http://www.youtube.com/watch?v=VG0M4AZH6AY

Angyalok városa

-         Szia! – kiabáltam oda és elmosolyodtam – Alig ismertelek meg.

-         Gondoltam. – mondta lazán. – Olyan furcsa volt az arcod.

Lenyomott nekem két puszit,  majd – hogy mégjobban növelje a meglepettségemet – szorosan át is ölelt.

-         Van kedved beülni valahova? – kérdezte csillogó szemekkel.

-         Persze. – válaszoltam és hatalmas passogatások közepette.

Elindultunk. Nem kellett messze menni. Joe a Tenger Gyümölcse kávézó felé vette az irányt és helyet foglalt a teraszon. Amikor odaértem az asztalhoz elkerekedtek a szemei és hirtelen felpattant. Meghült bennem a vér amikor hiretelen mögém lépett, de csak a széket húzta ki nekem.

-         Ne haragudj! – szabadkozott.

-         Kezdem érteni Rose-t.

Válaszul csak elmosolyodott. Az étlapot kezdtük tanulmányozni. Úgy terveztem, hogy egy jeges csokit iszok. Az könnyen csúszik és nincs kellemetlen utóíze. Nem szerettem enni.

De a szemem fent akadt egy hatalmas csokikelyhen. Három gombóc csoki fagylalt, csokidarabkák, tejszínhab és csokoládé öntet. Összefutott a számban a nyál, életemben először.

-         Mit hozhatok? – kérdezte a harmincas éveiben járó pincérlány.

-         Egy csoki kelyhet kérek. – mondtam

-         Legyen kettő. – helyesbített Joe. – Hogy-hogy itt vagy? – fordult felém.

-         Csőtörés. A fél suli beázott, meg a kolesz, ugyhogy csütörtökön el kellett hagyni.

-         Miért nem hazamentél?

-         A szüleim céges kiruccasnáson vannak. Csak unatkoztam volna. Itt viszont még rengeteg dolgot nem láttam. És te? – váltottam témát.

-         Az egyetemen úgy osztom be az időmet ahogy kedvem tartja. És most úgy tartotta, hogy még vissza jövök amíg jó az idő.

-         Egyetem? Rose erről nem fecsegett. – mondtam, mintha nem szánt szándékkal mondtam volna ki, hanem csak kicsusszant volna a számon.

-         Beszélt rólam? – felcsillantak a szemei.

Csak bólogattam és vártam a folytatást.

-         Nem akartalak egyszerre letámadni ezzel a témával.

-         Semmi gond. – tudtam, hogy Rose a lényeg. De nem bántam. Joe rendesnek tűnt, leszámítva a nyári kis malőrt. - Mit tanulsz?

-         Építészetet. Már második éve. De az iskola tizenöt órányira van a ti sulitoktól.

Felhúztam a szemöldököm.

-         Ezt is kiszámoltuk – mondta s egy kicsit elpirult. – Sokat beszélünk telefonon.

Telefon! Tényleg!

-         Még meg sem köszöntem, hogy felhívtad Rose-t, amikor a balesetem volt.

-         Szívesen. De nem én voltam. Rose nem mondta?

-         Áááá. Ilyenekről nem áradozik.

Elmosolyodott.

-         Szerintem valaki tőlem telefonálhatott. És amikor Rose visszahívta a számot már én vettem fel. Nem is tudtam, hogy honnan tudhatja a számom.

-         Végül azért tisztáztátok? – puhatolóztam.

-         Igen. De nem tudom ki telefonált.

Valyon ki tudhatja Rose számát és ki akarná, hogy ne tudjam, hogy ő telefonált?

Egyetlen név ugrott be. Lucas. De az angyalok nem érinthetnek emberi tárgyakat.

Lehet, hogy valaki kinézte Rose számát a mobilomból? De ki osonhatott be a házba? És miért mondta volna, hogy elesetem?

Ennek semmi értelme sem volt. Bárhonnan is néztem. Totális képtelenség.

Hirtelen mintha valami égetni kezdte volna a combomat. Oda kaptam és éreztem, hogy egy darab papír van a zsebemben.

Jared levele. Mindig magamnál hordtam. De hogyan írt levelet.

A fejemben egy szó zakatolt. LEHETETLEN! LEHETETLEN!

Megérkezett a fagyi és az eszmefuttatásom félbemaradt.

Óvatosan emeltem a számhoz, az első kanál ételt amit tényleg szívesen megettem.

A fagyi egyszerre olvadni kezdett a számban, majd mikor elvolvadt előkerült az étcsoki darabka. Úgy éreztem a mennyországban vagyok.

Lassan, megfontoltan ettem, kiélvezve minden kanál mennyországot, megfeledkezve a földi pokolról.

Azt hittem soha nem fog ízleni az étel, csak megszokásból ettem.

De ismét pofára estem, de most jól esett a pofára esés.

Joe sokkal hamarabb megette mint én. Ő fizetett majd felajánlotta, hogy hazakísér. Persze ott volt a hátsó szándék, hogy Rose-ról beszélgessünk, de egye kutya, belementem.

Útközben felvettük a képeket és hazafele meg is néztük őket.

Rengeteg grimasz, vicces jelenet és mosolygós arc került elő. Joe a Rose-ról késült egyik képet el is kunyiszta és én szívesen nekiadtam.

Mire hazaértünk nyílvánvalóvá vált, hogy Joe-t az igazi Rose érdekli. Legyen akár szőke, akár barna.

Azt nem mondtam el neki, hogy Rose ugyanabban a városban nézett fősulit, ahol az övé volt. Ugyanis Rose-nál soha nem lehetett tudni. Bár képes volt rá, hogy egy fellángolás vagy egy kósza szerelem miatt városokat repüljön át, vagy akár öt-hat órát vonatozzon, de fő az óvatosság. Nem akartam hiú reményeket táplálni.

-         Vigyázz magadra mondta. – mikor az ajtómhoz értünk.

Búcsúzóul megpuszilt, de a meglepő ölelés elmaradt.

Döbbenten tapasztaltam, hogy megy le a nap és fáradt vagyok. Már két napja nem aludtam egy szemhunyást sem.

A képeket letettem az íróasztalra és bedőltem az ágyba.

Reggel gyomorkorgásra ébredtem. Nem ez volt az első. Volt, hogy felébredtem mert Rose vagy Anne hasa korgott. De ők nem voltak ott.

Az én hasam korgott. Már majdnem háromszáz éve nem csinált ilyet. El is felejtettem milyen.

Kiszálltam az ágyból és a hűtőhöz sétáltam. Kinyitottam és akkor eszembe jutott, hogy a csajok látogatása óta nem töltöttem fel. Miután elmentek kidobáltam mindent.

-         Fene egye. – mondtam a hűtönek. – A fene egyen meg.

-         Mi a baj? – kérdezte Mat.

-         Éhes vagyok.

-         Hallom. – a hasam újra megkordult.

-         Reggelizzünk.

Magamhoz vettem a táskám és bepattantam az autóba. Túl éhes voltam a sétáláshoz.

Előző nap láttam, hogy a Tenger Gyümölcseiben van melegszendvics. Itt volt az ideje, hogy élvezettel egyek meg egyet.

A reggel hűvös volt ezért bent ültem le. A kávézó régístílusú, de új színekben pompázó volt.

A falon cirádás vonalak, bonyolult minták kacskaringóztak a szívárvány minden színében. Lenyűgöző volt.

Ugyanaz a pincér volt szolgálatban mint előző nap. Kicsit kialvatlannak tűnt és elég lassan mozgott.

Rendeltem egy melegszendvicset és egy kávét, és megkértem, hogy hozzon egy újságot is.

Majdnem éhenhaltam mire megkaptam a kaját. Rekord gyorsasággal fogyasztottam el és közeben teljesen megfeledkeztem az újságról. A fizetésnél jutott eszembe, hogy nem olvastam el, ezért bementem a kávézó meletti kis boltba, amit rafináltan Tenger Gyümölcsei közértnek neveztek el.

Újságvásárlás közben rájöttem, hogy valami étel is kellene ezért azt is pakoltam a kosárba. Zsemle, sonka, sajt. Na meg nasi.

Hazaérve elpakoltam az életmentő elemórzsiát, majd a szomámba indultam befejezni az átalakítást.

Találomra ragasztgattam a képeket. Az eredmény vidám arcok és felhőtlen jókedv kavalkádja lett, rengeteg színnel. Ha megterveztem volna sem sikerülhetett volna tökéletesebben.

-         Imádom. – mondtam Matnek, aki szokásához híven a sarkamban lebegett.

-         Tényleg jó lett. – mondta és a képeket kezdte tanulmányozni. – Rengeteg csacska angyal egy helyen. – nevetett.

Magára hagytam a rengeteg vizsgálandó angyalkával és kitelepettem a teraszra az újsággal.

Először a horoszkóphoz forgattam. Mindig elolvastam, ha újság került a kezembe, de igazából nem hittem benne.

Kedves Ikrek!

Fel leszel ma dobódva. Mindent bizakodóan fogsz látni. Rögzítsd ezt az életérzést, mert az a tied! Ha van párod, akkor tölts vele ma minél több időt! Szomjazza a társaságodat, és alig várja, hogy együtt töltsetek egy kis időt.! Ha még nincs, és szeretnél, akkor mindent bele! Ma végre megtalálhatod.

Akaratlanul is Lucas jutott eszembe. Furdalt a lelkiismeret, amiért elkergettem, bár nem is voltam benne biztos, hogy én miattam ment el.

De ha nem miattam, akkor miért?

Ha Matnél rákérdeztem, mindig ugyanazt a választ kaptam. Dolga van.

De mi dolga lehet egy angyalnak a halott lelkek kísérgetésén kívül?

-         Mat! – kiáltottam, csak, hogy eltereljem a gondolataimat. – Mi a horoszkópod?

-         Bika. – röppent mellém.

-         Kedves Bika! – kezdtem lassú elnyújtott stílussal, ahogy a TV-ben szokták. -  A legokosabb az lenne, ha szabadságot vennél ki, és otthon maradnál. Rád férne egy kis lazítás. Most olyan pozitív és kreatív passzban leszel, ami kifejezetten előremozdít, bármiről is legyen szó. Hétvégén ne dolgozz! Lazíts! Menj ki a szabadba, és szívd be a friss levegőt! Muszáj kiszellőztetned a fejed. Az egész heti feszültség így hamar távozik belőled…

-         A szabadság tabu. De egy kis feszültség oldás nem ártana. – morfondírozott.

-         Mitől vagy te stresszes? – kérdeztem homlok ráncolva.

-         Nem egyértelmű? – sóhajtott nagyot és nyelvet öltött rám.

-         Pimasz kis tollas. – fintorogtam és én is kidugtam rá a nyelvem.

Céltalanul lapozgattam az újságban, míg el nem értem a filmajánló oladalaihoz.

Meg Ryan, Nicholas Chage

Angyalok városa

Mindenhol ott vannak körülöttünk az angyalok: vigyáznak ránk, érezzük a jelenlétüket. Seth is angyal, aki beleszeret a halandó Maggie-be.

Seth, az angyal épp jókor érkezik, hogy segítsen egy haldokló utolsó perceiben. Ám a rutinmunka nem köti le annyira figyelmét, mint a csinos és kétségbeesett szívsebésznő, aki nem tudja túltenni magát betege elvesztésén. Seth első látásra beleszeret az orvosnőbe, s még arra is képes, hogy halandó emberré változzon a kedvéért.

Az első gonodolatom az volt, hogy a sebésznőt úgy hívják, mint a legjobb barátnőmet.

A második, hogy megértem Sethet.

A harmadik pedig, hogy meg kell nézni a filmet.

A kezdésig már csak pár perc volt, ugyhogy kerítettem magamnak egy csokit és kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.

Seth, aki angyalként nem érez és az emberekkel csak ritkán teremt kapcsolatot, beleszeret Maggeibe.

Seth a megszokott egyszerű feledatot kapja. Átkísérni egy halott lelket.

De ez a lélek, a nő kezei közt halt meg.

Seth végig nézi a nő vivódását. Aki nehezen tudja feldolgozni, hogy a betege meghalt. Nem tudja túl tenni magát rajta.

Teljesen átlényegülve figyeltem ahogy a nő az élettől, az angyal pedig épp az élettelenségtől szenved. Seth Maggie mellett volt, de nem érhetett hozzá. Támogatni akarta, érinte, de nem tehette.

A színész tökéletesen játszott. Látszott rajta a vágy, hogy a szerelmével lehessen, hogy megérinthesse. Szívvacsaró látvány volt, főleg, hogy érztem, mit érzhet.

Bár Nicholas Cagenek ez csak egy szerep volt, nekem maga az  élet.

A folytatásban Seth szabad akaratából lemondott szárnyairól. Igazából nem is lemondott róla. Nem is tudom, hogy lehetne ezt kifejezni.

Levette magát egy magas helyről, hogy a földre már emberként érkezzen. És ember lett. Neki egyszerűen ment.

Megekerste Maggeit. A pillanat amikor a nő rájött, hogy megérintheti a férfit.

A pillanat, amikor a férfi megérinthette szerelmét.

Leírhatatlan. Gyönyörű. Feledhetetlen.

Csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor a lány már meghalt. Élte leggyönyörűbb és legteljesebb éjszakája után. Mikor már úgy érzte, hogy teljes és boldog az élete. Hogy végre a sorsa jóra fordult és boldog lehet.

Mikor megtalálta igaz szerelmét.

A sors kegyetlen fintora, hogy ellene fordult.

Ahogy nálam is. Bár nekünk Timmel több idő jutott, pillanatoknak tűnt. Múló emberi pillanatoknak, amik még mindig fájnak, de amik gyönyörűek voltak.

Boldog voltam. Igazán boldog.

-         Szerinted csak mi vagyunk? – engem is meglepett a kérdésem, a filmnek még nem is volt vége.

-         Mi ketten? Hmm…

-         Mármint angyalok. – ránéztem és a szememet forgattam, de a következő pillanatban már újra a képernyőt néztem.

-         Nem látlak, de tudom,  hogy itt vagy. – mondta Seth a kanapén ülve, magányosan. – Menj innen!

-         Seth – kezdte Cassiel.

-         Te voltál az? – pattant fel Seth. – Te jöttél el érte, hogy elkísérd?

-         Nem.

-         Mért vette el tőlem?

-         Nem tudom.

-         Éppen őrá került a sor?

-         Mit akarsz hallanni Seth?

Seth zokogva rogyott vissza a kapéra.

-         Vagy engem büntet? – kérdzte megtörve.

-         Todod, hogy nem erről van szó. Ez az élet. Most már élő vagy. És egy napon, te si meghalsz.

Őszintén irigyeltem érte. Elvesztette szerelmét, de egy napon követi. Egy nap újra vele lehet. Valyon én? Láthatom még? Együtt lehetek vele? Boldogan? Örökre?

-         Különben milyen? – érdeklődött Cassiel.

-         Micsoda?

-         Az érintés.

-         Csodálatos.

-         Ha tudtad volna, hogy ez történik, megteszed?

-         Egyetlen lélegzet a hajfürtjei illatából, a szája egyetlen csókja, a kezének érintése, többet ér mint az egész öröklét.

Soha nem hittem, hogy a saját történemet viszont látom. De ez az volt.

Én is ezt éreztem. Még mindig. És örökké érezni fogom. Szerethetek mást, de ez az érzés soha nem fog elmúlni. Történjék bármi. Nem felejthetem el.

Lehetek boldog, de olyan boldogság, mint a szerelmed első érintése nincs több. Lehetetlen.

Lucas jutott eszembe és a szívem mégjobban megfájdult.

Kikapcsoltam a TV-t és Mat felé fordultam.

-         Olyan abszurd. – kezdtem gondolat terelés képpen. - Itt lebegsz hasrafekve, hátrahúzott szárnyakkal.

Felkönyökölt és rázni kezdte a szárnyait.

-         Az abszurditás kedvéért. – mondta mosolyogva.

-         Én komolyan kérdeztem. Az előbb.

-         Komolyan túl sok filmet nézel.

-         Nézz körül a világban! – a kezemmel körbemutattam, mire körbe tekintett a nappaliban és a hátára fordult.

-         Fekete-fehér. Jó-rossz, Jing-Jang. Minden kettő.

-         Mire akarsz kilyukadni? – ráncolni kezdte a homlokát.

-         Hova kerül akit kísérünk? A szárnyunk fekete.

-         Halál-fekete.- jelentette ki egy vállrándítás kíséretében.

-         Élet-fehér? – kérdeztem, nem hagyva, hogy ennyivel lezárjuk. – Biztos, hogy mi vagyunk a jók?

-         Nem tudom. Ezt senki sem tudhatja. Mellesleg ez pont egy olyan filmről jut eszedbe ahol szárnytalan fekete ruhás fószerek futkoznak a két vilá között? Jól vagy te összerakva?

-         Valaki biztos tudja! – erősködtem, elengedve a fülem mellett az ostoba megjegyzését.

-         Igen. Valaki. De nem mi. – mondta angyali türelemmel, mégis türlmetlenül. Nem fért a fejembe ezt, hogyan csinálhatja

Mat a hátára fordult, majd emelkedni kezdett és eltűnt. Biztos a csillagokat ment vizslatni.

Jobban beegondoltam és rájöttem, hogy igaza van.

Valaki, de nem mi.

Hiába törtem volna magam. Az már nem az én területem.

De mégis törtem magam. Egész éjszaka. A csillagokat kémlelve, a tengert hallgatva és sírtam.

A film miatt, az élet miatt, Tim és Lucas miatt. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kis szörnyeteg elhalgatott bennem.

Végleg.

†