Szörnyeteg

Az ágyamban ébredtem. Nem tudtam hogyan jutottam haza. Az utolsó amire emlékeztem, hogy zuhanok a föld felé.

Kitántorogtam a nappaliba. Lucas a kanapé felett lebegett. Rám nézett és nagyon komoly arcot vágott.

-         Hétfőn iskola.

-         Ja, majd egy hét múlva. – mondtam unottan. A legkevésbé sem érdekelt.

-         Ja, két nap múlva.

-         Mennyit aludtam? – förmedtem rá.

-         Kb. egy hetet.

-         Milyen nap van?

-         Szombat.

-         Miért nem keltettél fel? – kérdeztem, mármint ordítottam és újra éreztem a gyűlöletet a hangomban.

-         Többet kellett volna. – mondta szórakozottan.

-         He??

-         Igen. Erről beszélek. Nézz magadra! Teljesen kikeltél magadból.

-         Kösz jól vagyok - mondtam.

-         Aha. Azért szór szikrákat a szemed és azért gyűlölsz.

Rá kellett döbbennem, hogy tényleg gyűlölöm. Csak most döbbentem rá. Mérhetetlen megbántottságot éreztem Lucas miatt és legszívesebben az összes haragomat rá zúdítottam volna. De uralkodtam magamon és csak megrántottam a vállam.

-         Honnan tudod?

-         Érződik a hangodon és látom a szemedben.

-         Persze! Mert te olyan kurva jól ismersz, igaz? – kérdeztem, és hiába próbáltam nyugodt maradni, nem sikerült.

Nem szólt semmit. Nyugodtan tűrte és ez még idegesebbé tett. Odamentem hozzá és ököllel ütni kezdtem a mellkasát. Karmoltam, rúgtam, haraptam. Tudtam, hogy nem árthatok neki, de jól esett. Körübelül tíz percig nyugodtan tűrte, aztán megfogta a két kezemet és levágott a kanapéra.

Pár pillanatra ledermedtem, majd újra nekiestem. Nem tudom meddig ütöttem. A sírógörcsöm vetett véget neki.

Lerogytam a kanapéra, Lucas mellém ült és én átöleltem.

-         Mi történt velem?

-         Magával ragadott a gonoszság. Előfordul. Ritkán, de előfordul. – megvonta a vállát.

-         Elmúlik? – alig tudtam beszélni a sírástól.

-         Előbb vagy utóbb.

-         Heh? – újra felizzott a kialudni látszó haragom. Utáltam ha nem egyértelműen beszél.

-         Azt hiszem, nálad utóbb.

Az a kijelentés volt az utolsó csepp a pohárban. Megfogtam a kisasztalon lévő kerámia macskát és fejbe vertem vele az angyalt. A macska persze átesett a fején és a padlónak cspódott.

Hatalmas hanggal tört össze és szóródott szét a nappaliban. Az egyik darabka beleállt a kezembe ami vérezni kezdett.

Halálra váltan meredtünk egymásra. Mielőtt még bármit is szólhatott volna a fürdőbe rohantam és magamra csaptam az ajtót. Ezegyszer nem tartotta be a „fűrdőbe tilos a belépés” szabályt.

-         Takarodj! – ordítottam, miközben a kezemet a csap alá dugtam.

-         Mi folyik itt? – kérdezte. Láttam, hogy a kezemen és a csuklómon lévő, sárguló foltokat nézi.

-         Semmi közöd hozzá. – vetettem oda foghegyről. – Most pedig tünés. – Mondtam és a fejemmel az ajtó felé biccentettem.

Kiment és nem zaklatott tovább. Nem akartam látni  és a fürdő volt a legbiztonságosabb hely. Pár óra elteltével már nagyon untam magam, ugyhogy úgy döntöttem megfürdöm.

†

Kezdtem ellazulni. Jó érzés volt ahogy körül ölelt a forró víz. Minél nyugodtabb lettem, a bennem lévő kis szörnyeteg annál izgatottabb. A jussát kövelte. Bosszút.

Végigperegtek előttem életem tragédiái. Apám halála, majd az én halálom. Édesanyám és a testvéreim halála.

Tim halála. Tim elvesztését már feldolgoztam, de most felszakadtak a sebek. Megakartam ölni azt a felelőtlen sofőrt aki elgázolta. Én hosszú boldog jövőt képzeltem magamnak. És Timre hosszú és boldog jövő várt… Majdnem felrobbantam dühömben. Olyan erősen szorítottam a kád szélét, hogy begörcsöltek az ujjaim.

Megfogtam a nyakamban lévő medált, amit Timtől kaptam, amit mindig viseltem és eszembe jutott egy kép.

Az öregek előtt álltam. Éppen a szárnyaimat készültem eldobni.

-         És? Meddig él még? Egy-két évig? Kate! Ne add fel miatta magadat. – ellenszenves volt a hangja de mégis kérlelt. – Meg fog halni!

-         Hetven évesen. Addig lehet egy közös boldog életünk.

Hetven éves koráig kellett volna élnie. Timnek nem kellett volna meghalnia. „Meg fog halni”. Lucas azt mondta. Lucas tud valamit. Hazudott nekem. Titkolózik.

A kis szörnyeteg bennem egyre nőtt és éreztem a gyűlöletet. Nem tudtam visszatartani. Megakartam ölni Lucast. A harag teljesen elvakított.

Kiszálltam a kádból és csuronvizesen elindultam a nappali felé. A nappali üres volt. Végig jártam az egész házat, de nem volt sehol. Tudtam, hogy nem lehet meszze, ugyanis rend volt a fejemben. De azt is tudtam, hogy ha nem akarja, nem találom meg.

A szörnyeteg felüvöltött és én kidobtam egy széket a csukott ablakon. A teraszra nyíló ablak millió szilánkra törött és az egyik belefúródott az arcomba. Szítkozódva kivettem, majd visszamentem a fürdőbe. A víz kihült, ugyhogy újat engedtem. Forrót. Égette a bőrömet amikor beleültem de nem érdekelt. Hátrahajtottam a fejemet és ellazultam.

Emlékek úsztak a szemem elé. Rose nyüszítése, hisztizése. Az a buta szőke liba. Hogyan tudtam elviselni ennyi ideig? A kis ribanc. Megérdemlné, hogy valaki megleckéztesse. Én leszek az a valaki.

Anne úszott a képbe. Az álszent arca. A nyugalma, pedig egy kiállhatatlan kurva.

Ha ők ketten nincsenek nem mentem volna el a nyamvadt évzáró bálba, nem ismerkedtem volna meg Ryant és egyel kevesebb név lenne a halott ismerőseim listáján.

Gyilkkolni akartam. Mindenkit aki fájdalmat okozott. Megakartam kínozni azokat akik  furcsán néztek rám és méregettek.

Jared. Igen! Az ő vére kell. A legnagyobb fenyegtés. Hát persze.

A dühöm itt csillapodott és új kérdések merültek fel. Jared meg akar ölni. De nem tud. És ezt ő is tudja. Vsizont játszadozni fog velem.

De ha tudta, hogy sérthetelne vagyok akkor azt is tudhatja hogy gyengülök. Most már sebezhető vagyok. Bármikor elkaphat.

A szörnyetegem újabb üvöltésbe kezdett, de elhalgattattam. Jared lebegett a szemeim előtt. Hogyan tudna megölni? Bár hozzám tud érni. De Lucas itt lesz. Nem lenne elég ideje megfojtani vagy agyonütni. Viszont ha lelök valahonnan. A zuhanásba belehalhatok. Eszembe jutott Jared levele. Hogyan írhat Jared levelet? Lehetetlen.

A következő képben egy árny száguldott el az ablak előtt majd rámtámadt. Hogy lehettek ennyire felelőtlenek? Hogy hagyhattak egyedül? Akkor már gyengültem. Ha sokáig kínoz, lehet soha nem épülök fel. Ronccsá tehetett volna örökre. Szerencsétlenek.

Meg kell ölni Jaredet, harsogta a gonosz a fejemben. És én engedelmeskedtem. Kiszálltam a kádból és felöltöztem.

Mikor kiléptem az ajtón három angyallal találtam szemben magam. Tudtam mit kell tennem. Lucasnak rontottam, ugyanis gyűlöltem.

Lefogtak. Anett és egy fiú akit nem ismertem. Az egyik konyhaszékhez vittek és lekötöztek. Szitkozódtam és fészkelődtem, de semmi haszna nem volt. Csapdába estem.

Anett a szemembe nézett. Eszembe jutott amikor azt mondta, hogy Jared fenyegetése nem komoly és amikor azt állította, hogy Rose-t megátkozták. És ott volt még az a kis hiba is aminek következtében Jared megkínzott.

-         Hazug ribanc. – ordítottam az arcába.

-         Ez komoly. – mondta Lucasnak. Nem is figyelt rám.

-         Tudom. – hangzott az egyszerű válasz.

-         El kellene vinni az öregekhez. – mondta az ismeretlen fiú.

-         Remek. Pazar ötlet. Nem mintha bármi hatalmuk is lenne, de azért látogassuk meg őket, rég találkoztunk. -  a hangom mint egy vén boszorkányé.

-         Nem megy sehová. – mondta Anett határozottan.

-         Ezaz éheztessetek ki! – üvöltöttem. – Nem mintha éhen halhatnék,de azért csak nézzük ahogy Kate szenved. Az ugyis olyan jó móka.

Az ismeretlen fiú elém lépett és ütésre emelte a kezét.

†

Amikor felébredtem már csak Lucas volt ott. A szám fel volt dagadva. Beszédre nyitottam, hogy elhordjam mindennek azt a kis mocskot, de nem sikerült. Beragasztották a számat.

Ez azért már sok volt. Miért kell azt csinálniuk? Csak nem közveszélyes vagyok?

És Jered nem az? Őt mégsem kötözik le! Nem csinálnak semmit, csak ténferegnek. Titkolóznak és kényük kedvük szerint elhanynak.

Elegem volt belőlük. Elegem volt mindenből.

Lucas előttem ült és valami mesélt. Valami történetet a szeretetről, meg a békéről.

Három napig folyamatosan lökte a hülyeséget. Hibernáltam magam. Becsuktam a szemem, nem gondolkodtam, nem dühöngtem. Negyedik nap valami megváltozhatott ugyanis eltűnt a számról a ragasztószalag. Szörnyen fájt amikor Lucas letépte, de nem éreztem gyűlöletet. Mérges voltam, de már nem utáltam.

-         Ördögöt űztél. – nem sikerült olyan kedvesre mint akartam.

-         Csak megvártam míg megnyugszol. – mondta.

-         Az ördögűzés jobban hangzik. – mosolyogni próbáltam, de nem sikerült. - Mi történt velem? – kérdeztem. Bár az volt az érzésem, hogy már feltettem ezt a kérdést.

-         Szabad utata adtál a haragodnak.

-         Óóó… szóval ezért akartam megölni a szeretteimet.

-         Pontosan kiket?.

-         Rose-t, Anne-t… és… téged…

-         Azt mondtad utálsz. – mondta és láttam, hogy nagyon megbántotta a féktelen viselkedésem.

-         Nem voltam önmagam.

-         De igen. – a hangja nyers volt. – A lényed rejtett éne kerekedett felül. Mond el szépen miért akartál megölni.

Felidegesített a parancsolgatásával. Az önuralmam még ne volt a régi. Kibuktam belőlem a szavak. Semmit nem tudtam tenni ellenük. Elmondtam neki a teóriámat arról, hogy szerintem többet tudott Tim haláláról mint  amennyit elmondott.

-         Na és az a furcsa viselkedés amikor mellém osztottak? He? Azt mire véljem?

-         Nem tudom. Mondta. – és nekem nem kellett több. Hittem neki. Nem értettem miért és tudtam, hogy rosszul teszem, de elhittem.

A haragom elszállt és lelkiismeret-furdalás költözött a helyébe. A gyűlölet és a teóriáim Jareddel kapcsolatban mélyen belém vésődtek, de még nem jött el az idő, hogy elmondjam Lucasnak. Főleg most, hogy nem tudtam parancsolni az érzéseimenk. Már így is eléggé megbántottam.

Tudtam, hogy ha sokáig halogatom azt a bizonyos beszélgetést nagy bajba keveredhetek, de nem tudtam beszélni róla. Még mindig nem. És akkor úgy éreztem, soha nem is fogom elmondani neki.

Másnap miután kialudtam magam, rá kellett döbbennem, hogy a szörnyeteg még mindig bennem van, még nem sikerült teljesen elnyomnom.

Lucas túltette magát a rémes viselkedésemen, de mikor megemlítettem, hogy visszamennék a suliba, szinte rámtámadt.

-         Képtelenség. – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

-         Miért? – nem értettem, hiszen már jól voltam.

-         Megmutatom.

-         He? – amint kimondtam tudtam, hogy ez a megnyílvánulás nem rám vall, de Lucas nem tette szóvá.

-         Söpörj össze! – fejével a betört übeg felé intett.

Szófogadóan elővettem a partvist és neki láttam, de már az első mozdulatnál sikerült ketté törnöm szerencsétlen partvis nyelét.

Bambán meredtem rá egy darabig, aztán Lucasra pillantottam, aki „Erről beszéltem” arcot vágott. Fellángolt a dühöm. Próbáltam visszafojtani de a végén mégis kiszaladtam a számon.

-         He??

-         A lelkedet lecsillapítottuk, de a testedet nem.  – mondta tudálékosan.

-         A picsába! – fakadtam ki.

-         Lehet lekéne kötötznöm még egy kis időre.

A kis szörnyeteg beakart mosni neki egyet, de nem engedtem neki. De éheztetni sem akartam ezért Lucas felé hajítottam a kettétört nyelet. Pont a szívénél hasított át rajta.

Nem mertem ránézni. Tudtam, hogy elvettem a súlykot. Mosolyt erőltettem az arcomra és nagy nehezen kipréseltem magamból, hogy jó leszek.

-         És… - folytattam szinte elkábulva. – ne haragudj. Annnyira… sajnálom. – az utolsó szót csak nagy nehézségek árán tudtam kimondani.

Az angyal nem szólt én pedig még mindig nem néztem rá. Nem akartam tudni, milyen hatással volt rá az előbbi tettem és azt sem, hogy megbocsátott e.

Lucas úgy gondolta, hogy a mozgás majd segít. Egészen naplementéig róttam a köröket a parton és mire beértem a házba ájultan rogytam a kanapéra.

Reggel sikerült baleset nélkül összetakarítanom és felhívtam az üvegest is, aminek következtében használhatatlan állapotba került a telefon. Sajnáltam szegényt és megfogadtam, hogy minél előbb beszerzek egyet.

Nem volt kedvem futni, ugyhogy bikinit vettem és megcéloztam a vizet. Amint kiléptem a szobából Lucas szemei elkerekedtek. Végig néztem magamon. A lábaim és a hasam kékben és lilában tündököltek.

Valószínűleg a sok vergődés miatt.

-         Mi folyik itt Kate? – aggódó pillantást vetett rám.

-         Semmi. – mondtam és visszarohantam a szobába.

Kinyitottam a szekrény ajtót amiben a tükör volt és újra megszemléltem magamat.

A hasamona a kötél által okozott sebek kékellettek. Valószínűleg a rángatózáskor keletkeztek. A kezem és a csuklóm már sárgult, viszont a szám fel repedt és még mindig dagadt volt.

Reméltem, hogy nem marad nyoma, mert akkor megölöm a kis taknyost.

Tudtam, Lucas nem hagyja annyibana dolgot, ezért magamhoz vettem az mp4-em és egész délután Paramort és Billy Talentet bömböltettem; kizártam a külvilágot.

A punk-rock üdítően haott az agysejtjeimre. A vad dallamok és a dübörgés kivert minden felesleges gondolatot a fejemből.

De az nem volt elég. Addig bömböltettem a zenét, amíg teljesen át nem vette az uralmat a testem felett, s már nem voltak gondolataim.

Két nap kemény edzés és öntudatlan zenehallgatás után végre elérkezett az idő, hogy visszaköltözzek a koleszba. A sérüléseim még látszottak, de úgy gondoltam, majd kitalálok valamit.

Csomagolás közben Lucas újra szóba hozta a kék-zöld foltjaimat, mire én leráztam egy nem tudommal. Tovább nem faggadózott. Volt egy olyan érzésem, hogy ő többet tud az állapotomról, mint én.

Az iskola fele autózva végig próbáltam rávenni magam, hogy megemlítsem Lucasnak az aggályaimat, de végül nem sikerült beszélnem vele.

Ahányszor a Jared levelet írt, vagy a honnan tudtál Tim korai haláláról témára tereltem a beszélgetést, Lucas témát váltott. Számomra kellemetlen dolgokat érintő témákra, ugyhogy inkább hagytam az egészet.

A félelmem a saját gyengeségeimtől megakadályozott, hogy megtudjam az igazat.

Ahhoz sem volt erőm, hogy az bemenjek az erdőbe, pedig nagyon vágytam rá, de még annál is jobban vágytam, hogy ne kelljen kettesben lennem Lucasszal.