Internet

A suli felé autózva mág mindig a film körül pörögtek a gondolataim. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Lassan már szédültem a sebesen cikázó gondolatoktól és képektől.

Tim amikor megcsókol.

Tim amikor megfogja a kezem.

Tim amikor mosolyog.

Tim amikor nem szól, csak fekszik mellettem az ágyban. A tudat, hogy mellettem van.

Tim amikor, alszik és én egész éjszaka figyelem a békés arcát. És várom, hátha újra beszélni kezd és mondja a nevem. Olyankor érztem a leginkább, hogy szüksége van rám.

Ennél a gondolatnál az egyam egy pillanatra lefékezett. Akkor fel sem tűnt, hogy nem kell aludnom, hogy nem ízlik az étel, hogy tisztán fel tudom idézni minden közös pillanatunkat. A gondolat gyorsan tovaszállt és egy új vette át a helyét, az első találkozásunk.

Amikor először megpillantott a kávézóban.

Csak annyit tudtam róla, hogy melyik városban él. Folyamatosan róttam a köröket, hogy megtaláljam. Céltalanul, majd pár nappal később, mikor már kiismertem magam a városaban eltervezetten.

Akkor sem aludtam. Csak őt kerestem. Rendíthetetlenül, és közben egyre jobbanvágytam rá.

Mikor beléptem a kávézóba egyszerre észrevett. Nem tudta levenni rólam a pillantását. És én sem róla.

Megbabonázva figyeltük egymás kék szemeit és nem tudtuk mit tegyünk.

Láttam a tekintetében, hogy vágyik rám. Bár tudtam, hogy nem emlékezhet arra ami az átjárónál történt, úgy éreztem ismer.

Percekbe tellett mire végre eljututtunk egymásig, de nekem éveknek tűnt.

És akkor kezet nyújtott.

-         Tim. – mondta és látszott rajta, hogy ennél többet nem tud mondani.

-         Kate. – megfogtam a  kezét. A következő szó a nyelvemen akadt.

Álltunk a kávézó közepén és fogtuk egymás kezét. Akkor sem tudtuk elengedni, amikor végre leültünk és kértünk két kávét.

Lassan kezdtünk visszatérni a való világba, ahol az emberek beszélgetni szoktak. Lassan de biztosan kezdtük a beszélgetés és én minden kiejtett szó után egyre biztosabban tudam, hogy örökké együtt leszünk.

Az egyetlen ami bántott a hazugság volt. De hazudnom kellett neki. Nem tudta volna elfogadni az igazságot. Azt mondtam, hogy árvaházban éltem, de elszöktem és soha többé nem megyek vissza.

Megértette és többet nem is kérdezetr róla. Befogadott egy teljesen idegen, ködös múlttal rendelkező lányt és megbízott benne.

Szeretett az utolsó pillanatáig. Talán tovább is.

-         Hoppá! – kaptam fel a fejem. Jobbra rántottam a kormányt és leparkoltam.

†

-         Miért is ülünk egy internet kávézó legeldugodtabb sarkában, amikor a sulinak van saját számítógép tereme? – kérdezete Mat miközben bepögyögtem, hogy Google.

-         Ott túl sok az ember.

-         Az ember. Naná.

-         És ott feltűnne, hogy magamban beszélelek.

-         Aha.

-         Nem vagy ma túl beszédes.

-         Csak nem értlek. – rázta a fejét.

-         Te olvastad a bibliát? – kérdzetem hirtelen, magamat is meglepve.

-         Nem. Soha nem voltam vallásos.

-         Énsem.

-         Hát ja. Te nem vallásos vagy hanem fanatikus. Mániákus. Teljesen őrült. – kezeivel a két üle mellet körözött.

-         Most miért? – néztem rá értetlenül.

-         Kate! – két kezébe fogta az arcom és mélyen a szemembe nézett. – Mi a baj?

-         Megártott a film. No para!

-         Hjajj! - mondta, majd „feltelepedett” a mellettem lévő székre és a monitort kezdte bámulni. – Angyalok?

-         Angyalok. – mondtam, majd olvasni kezdtem.

A Bibliában az angyalok Isten küldöttei. A jó angyalok Isten akaratát adják hírül az embereknek és segítenek rajtuk. A Biblia szerint az angyalok Isten teremtményei, semmiféle megkülönbeztetett tiszteletet nem igényelnek. Az angyalok erejükre és hatalmukra nézve magasabbrendűek az embernél.

Maga a Sátán is angyal volt, de fellázadt Isten ellen, emiatt egy mennyei háború veszteseként letaszíttatott a mennyből.

Jó angyalok, rossz angyalok. Sátán. Ha-ha. Vicces. Az egész olyan vicces.

Vannak jó, illetve gonosz angyalok; életterüket tekintve pedig a menny és az ég különböző szintjein kívül a Föld felszínén és a Föld mélyében is megtalálhatók. Számuk meghaladhatja a százmilliót, ám a pontos adatot a Biblia nem közli velünk.

Az angyalok általános állapotukban az emberek számára láthatatlan szellemi lények. A Biblia ugyanakkor rengeteg olyan eseményről számol be, amikor kiléptek ebből az elrejtettségből, és valamilyen formában megmutatkoztak embereknek (epifánia: megjelenés, „felbukkanás”). Ez többféleképpen történhet: megmutathatja magát az angyal abban a szellemi dicsőségben és erőben, amely valóságosan sajátja; vagy kiüresítheti magát ebből, és egészen összetéveszthető módon emberként is megjelenhet. Válhat széllé vagy tűzzé is.

Biblia. Dupla ha-ha.

-         Méghogy emberi alak? – horkantam fel, mire a pincérfiú furcsán nézett rám. Amolyan „valyon őrült” pillantással.

Végül összeszedte magát és odajött megkérdezni kérek e valamit.

-         Egy kávét. – mondtam gondolkodás nélkül. Majd elgondolkodtam. – Legyen dupla. Tejjel és tejszínhabbal, nagy bögrébe.

-         Egyedi ízlés. – mondta majd elrobogott. Kereken 3 perc múlva jött vissza. (Számoltam)

-         Angyalok? – kérdezte miközben letette elém a habos kávé csodát.

-         Angyalok. Érdekelnek a spitituális humbugok.

-         Úgy gondolod, hogy humbugok? – a tekintete elárulta, hogy mélyen vallásos.

-         Egy része mindenképp fikció.

-         Honnan tudod?

-         Te honnan tudod, hogy nem?

-         Rendben. – mondta és elmosolyodott. – Megfogtál.

Visszamosolyogtam majd visszafordultam a monitorhoz és ráböktem a képek feliratra. Renget fehér ruhás, fehér szárnyú idilli elképzeléseknek megfelelő angyal bukkant fel a szemeim előtt.

Nem tagadom elképedtem. Akkor először néztem meg, hogy a világ szemében milyenek is az angyalok.

Az angyalkák akik karácsonykor az ajándékot hozzák. Az angyalkák akik elkísérik anyut a mennybe. Hallottam már ilyen történeteket. Hat évesen hihetően is hangzott. De azóta...

-         Próbáld a halál angyala kifejezést. – mondta Mat.

-         Okés. – egyeztem bele kizökkenve a merengésemből.

Visszaböktem a Web feliratra és begépeltem a halál angyala kulcsszót.

A halál angyala (Malak Al-Maut)

A halál angyala, aki elveszi a lelket, naponta minden háznál, minden léleknél s minden órában ötször áll meg, ezen belül hetvenszer néz bele a szolgák arcába.

Ibn Omár azt mondja:

– Amikor a halál angyala elveszi a hívő lelkét, az ajtó küszöbén áll, hallgatva a ház népének hangoskodását. Látja, amint egyes nők sikoltoznak, hajukat tépik, de van, aki csak szomorúan maga elé mered. Számára érthetetlen ez az egész, s ezért így szól:

– Mire fel ez az ijedség? „Fímá hadza Al-Dzsazá?” Allahra esküszöm, senkit nem csökkentettem semmiben, nem okoztam szűkölködést megélhetésében. Nem bántottam jogtalanul senkit, és ha panaszaitok és átkozódásaitok (rám) hozzám szólna, akkor (tudjátok meg) én csak parancsot hajtok végre. Ha pedig a halottaitoknak szánjátok, ők tehe­tetlenek ebben a dologban. Ha pedig Uratoknak, akkor ti hitetlenek vagytok, amiért én többször vissza fogok térni hozzátok.

Nem bírtam ki nevetés nélkül. Ez már túl sok volt. Hangosan hahotáztam és csak én halhattam, hogy Mat úgyanígy tesz. Sőt! Nem hazudtolva meg őnmagát, szó szerint vergődött a nevetéstől.

-         Egyistenhit.net? Egyre félelmetesebb vagy. – mondta a pincércsávó. – Kérsz még esetleg valamit? – kérdzte, s nem is próbálta leplezni, hogy komplett elmebetegnek tart.

Csak a fejemet ráztam, ugyanis a röhögés a torkomban egyre feljebb és feljebb akart törni és egyre nehezebben tudtam visszafojtani. Tehát csak ráztam a fejem, miközben lefojtak a könnyeim.

Figyeltem ahogy a srác visszamegy a pulthoz. Elképesztően izmos feneke volt és gyönyörű orra. Még soha nem láttam gyönyörű orrot, de az övé az volt. Olyannyira, hogy elterelte a figyelmemet a szeméről. Ami esetemben meglepő, ugyanis híven vallom, hogy a szem a lélek tükre.

Visszafordultam a képernyőhöz és újra nevetni kezdtem. A förtelmetes oldalról ami tényleg az egy Isten hitet taglalta milliónyi szemszögből, inkább átléptem a képekhez.

-         Nézd! – böktem rá a harmadik képre. – Hasonlít rád.

Mat a képre pillantott, majd elfintorogta magát. A kép egy törökülésben ülő, fuvolázó angyalt ábrázolt, aki legkevésbe Mat-re hasonlított. A csontos kezei inkább aszott múmiára emlékeztettek, mint angyalra.

-         Én azért jobban nézek ki. És fuvolázni sem tudok. De kösz Kate. Igazi barát vagy.

-         Jajj ne legyél már ilyen kis bugris. Örülj velem. – vigyorogtam.

-         Sajnálom, de én nem kattantam meg és így elég nehéz együtt érezni veled. Viszont a pincér biztos elvállalná ezt a feladatot. A fél szárnyamba, hogy este moziba megyünk.

-         Nem is lenne rossz. Rég voltam moziban. – sóhajtottam és felálltam.

-         Végeztünk? – kérdezte meglepetten.

-         Á dehogy. De kíváncsi vagyok. – mondtam majd elindultam a pult felé. – Fizetnék. – mondtam, mire tökéletes orr felém fordult.

-         A telefonszámod kiegyenlíti a számlát. – mondta és mélyen a szemembe nézett. Legalábbis látszólag, ugyanis a fiú szeme sárga volt. Nem zöldes sárga, nem barnás sárga, hanem sárga. Teljesen ledöbbentem és szólni sem tudtam. Mat szerencsére seggbe rúgott mielőtt még a számat is eltátottam volna.

-         Kicsit drága. – válaszoltam visszanyerve a lélek jelenlétem.

-         Hozzáadok még egy mozit is. – válaszolta szemrebbenés nélkül.

-         Bingó. – Mat a tipikus én megmondtam hangsújt alkalmazta. De hát mit mondjak, igaza lett.

-         Elég eszelősnek tűnök, ahhoz, hogy belemenjek, igaz?

-         Mit tagadjam. De az, hogy egy eszelős csajt moziba hívok, engem is érdekesen minősít.

-         Legyen. – a legközelebbi szalvétára felfirkáltam a telefonszámom majd kecsesen távoztam a tett színhelyéről.

-         Én…

-         Tudom, tudom. Te megmondtad. – kiáltottam és összecsaptam a kezeimet.

Mat szaltózni kezdett a levegőbe. Szívem szerint én is azt tettem volna.

A kolesz felé autózva mégis furcsa érzésem támadt. Mintha nem lenne helyes, hogy moziba megyek fele. Mintha…

-         Kaaate! – dalolta Mat.

-         Mi van? – kaptam felé a fejem.

-         Zöld. – ordította.

-         Hoppá. – észre sem vettem, hogy zöldre váltott a lámpa.

†

-         Ezt nem hiszem el! – hallottam Rose hangját már a folyosó elején.

-         Ne hisztizz! – csitította Anne.

-         De ez… - kezdte, de nem fejezte be.

-         Mosolyogj! – utasította Anne.

-         Te! – förmedt rám, amikor beléptem.

-         Mi az?

-         Nem azt mondtad, hogy hazamész? – szegezte nekem a kérdést. A szemei izzottak a dühtől. Biztos beszélt Joeval. Mit mondhatott neki?

-         De. De a szüleim céges kirándulásra mentek, ugyhogy inkább a bácsikámhoz utaztam. – meséltem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. És végülis az is volt.

-         És akkor már le kell nyúlni a pasim?

-         A pasid? – meresztette a szemét Anne.

-         Rose, mi csak beszélgettünk.

-         Persze, persze! Mit mondtál neki?

-         Inkább mond el mi a baj!

-         A baj? A baj? – kérdezte szinte sikoltozva. Megfogta a kedvenc cipőjét és a földhöz vágta. – Szia! Találkoztam Haleyvel. – utánozta Joe beszédstílusát.

-         És?

-         Nincs és. Rose lecsapta a kagylót. – tudósított Anne.

-         Rólad beszéltünk te kerge liba. – sóhajtottam.

-         Rólam? – kérdezte elvékonyodott hangon. – Én meg lecsaptam a telefont. – sipította.

Felkapta a mobilját és kirohant a szobából.

-         Haley – Anne tétovázott. A fenébe! Rayen. – Tudod. Ben ma mondta, hogy…

-         Meghalt. – mondtam magam elé bámulva.

-         Honnan…?

-         Felhívtam. Még a nyáron. Az anyukája mondta. – hirtelen csak ez jutott eszembe. – Ne haragudj, hogy nem beszéltem róla csak…

Anne megölelt és többet nem is kellet róla beszélnem.

Rose két órát lógót a telefonon, majd a nyakamba ugrott és hol azt szajkózta, hogy szerelmes, hol azt, hogy sajnálja.

Mikor újra kaptam levegőt elmeséltem mi történt a kávézóban. Rose oda volt meg vissza. Anne ellentétben ellenezte a dolgot.

-         Hogy hívják egyeltalán?

-         Ööö…

-         Na látod!

Megosztottam velük a furcsa érzést is.

-         Rayen miatt. – Anne biztosra vette.

-         Ne már! – trillázta Rose. – Még egy ok, hogy elmenj. – tekintetét az egyámbe fúrta, s közben finoman bólogatott.

Fucsa gondolatom támadt.

Tim meghalt, Ryan meghalt, Lucas elhagyott, Jared megakar ölni, Anne meg fog halni.

Nem jár nekem egy kis kikapcsolódás? Egy kis nyugalom? Amikor megfeledkezhetek a világ okozta fájdalmaktól. Pár röpke perc, amikor végre nem kell agyalnom.

Jár nekem!

-         Elmegyek! – jelentettem ki magabiztosan. – De mibe menjek? – bizonytalanodtam el?

Anne szemei lángoltak a dühtöl, amikor kirohant a szobából.

Rose viszont elmosolyodott. Abban a pillanatban, teljes szívemből bántam, hogy megkérdeztem mit vegyek fel.

Főleg, hogy még nem is volt biztos, hogy randizunk. Aznap az ismeretlen fiú nem hívott, mégis egész délután vásárolnom kellett Rosezal, ami a világ egyik legkimerítőbb tevékenysége.

Mikor visszaértünk görcsbe rándult gyomorral indultam el Anne szobája felé. Halkan kopogtam.

-         Szia. – szólt halkan mikor meglátott.

-         Szia. – az én hangom még az övénél is halkabb volt.

-         Sajnálom. – mondtuk egyszerre, mosolyt csalva egymás arcára.

Örültem, hogy nem kell magyarázkodnom. Bár láttam, hogy Anne elvárna valami féle szónoklatot, hogy miért is jó, hogy ilyen hamar váltok.

De nem akartam hazudni neki. Már hazudtam neki eleget. Inkább úgy tettem, mintha észre sem venném.

Búcsút intettem és elmentem lefeküdni.