Gyűlölet

 

A saját sikításomra ébredtem. Lucas az ágy szélén ült. Látszott rajta, hogy fél. Vagy engem félt? Nem tudtam. Visszahanyatlottam a kanapéra és a fájdalom belenyilalt a kezembe. Nem mertem ránézni, nehogy észre vegye.

A fejem tiszta volt, már nem fájt. De az emlékezetem még nem volt a régi. Éreztem, hogy van valami fontos amit elfelejtettem, de nem tudtam, hogy mi az.

Lucas arckifejezése nem változott, ugyhogy taktikát váltottam és rátértem Rose-ra.

 

-         Rose?

-         Nyugi csak bedrogozott. – Lucas az arcomat kémlelte.

-         Anett azt mondta megátkozták.

-         Anett hiszi, hogy rajtunk kívül más természetfeletti lények is vannak, de szerintem téved. Az viszont biztos, hogy Rose csak bedrogozott. Nem kell aggódnod, nem lesz semmi baja. Miattad viszont aggódom. Mi történik?

-         Csak rosszat álmodtam. Előfordul, ha nem vagy mellettem. – mondtam, de a hangom másról arulkodott, de Lucas nem faggatózott, s én áldottam érte.

 

A szemeim előtt Cris lebegett. Szinte hallottam a bársonyos hangját, éreztem a bőre melegét. Mindig boldog voltam amikor úri ember módjára kezet csókolt, vagy csak felsegített a székről.

Cris háta mögött megláttam a hatalmas madarat. Az angyalt.

Akkor még nem tudtam. De most már egész biztos voltam benne.

Lucas.

Soha nem téveszteném össze senkivel.

 

-         Lucas… - kezdtem tétován. A hangom remegett.

-         Baj van? – kérdezte és egyszerre mellettem termett.

-         Te kísérted át édesapámat.

-         Tessék? – meg volt lepve.

-         Te kísérted át édesapámat. – ismételtem.

-         Nem.

-         Nem kérdés volt. Láttalak.

-         Ugyanolyanok vagyunk.

-         Te voltál. – a pillantásomat a szemébe fúrtam. – Mit titkolsz előlem?

 

Hirtelen megfogta a kezemet. De nem egyszerűen. Magához szorította. Már kezdett fájni., de nem ellenkeztem.

Mélyen a szemembe nézett. A lélegzetem gyorsulni kezdett.

Lucas az arcomra tette a kezét és én elaludtam.

Megint.

 

Annyi mindent nem tudunk a létezésről. Nem tudjuk az eredetünket. Amit tudunk az három vén angyal. Senki nem tudja honnan származik a hatalmuk vagy, hogy van e nálunk felsőbb hatalom. A létezésünk alapja a tudatlanság, ami mkörbe ölele bennünket. Fel nem tett lérdések, vagy épp feltett kérdések amikre senki sem tudja a választ. Hiába kérdezünk vagy gondolkodunk nem jutunk semmire.

Így van, fogadd el!

Ez a dolgok rendje!

Na persze!

 

†

 

Amint Rose kitisztult hazautazott. Restelte magát és nem akart több gondot akozni. Hiába bizonygattam neki, hogy semmi baj, maradhat, végül mégis elment.

Az iskoláig már csak két hét volt. Nem beszéltem sokat Lucassal. Én próbáltam kezdeményezni, de valahogy mindig a nyelvemen akadt a szó.

Csak pár emlék kavargott a fejemben, és a nagy talány.

Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Nem az emlékeimet. Arra már rájöttem, hogy azok nagyon hiányosak. Viszont volt valami ami nem hagyott nyugodni. Egy álom. Vagy talán halucináció? Nem tudtam biztosan.

Azt viszont biztos volt, hogy a titok nyitja Lucas.

Elegem volt az időhúzásból. A félre beszélésekből. Az egész titkaink vannak egymás előtt vagy épp nem akarok róla beszélni, nem lényeges, felejtsük el.

Elég volt.

Kisétáltam a nappaliba. Az iskoláig már csak másfél hét volt.

 

-         Miért nem beszélsz a múltadról? – szegeztem neki a kérdést, reményeim szerint utoljára.

-         Miért érdekel ennyire? – sejtettem, hogy nem lesz egyszerű.

-         Szeretnék többet tudni rólad.

-         Éppen eleget tudsz. – mondta mosolyogva. – inkább beszéljünk rólad.

Na remek. Éreztem, hogy ezzel lezárta a témát és mivel az én életemet is sok kérdés vette körül belementem.

-         Semmit nem tudok a régi életemről,

-         Ezt, hogy érted? – meg volt lepve.

-         Nem emlékszem. Nagyon sok mindenre nem emlékszem. Az édesanyámra…

-         A testvéreidre. – fejezte be helyettem. – Nem tudtam miért tagadod le őket Jamei előtt.

-         Hányan voltunk? – kérdeztem elszoruló szívvel.

-         Öten. Két nővéred és két öcséd volt. – mire befejezte a mondatot már folytak a könnyeim.

-         És te honnan tudsz róla? – szipogtam, a könyneim egyre gyorsabban folytak. Alig tudtam beszélni.

-         Te mesélted.

Ledermedtem. Én soha nem meséltem neki.

-         Az átjárónál. – mondta, az arckifejejzésem láttán.

-         Nem. – határozott voltam. Arra az eseményre emlékeztem, teljesen tisztán. – Rövid volt az idő, nem beszélgettünk. – mondtam határozottan és hirtelen dezsvű érzésem támadt.

 

Lucas kinyújtotta a kezét. Közelebb léptem és megfogtam, hogy láthassam az emlékeit.

 

Sötét volt minden. Kivéve az átjárót. Fényes volt és megnyugtató, olyan mint az én emlékeimben.

Lucas fölém hajolt.

A kezét nyújtotta.

Én megfogtam.

Felsegített.

-         Lucas vagyok. A halál angyala.

-         Kate vagyok. Azt hiszem halott vagyok. – Kérdőn néztem rá.

-         Még nem. – felelte bizakodóan.

Az én emlékemben ez nem így történt.

-         Akkor? – kérdeztem. De az arcomon látszott, hogy beletörődtem a sorsomba.

-         Haldokolsz. Mi történt veled?

-         Lelőttek, de inkább ne beszéljünk róla.

-         Ahogy szeretnéd. Van valami amiről szeretnél beszélni?

-         Szóval… - kezdtem tétovázva. – te angyal vagy?

-         Igen.

-         Álmodom?

-         Nem.

-         De te nem létezel.

-         De igen.

-         Nem. Nincs tudományos magyarázata.

-         És aminek nincs tudományos magyrázata, az már nem is létezeik. – mosoly bujkált a szája széllén. Mulattattam. – Tudós vagy?

-         Még nem, de orvos szeretnék lenni.

-         Szép szakma de miért éppen orvos?

-         Édesapám halála után döntöttem el. Segíteni akarok másokon. Ez okozta a halálomat is, az a nagy segíteni akarás.

-         Ezt hogy érted?

-         Lényegtelen. – fájdalom látszott az arcomon. – A céljaim az álmaim szertefoszlanak. Vége. Érted mit érzek?

-         Igen.

-         Dehogy érted! – ordítottam. – Hogyan értenéd?

-         Én is átéltem. – mondta. Nem volt mérges a kiabálásomért.

-         Ne haragudj. –  mondtam lesütött szemmel -  Kicsit kiborultam.

-         Mindenki kiborul. Szóval van családod?

-         Igen. Két nővérem és két öcsém.

-         Te vagy a középső. – mondta elismerően.

-         Pontosan. Nem a legkellemesebb.

Együtt nevettünk.

A következő pillanatban megszilárdult a testem. Felsem fogtam, hogy addig áttetsző voltam.

-         Akkor most már meghaltam. – kérdésnek szánt kijelentés volt.

-         Igen. - Válaszolt könnyedén. Az arca továbbra is barátságos volt.. – Azért vagyok itt, hogy elkísérjelek.

-         Hová is megyek?

-         A fénybe. – A fejével tőlünk jobbra intett. A hatalmas fény volt ott. Mint az emlékemben.

-         Mi van mögötte?

-         Békesség.

-         Honnan tudod?

-         Csak nézz rá.

 

Nem kérdeztem többet.

Megfogta a kezemet. A fény felé vezetett.

-         Készen állsz?

-         Igen. – Válaszoltam könnyedén.

-         Nem félsz?

-         Soha sem félek. – Rá mosolyogtam, majd elindultam a fény felé.

 

Megszaporásztam a lépteimet. Már majdnem elértem, csak egy karnyújtásnyira volt,  mikor hirtelen becsapódott.

Hátranéztem Lucasra. Hatalmas mosoly terült szét az arcán, szinte megbabonázva bámult.

 

-         Üdv a családban.

-         Ezt, hogy érted?

-         Te is angyal lehetsz. Segíthetsz.

-         Mit csinál egy angyal?

-         Amit én. – adta meg a magyarázatot.

-         És meddig?

-         Ameddig akarod.

 

Az emlék innen már megegyezett az enyémmel.

Lucas az öregek elé vitt. Akik akkor is ugyanolyan örgek voltak mint manapság. A felhők szürkék voltak és egy tömbe gyülekeztek, mintha csak megakarnának állítani.

Elmondták az angyalok teendőit, szabályait.

Átkísérni a halottakat.

Tilos a háborúzás.

Ez a kettő, amely elmulasztása vagy megszegése halállal járt.

A kis kapukról, amelyeket Jared is használt nem esett szó.

Miután felesküdetm az emberiség védelmére és arra, hogy teljesítem kötelességemet szárnyra kaptam és neki kezdtem angyal létemnek.

 

-         Köszönöm – mondtam Lucasnak miután megszakította a kapcsolatot, vagyis elengedte a kezemet.

 

Az angyalok más angyaloknak megmutathatták gondolataikat. Ilyenkor a figyelő pontosan azt látja amire a másik emlékezik és akár az érzéseit is érezheti, de Lucas nekem azt nem engedte.

Most már tudtam, mi történt az átjárónál. És egyben azt is, milyen kevés maradt meg az igazi életemből.

 

Úgy gondoltam, hogy a nyárból hátramaradt idő, pont elég lesz egy kis családfa kutatáshoz.

Mindig azt hittem, hogy tudok mindent és most, hogy rájöttem mégsem, hatalmas lett a kiváncsiságom.

Emlékeztem rá, hogy a városkámban van egy könyvtár, gondoltam ott kezdem.

Hat órányi autózás után megérkeztünk. Leparkoltam a romos házunk előtt és gyalog indultunk tovább. Mármint én gyalogoltam, Lucas pedig mellettem repült.

A könyvtár romos volt és koszos és persze be volt zárva. A hatalmas öreg, elrozsdásodott lakat nem jelentett túl nagy gondott, pár pillanat alatt sikerült kinyitnom.

 

-         Betörőként is dolgoztál? – kérdezte Lucas vigyorogva.

-         Természetesen én voltam a legjobb.

 

Beléptünk az épületbe. A hatalmas helyiség nagy részét könyvekkel teli polcok töltötték ki, a kisebbik részen pedig asztalok sorakoztak.

Emlékeztem, hogy régen mindig zsúfolásig telve volt. Crisszel sokat jártunk ide. Imádtunk olvasni.

Sokszor ugyanazt a könyvet olvastuk. Fénykorában gyönyörű lehetett. A hatalmas fa polcok és asztalok, a sok bőrkötésű könyv. Most már a címüket sem lehetett látni a sok portól.

Megkerestem a helyi történelem címet viselő sort és sorban porolgattam le a könyveket.

1200, 1500, 1600

Bingó!

Leemeltem egy hatalmas bőkötésű könyvet mely a Thomas-ok története 1600-tól címet viselte. Elindultam az egyik asztal felé és közben porolgattam.

 

-         Thomasok? – kérdezte Lucas. A levegőben hasalva lebegett a könyv felett.

-         Pontosan. – kinyitottam a könyvet, mire hatalmas porfelhő szállt fel amitől tüsszentenem kellett, nem is egyet.

-         Azt hallottam a kiscicák is így kezdik…

-         Tessék? – kérdeztem, nem értettem mit akar.

-         … aztán a bokor alatt végzik elásva.

-         Haha. – mondtam és olyan erősen belebokszoltam a kezébe ahogyan csak tudtam.

 

Fájdalmas arcot erőltett magára, de közben alig tudta elfojtani a nevetését. Én közben megtaláltam az engem érdeklő oldalakat.

Williem Thomas és családja, 1700. Ez állt az elsárgult fotó alatt, ami a családomat ábrázolta. Alatta a felsorolás:

Williem Thomas és felesége Karen, gyermekeik : Margaret, Elisabeth, Katherin, Mathias, Philip

Tovább lapoztam. A következő cikk a tehetséges politikus Williem Thomas halálát taglalta. Apám ezek szerint tehetséges politkus volt. Végig olvastam a cikket, mi szerint apám szívrohamot kapott.

Henrik Dawson és Margaret Thomas egybekeltek. A Pazar lakodalomra az egész város hivatalos volt. Henrik Dawson? Elképzelésem sem volt ki lehet az. A nővérem világ életében valami Tom nevű fiúba volt szerelmes. Ez a felismerés meglepett, főleg hoyg pár napja azt sem tudtam , hogy vannak testvéreim.

Tovább olvastam a cikket.

A gyönyörű menyasszony két gyönyörű huga volt a koszorúslány.  Két húga? De hát…

Megnéztem az évszámot. 1702. Tehát még éltem.

 

-         Nem emlékszem a sáját nővérem esküvőjére. – fordultam Lucas felé.

-         Mutasd. – maga felé fordította a cikket és alaposan megnézte. – Jól állt a fodor.

-         Kösz. – mondtam és próbáltam mosolyogni.

 

Én is megnéztem a képet és megállapítottam, hogy szörnyen állt a fodor. Lapoztam egyet.

1703. 06. 02. A Thomas lány halála.

Elhunyt Thomas-ék harmadik lánya Katherin. Halálának okozója a lány halála után öngyilkos lett.

 

-         Olvasd el. – böktem a cikkre.

-         Igen volt ott még valaki.Rachel vette kezelésbe.

 

Ez semmi jót nem ígért. Rachel bosszú angyal volt, vagyis a halálom okozója akinek a nevét nem tüntették fel lehet, hogy még itt bolyong. Elraktároztam az információt és lapoztam egyet.

1710. A Thomas családból csak a 10 éves Philip élte túl a városban pusztító pestist.

Fordítottam, de nem volt több cikk. Philip-et valószínűleg a nővérem vette magához. Reménykedtem benne. Körbejártam az egész könyvtárat, de nem találtam Dawson családot, valószínűleg más városban éltek.

Bepötyögtem a nővérem férjének nevét, nehogy elfelejtsem, mert kelleni fog a további kutatáshoz.

Tovább böngésztem a cikkeket. A nagy szerelmem Cristopher meghalt a pestisben, Maggi pedig férjhez ment, rá egy évre pedig belehalt a szülésbe.

Tudtam, hogy akkoriban nagy volt a halálozások aránya mégis nehezen fogtam fel, hogy majdnem minden szerettem korai halált halt.

 

Úgy döntöttem körbenézek a városban hátha eszembe jut még valami.

Maggi-ék háza volt az első. Magamba véstem a háromszobás kis házat és a kis udvart, bár a fele már leomlott.

Elsétáltam minden ház mellett, végig sétáltam az összes úton és végül megint Maggi-ék háza előtt álltam emlékek nékül.

Lucasra néztem. Az arca türelmes volt. Tudtam, hogy akár a végtelenségig is sétálgatna itt velem, ha arra lenne szükség. De annak nem láttam értelmét.

A házunk irányába vettem az irányt, már besötétedett. Eszembe jutott a halálom estéje. Ugyanitt sétáltam. Akkor is sötét volt.

Amikor befordultam a sarkon egy embert pillantottam meg. Régi módi ruha volt rajta. Barna nadrág, fehér ing. Az ingén a szívénél egy hatalmas vörös volt éktelenkedett. Az utca közepén állt és átláttam rajta.

Mikor meglátott eltorzult az arca és remegni kezdett a szája. Térgyrerogyott és rászkodni kezdett. Odarohantam. Láttam, hogy sír. A vállára tettem a kezemet mire felnézett rám. Az arca csillogott a könnyeitől.

 

-         Bocsáss meg. – mondta elfúló hangon a város egykori polgármestere.

-         Tessék? – kérdeztem, de akkor már tudtam.

-         Bocsáss meg. – mondta újra.

 

Szárnysuhogást hallottam. Rachel ért földet mellettünk és azzal a lendülettel egy hatalmasat rúgott a szellembe.

 

-         Mit csinálsz? – förmedtem rá.

-         Kate! – a hangjában kétkedés bújkált.

-         Igen én.

-         Te!

-         Szóval miért csináltad? – kérdeztem újra.

-         Még kérded? – förmedt rám Rachel.

 

Még soha nem találkoztam vele, de többet nem is akartam. Sütött róla a rosszindulat.  De a igazat mondott. Az a vergődő szellem okozta a halálomat.

 

-         Véletlen volt. – dadogtam.

-         Azt hiszed. – gúnyos mosoly ült ki a lány arcára, s közben felém nyújtotta a kezét.

 

Vonakodva, de megfogtam.

Rachel nem rejtette el előlem az érzéseit. Éreztem azt a gyűlölet amit ő. A bosszúvágyat. Nem volt benne sem szeretet sem félelem, csak tömény gonoszság.

A sötét utcán Rachel épp egy szellemet kergetett amikor meglátta a pisztollyal hadakozó szomszédokat. A sarkon épp egy kislány fordult be. Én.

A polgármester és a részeg. Az aki most szellem részeg volt és elégtételt akart amiért a másik megerőszakolta a 17 éves lányát. Legalábbis azt hitte.

Én úgy emlékeztem, hogy a másikuk volt a részeg. Nem a polgármester.

 

-         De uram. – védekezett a másik. – A lánya már 21 éves és a feleségem.

 

És igaz volt. Egy hete volt az esküvő. Én is ott voltam. Eszembejutott a ceremónia. Az elejétől a végéig.

 

-         Hazudsz! – ordibálta a részeg polgármester. – Az én kislányom! Itt is jön. – rám fogta a fegyvert. – Ha megölöm megkímélhettem volna. – ordította és meghúzta a ravaszt.

 

Hasba lőtt. A földre zuhantam. Cristopher fordult be a sarkon. Odarohant és megfogta a kezemet.

Elengedtem Rachel kezét. Innentől már ismertem. Rachel gyűlölete ragadós volt. Gyűlöltem azt az embert azt akartam, hogy szenvedjen. Odamentem és hasba rugtam, mire felordított. Ezek szerint a szellemekt is érinthetem.

 

-         Te nem jó angyal voltál? – kérdezte Rachel, de tetszett neki amit lát.

-         Ez a mocsok elvette az életemet! – ordítottam és készültem, hogy belerúgok mégegyet, de Lucas lefogott. – Ereszz!

-         Nem. – mondta. Ő nem volt ideges.

 

Csapkodtam össze vissza, de Lucas vasmarka nem ersztett. Sikerült pont ott megszorítania a kezemet ahol annyira fájt és eleredtek a könnyeim.

Magához ölelt. Félreértette a reakciómat. Amint gyengült a szorítása kitörtem és a szellemnek rontottam. Elvakított a bosszú. Rachel agyával kondolkodtam. Színtiszta gyűlöletet éreztem.

Lucas újra elkapott és a magasba emelkedett velem. Kapálóztam, azt akartam, hogy engedjen el. Mikor megpróbáltam kinyomni a szemét végre elengedett.

Magasan voltunk. Hatalmas sebességgel zuhantam a föld felé. A fejem kezdett kitisztulni és eszembejutott, hogy már nem vagyok sérthetetlen. Lenéztem, már nem voltam messze a talajtól. Tudtam, hogy nem halok meg, annyira még nem voltam emberi, de ha eltörik valmim, vagy mindehol kék-zöld leszek Lucas biztos rájön a titkomra.

Eszeveszett sikogatásba kezdtem, s mielőtt a betonba csapódtam volna az angyal elkapott.