Ismét otthon

-         Úgy örülök, hogy megjöttél. – ugrott a nyakamba Rose amikor megérkeztem.

-         Én is.

-         Látom jobban vagy. – örvendezett.

Tudatosult bennem, hogy nincs fedő sztorim.

-         Igen. Minden rendben. – mondtam. És imádkoztam, hogy Rose ne fojtassa. De folytatta.

-         Szörnyű lehetett egy ilyen baleset. Telefonálhattál volna. Szörnyű volt, hogy Joe-tól kellett megtudnom mi történt. De legalább beszélhettem vele.

Egy óráig be sem állt a szája a szomszédomról. A „balesetem” óta minden nap beszéltek és Rose még mindig úgy érezte szerelmes.

-         Annyira örülök. – De valójában idegesített. Nehezen sikerült magamba folytanom a negatív megjegyzéseimet, de megtettem, mert féltem, hogy Lucas újra terápia alá von.

-         Igen én is. – Rose annyira boldog volt, hogy hányingerem támadt.

-         Ne haragudj, de ki kell mennem a mosdóba.

Miután ellenőritem az összes WC-t kiszóltam Lucasnak, hogy jöjjön be.

-         Milyen baleset? – szegeztem neki a kérdést. Látszott rajta, hogy arra számított nem veszem észre.

-         Úgy tudják, hogy leestél valami kis dombról kocogás közben.

-         He?? Ennél nagyobb hülyeséget nem tudtál volna kitalálni? – éreztem, hogy elrontottam.

Lucas hátat fordított nekem és kiment. Aznap többet nem is szólt hozzám.

Anne is mérhetetlenül boldog volt. Még mindig együtt volt a barátjával és a szünet utolsó hetében együtt nyaraltak, ami majdnem két órás eredmény beszámolót eredményeztt.

Amikor megkérdezték, hogy én mit csináltam, miután úgy itthagytak, csak annyit mondtam, hogy a szüleimmel túráztam és nem volt túl érdekes, de a család mindenek felett.

De mit is mondhattam volna? Festegettem, aztán eszméletlenül feküdtem hetekig, aztán veletek szenvedtem, családfát kutattam és dühöngő őrültté váltam. Na meg persze hülyeségeket álmodtam. Még mit nem! A családos sztrori tökéletes volt, megértették a családi nyaralás dilemmáimat és nem faggattak.

Bár inkább faggattakk volna. A tengerparton történt kis incidens sehogy sem akart elkopni. Rose folyamatosan arról hadolvált, hogy nem kellett volna annyiara megbíznia Joeban.

Ugyanis kiderült, hogy Rose azért drogozott, hogy tetszen Joenak. De nem jött be. A fiú végül csak ezért hívta fel, mert engem balaeset ért. Bár arról, hogy honnan tudhatta, fogalmam sem volt, Lucas pedig nem volt hajlandó megszólalni.

Annenek lelkiismeret furdalása volt amiért úgy ott hagyott minket. Úgy gondolta, hogy felnőttként kellett volna viselkednie.

A tenyerem csupa véaláfutás volt. Dühömben olyan erősen szórítottam ökölbe a kezemet, hogy a körmeim a bőrömbe mélyedtek.

†

Az egy hetes késésem nem is okozott  gondot, ugyanis valaki rossz iskolakezdési címet írt fel a suli honlapjárara, ezért a gólyák is azon a vasárnapon érkeztek meg amikor én.

-         Szánalmas. Hogy lehetnek ilyen pancserek?- kérdeztem.

Rose elnevette magát, de Anne fura pillantásokat lövellt felém, amiből tudtam, hogy vissza kell vennem.

Másnap reggel amikor kinyitottam a szemem, egy ismeretlen arc hajolt fölém. Sikítani akartam, de befogta a számat, a másik kezével pedig lefogta a kezeimet.

-         Nem kell félned. Mat vagyok. Én vigyázok rád amíg Lucas távol van.

Lucas távol van? Mi ez az egész? A fiú elengedett és én jobban szemügyre vehettem. Rose nem volt a szobámban, ugyhogy nyíltan beszélhettem:

-         Nem te húztál be nekem egyet?

-         De igen. – mondta önelégült mosollyal. – De sajnálattal látom, hogy már alig látom.

-         Haha. Hány éves vagy egyáltalán?

Végig mértem a gyerkőcöt. Nem lehetett több tizenötnél amikor meghalt.

-         A testem tizennégy, de a lelkem már húsz. – Kíhúzta magát, mintha olyan öreg lenne.

-         Remek. Egy taknyossal őriztetnek. – mondtam gúnyos mosollyal és kimásztam az ágyból.

-         Jajj, nyuszikám. Nem kell a rizsa. Nincs köztünk olyan nagy külömbség.

-         Tudod cicca, csupán háromszáz év. – feletem és a mosolyom akaratlanul is nagyképű grimasszá torzult.

A kis takonynak leesett az álla. Percekbe telt mire összetudta szedni magát. Úgy nézett mint a kisöcsik. Alacsony, kerek babapofi, hatalmas érdeklődő barna szemek és kócos barna haj. Hiretelen kiváncsi lettem a halálának körülményeire, de visszafogtam magam. Még nem voltam teljesen alkalmas egy barátságos beszélgetésre.

-         Hol van Lucas. – kérdeztem, amikor végre becsukta a száját.

-         Nem tudom.

-         És miért épp te? – grimaszoltam újra.

-         A nyári incidenst követően úgy gondolták én tudlak kezelni. – magabiztos mosolyra húzta a száját.

-         Beszélnem kell Lucassal!

-         Nincs itt.

-         Akkor szólj neki!

-         Nem lehet. Nem hagyhatlak magadra.

Nagyot sóhajtottam és lenyeltem a neki szánt sértéseket.

Az iskola első hete nyugiban telt, bár senki nem találta a helyét. A második héten már teljes volt a fejetlenség.

Az évnyitós kavarodás miatt be kellett pótolnunk az elmaradt órákat és délutánonként továbbtanulási bemutatókra kellett járnunk.

Testileg és lekileg egyaránt megviselt voltam. Lucas tánongó űrt hagyott maga után, rengeteg kérdéssel. Bár az igazat megvallva már hozzászokhattam volna, a megválaszolatlan kérdésekhez. Főleg, hogy fel sem tettem a kérdéseket, így esélyem sem volt a válaszra.

Mat aranyos kis angyalka volt, de sokat járt a szája, csupa felesleges dologról. De ráhagytam. Had élvezze, hogy emberek között van.

Csütörtök reggel arra ébredtem, hogy valami csöpög. Átfordultam a másik oldalamra és megnéztem az órát. Hajnali hatot mutatott. Még két órát aludhatok.

Vagyis csak aludhattam volna.

A csöpögés egyre intenzívebb lett és a végén már nem csöpögő, hanem egyenletesen folyó hangot adott.

Felkapcsoltam a villanyt és akkor megláttam. A falból folyt a víz, bele Rose vadi új cipőjébe. Na ebből mi lesz!

Kimásztam az ágyból és odébb tettem a piros csodát, majd az ajtó felé indultam.

Megbántam, hogy nem csomagoltam ki a papucsaimat, ugyanis placcsogtam a vízben. Kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. A falból több helyen folyt a víz, bonyolult mintákat rajzolva a falra.

A plafon majdnem minden négyzetcentimétere beázott és nem tudtam úgy elsétálni a tanári szzobáig, hogy ne legyek csuron viz.

Először csak halkan kopogtam, majd mikor nem érkezett válasz erősebben próbálkoztam. Végül már dörömböltem. A nevelő tanár felháborodottan nyitott ajtót és rámförmedt, pedig jóformán még csukva volt a szeme.

-         Csőtörés.

Mondtam álomittasan és a plafonra mutattam.

†

-         Óóó… - sopánkodott Rose – ez volt a kedvencem.

-         Csak egy cipő. – lépett be Anne. – Elköszönni jöttem.

-         A szüleidhez mész? – kérdezte Rose miközben a cipőjét törölgette.

-         Nem tehetek mást. És ti.

-         Beza. – mondtuk kánonban.

Rose nem tudott egyedül becsomagolni. Kettőnknek is majdnem öt órába tellett, mire összeraktuk a szanaszét hempergő cuccait.

-         Köszi Haley! – mondta és megölelt.

Közben az anyukája bepakolta a holmiját. A cuccainkat bepakolhattunk a szárazon maradt szobákba és termekbe, de Rose nem bízta a véletlenre. Inkább mindent hazacipelt.

Én csak pár ruhát és a festő cuccomat cipeltem magammal. A többit nem féltettem és vasárnap úgyis jöhetek vissza.

Sokáig töprengtem, hogy érdemes e egyeltalán haza mennem. Egy szállodában vagy motelban is tölthetném azt a pár napot. Abban sem voltam biztos, hogy sokáig kibírom a házban.

Olyan sok minden volt ott ami a nyárra emlékeztetett. Ami Lucasra emlékeztetett.

Végül Matt meggyőzött. Imádta a tengert. Fél órán át könyörgött, bár nagy részét nem is értettem, olyan gyorsan hadart.

Végül beleegyeztem. Az egész utat végigbeszélte. Az életéről áradozott. Több dolog történt vele három év alatt, mint velem háromszáz alatt.

-         Az egy remek év volt.

Fejezte be a történetet, mikor leparkoltam a ház előtt.

Áhh… szóval ez csak egy év volt. Majdnem lesett az állam, de neki inkább nem említettem. Nem akartam, hogy elbízza magát.

-         Tudod Mat mire van szükség? – pillantottam körbe.

-         Egy kis pörgésre! – rikkantotta.

-         Angyal létedre, néha túl pörögsz. – nevettem. – Átalakítás – mondtam komolyra fordítva a szót.

-         Engem? – csillant fel a szeme.

-         Veled sajnos nem tudok mit kezdeni. – biggyesztettem le a számat – Viszont a ház már túl régóta ilyen egyhangú.

-         Hmm… Nekem tetszik így.

-         Kéne egy kis szín – tűnődtem – Vagy inkább valami komolyabb kellene?

A nappali közepén körbe-körbe forogtam. Mat felvette a tempómat.

Rengeteg ötlet futott át az agyamon, s legtöbb amilyen gyorsan jött olyan gyorsan került a szemétbe.

Giccses. Unalmas. Túl sötét.

Mivel kezdtem szédülni úgy döntöttem feladom.

Akkor beugrott.

Egy boldog pillanat képe úszott be a nappaliba, tökéletesen illeszkedve a falra.

-         Indulás! – kiáltottam, megijesztve Mat-et és máris az ajtó túloldalán termettem az autómban.

Még soha nem vettem annyi festéket, mint akkor. Szinte már megrentettett, de elszánt voltam.

Mikor hazaértünk és bepakoltam, már nem is tűnt olyan soknak a vett mennyiség.

Letakartam a bútorokat, kikevertem a színeket, kezembe vettem a megfelelő ecsetet, mély levegőt vettem, majd nekiláttam.

A nappali lecsupaszított falán, sárga és piros árnyalatú pacák jelentek meg. A pacák nőttek, nőttek míg végül összeolvadtak.

Közben láttam magam előtt a pillanatot. Azt a pillanatot, amikor eldöntöttem, hogy újra élni fogok.

A napfelkelte színeibe lassan barna és zöld is vegyült. Lágyan olvadtak össze és tökéletes összhangban takarták be a nappali hatalmas falát.

Lassan kezdett kirajzolódni egy hatalmas fa és a felkelő nap sziluettje.

Mire eljött a reggel, már tökéletesen kivehető volt a tölgyfám a napfelkeltében.

Amikor először jártam azon a réten és átéltem a csodás pillanatot, amikor a napfelkelte lassan új megvilágításba helyezte a fát, én is más szemszögből kezdtem szemlélni a világot.

Habár este lenyugszik a nap, reggel újra felkel és újult erővel tűnteti fel új színben a világot. Habár egyszer minden véget ér, nem keseredhetünk el, hiszen másnap újra felkel a nap.

Felkel a nap és hoz valami újat vagy új szemszögből mutatja be nekünk a régit. Mindegy hogyan fogalmazzuk, a nap mindig új napot, új esélyt hoz.

Akkor, ott, megfogadtam, hogy újra élni fogok. Nem adom fel. Újra kezdem és boldog teljes életet élek.

-         Gyönyörű lett – dadogta Mat tátott szájjal, amikor letettem az ecsetet.

Hátrálni kezdtem, miközben engem is lenyűgözött a látvány. A fa szinte életre kelt.

Az ember a festményt nézve könnyen odatudta képzelni magát, a fa árnyékába. El tudta hinni, hogy bármelyik nap újra kezdheti.

Szinte éreztem a tölgy illatát. Hallottam, ahogy zizegnek a levelei, s láttam, ahogy a nap lassan a keblére öleleli.

Láttam, hogy Mat a hátam mögé szegezi a tekintetét. Száznyollcvan fokos furdulatot tettem, s az üvegen keresztül láttam, hogy valóban kel fel a nap.

A fény megtört a tajtékos vizen, s millió irányban haladt tovább a narancssárga minden árnyalatában, eljuttatva a reményt minden kérkedőhöz.

Kilencven fkos fordulatot tettem, s így már két napfelkeltét figyelhettem.

Éreztem a balomon a tenger felett felkelő nap, simogató sugarait. Melegséggel töltött el és új erőt adott.

Úgy éreztem boldog vagyok.

A műtermen nem kellett alakítani, ugyanis a nappaliból levett képek odakerültek. Így alig maradt szabad hely a falon, a hálószobában pedig csak egy üres fal volt. Nem kellett sok idő, hogy kitaláljam mit kezdek vele.

Bekapcsoltam a laptopom és nekikeztem kiválogatni a legjobb képeinket.

Nehéz volt, ugyanis három év alatt rengeteget kattingattunk. A dolgomat könnyítette, hogy a képek mappákba voltak rendezve – áldottam érte Annet – de minután végignéztem százötven grimaszos képet, úgy döntöttem a véletlenre bízom.

Találomra jelölgettem és másolgattam a képeket a pendrive-omra, amíg úgy nem láttam, hogy elég lesz.

A pendrive-val a zsebemben elindultam a fotóshoz. Kivételesen gyalog. Nem laktam messze a belvárostól.

A fotósnál azt mondták, hogy egy óra és kész vannak a képek. Abban az egy órában sétáltam és rádöbbentem, hogy még soha nem fedeztem fel a lakhelyemül szolgáló város szépségeit.

Legutóbb mikor lehetőségem lett volna rá eladludtam, másnapra pedig csak a Néprajzi Múzeum maradt, amit már ismertem. Az egytelen látnivaló amit ismertem.

Épp a mólon sétáltam és a vitorlásokban gyönyörködtem, amikor valaki a Haley nevet kiáltotta.

Autmatikusan a hag irányába fordultam, de eszembe sem jutott, hogy valaki tényleg nekem kiabál.

És láss csodát!

Egy magas, vállig érő fekete hajú fiú közeledett felém. Hatalmas mosoly terült szét az arcán, pár milin múlott, hogy ne repedjen el az arca. Miközben egyre gyorsabban közeledett felém vadul integetett.

Félszegen visszaintettem és erősen kutattam az agyamba, hogy rájöjjek ki lehet az.

-         A drogos srác – derült fel Mat amikor észrevette.

Persze! Joe. A szomszéd.