész nap. Még teli szájjal is ömlött belőle a szó, aminek következtében Rose haja csupa morzsa lett. Miután Rose észrevette, úgy leoltotta szegény lányt, hogy az bőgve rohant ki az ebédlőből.

-         Köszönöm. – sóhajtotta Anne.

-         Bármikor. – mondta Rose miközben a kajacafatokat szedegette ki a hajából.

Rose keze egyszer csak megállt a levegőben. A szeme elkerekedett és hangtalanul motyogogni kezdett valamit.

-         Itt van! – mondta, mikor végre megtalálta a hangját, majd lebukott az asztal alá.

-         Heló. – köszönt ránk egy magas vékony, fekete, tüsis hajú lány. – Nem láttátok Rose-t? – az egyen topot viselte. Nem is állt neki roszzul.

-         Nem érezte jól magát. – hazudta Anne szemrebbenés nélkül. – Nem biztos, hogy bejön.

-         Kösz. – vakkantotta a csaj, majd tovább állt.

Rose kimászott az asztal alól és hálás pillantást küdött megmentője felé.

-         Bármikor. – mondta Anne.

-         Hűha. –Rose egyenesen a szemembe nézett. – Nem azt mondtad, hogy nincs baj a védenceddel?

-         Nincs is. – mondtam, mire Rose az ajtófelé bökött.

Joann Cormac-kel, az évfolyamunk legdögösebb pasijával, a kosárcsapat sztárjával smárolt, nem épp úrihölgyhöz méltóan.

-         Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – mondtam fanyar mosollyal.

Joann elindult felénk. Mat a lábaelé vette magát, majd miután a lány átsétált rajta elkezdett utána kúszni és kínkeserves zokogást hallatott. Kis híja volt, hogy elnevessem magam, de szerencsére Jamei még időben felkanalazta.

Jamei. Hogy lehet, hogy nem tűnt fel? Tegnap biztos nem volt itt. De akkor ki vigyázott Anne-re?

-         Sziasztok! – köszönt Joann önelégült mosollyal.

-         Nem vesztegetted az időd. – mondta Rose, miközben felkönyökölt az asztalra, hogy megtámaszthassa az állát a kézfejével. Cormac mellesleg az ő pasija volt még elsőben és most úgy bámulta Joannt mintha neki akarna esni.

-         Egy álom az a srác. – áradozott Joann, mire Rose dühében felugrott és távozott. – Rosszat mondtam? – kérdezte kiskutya szemekkel.

-         Semmi gond, csak biztos elfelejtett valamit. – legyintett Anne.

-         Oké. – zárta le Joann a témát, majd még 10 percet fecsegett a srác remek testéről, szép szeméről, bla-bla-bla.

†

-         Most hívott! – rontottam be a szobába.

-         Mi? – pattant fel Rose és Anne szinte ugyanabban a pillanatban.

-         Rob! – kiltottam.

-         Szóval van neve? – kérdezte Anne sejtelmesen.

-         És? – kérdezte Rose izgatottan.

-         Moziba megyünk. Ma. – mondtam, mint egy gép és közben majdnem kiugrott a szívem.

-         Mikor? – kiáltott Rose.

-         Két óra múlva találkozunk a kávézóban.

-         Mi? – sipított – Előbb nem tudott volna szólni? Jól van! Ne pánikoljuknk. – mély levegőt vett.

-         Csak te pánikolsz. – nevetett Anne.

-         Oké. – mondta Rose. – A fürdőbe!

Nem kellett egy óra és mér kész is voltam. Tökéletes haj, tökéletes smink. Mivel még enyhe volt az idő, Rose szoknyát erőszakolt rám. Sokat veszekdtünk rajta, de végül ő győzött.

A megbeszélt időpont után öt perccel érkeztem a megbeszélt kávézóhoz, ugyanis Anne szerint a lányoknak illik késni.

†

-         Te nem hiszel Istenben? A felsőbb hatalomban? – kérdezte Rob, mikor már a kávénkat szürcsöltük és lásztott rajta, hogy ő hisz benne.

-         Egy felsőbb hatalomban. – méláztam - Talán.

-         Nem vagy hívő? – kerekedtek el a szemei.

-         Nem. – feleltem tettetett egyszerűséggel. – Viszont te igen.

-         Ennyire látszik? – meglepett arcot vágott, de nem sikerült túl hihetőre.

-         Mit tagadjam. – megvontam a vállam. – Még a kontaklencséden keresztül is látszik, hogy mennyire csillog a szemed amikor ilyenekről beszélünk.

-         Miről beszélsz? – kérdezte homlokráncolva.

Gondolkodás nélkül a szeméhez nyúltam és a mutatóujjammal megmozdítottam a tökéletesen illeszkedő kis lencsét.

A lencse elmozdulásával egy időben egy pillanatra láthatóvá vált a mélybarna írisze.

-         Ez gusztustalan volt. – mondta majd eltolta a kezem.

Mat Rob hátamögött a nyelvét öltögette és a hasát fogta a nevetéstől. És sem bírtam sokáig. Nevetenem kellett.

Robra is átragadt a jókedv és percekig nevettünk a gusztustalannak ítélt hülyeségen, ami a tudta nélkül leleplezte.

A sötét, gesztenyebarna írisz egy pillanatra egy másik embert tárt elém.Valakit aki nem találja a helyét a nagyvilágban. Valakit, aki nagyon hasonlít rám.

-         Miért rejtegeted?

-         Nem rejtegetem. – mondta szinte felháborodva. – Csak nem reklámozom.

Szavak helyett csak egy kérdő pillantást küldtem feléje, ami megtette a hatását.

-         A szem a lélek tükre. – mondta komolyan – És én inkább nem mutogatom, hogy mi van a lelkemben.

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy egy fondorlatos beszólással előcsalogatom az igazat, de a komoly tekintete lebeszélt.

Én is osztom a szem a lélek tükre elméletet, tehát nem kellett magyaráznia.

-         Akarsz róla beszélni? – ezt az aprócska kérdést megkozkáztattam.

-         Most még nem. – válaszolta lehajtott fejjel.

-         Akkor beszéljünk másról. – visszatértem a csevegős hangomhoz és rámosolyogtam.

-         Remek ötlet. – az ő arca is felderült. – Mindjárt lekéssük a filmet!

-         Mire várunk még?

Felpattantam és elindultam a mozi felé.

-         Mit nézünk egyeltalán? – kérdeztem, amikor már a mozi bejárattnál jártunk.

-         Meglepetés. – Megragadta a kezem és a hármas terem felé húzott, el a pénztárak mellett.

-         Jegyek? – kérdeztem, mire előhúzott két jegyet a kabátjából és meglengette, majd odaadta a jegykezelőnek.

-         Precíz!

A válla fölött pillantott vissza rám és megajándékozott egy szexi, féloldalas mosollyal, amivel bármikor levehetett a lábamról.

Helyet foglaltunk a hátsó sor közepén. Tökéletes.

Rob kuktatni kezdett a táskájában. Adig fel sem tűnt, hogy azt is cipelt magával.

Valószínüleg túlságosan lekötött a zöld Converse csukája, ami tökéletesen passzolta fekete pólójához és sötét farmerjéhez. Rose ódákat zengett volna róla.

Két kóla és egy zacskó MandM’s került elő a táskájából. Utóbbit pont akkor bontotta ki, amikor elkezdődött a film.

…

A film nagyrészén előredőltem és a combomra támaszkodtam, miközben a jobb kezemen folyamatosan a körmeimet rágtam.

A bal kezemet néha néha oldalra nyújtottam nasi utánpótlásért. Izgalmamban folyamatosan tömtem magamba a színes csokis cukrot, Rob pedig szó nélkül pakolta a kezembe az utánpótlást.

Mat a jobbomon ugyanazt a pózt vette fel, amit én, de ő közben egy fél méter átmérőjű körben lebegett körbe-körbe.

Néha belémütközött. Olyankor megrezzentem, mire Rob a vállamra tette a kezét vagy megsimogatta a hátamat, amitől kirázott a hideg (nem a rossz értelemben).

Olyankor hirtelen elrántotta a kezét.

Nem voltam benne biztos, hogy pontosan milyen szándékkal nézetett velem horror filmet, de biztos nem azért, hogy leteperjen. Jó is volt, hogy rettegnem kellett, nem pedig olvadoznom valami nyálas romantikán.

-         Hány csomaggal tömtem magamba? – kérdeztem fennt akadt szemekkel, miközben fogyeltem, ahogy az üres zacskókat a szemétbe szórja.

-         Tizet vettem és mind elfogyott.

-         És mindet én ettem meg? – kezdtem sokkot kapni.

-         Igen. – válaszolta őszinte elismeréssel.

-         Ó, egek!

-         Inkább, mint, hogy a körmödet rágd.

Felemeltem a jobb kezem, amin tövig rágtam a körmeimet.

-         Csak nem éhes vagy?

-         Kösz nem. – vágtam rá. – Jóllaktam. – fejemmel a szemetes felé böktem és elmosolyodtam.